Hangyányi emberek kijelölt csapáson
vonulnak munkába, arcukon rémálom.
Elmúlt a hétvége, tisztulnak a fejek,
kezdődik újra az erőltetett menet.
Hajléktalan ágyaz, elrakja vánkosát,
bokor alá rejti a kartonvárosát –
balettozva tipeg, testét féreg rágja,
gömbölyű a talpa, zsibbadt deszkalába.
Bálnamerci dudál, sofőr öklöt mutat,
az első ülésen bősz rottweiler ugat,
hátul fiatal lány, a résnyi ablakon –
alamizsna gyanánt – egy töpörtyűt kinyom.
Óvatosan áll fel, teste roggyant bürü,
csárdába csalta be – tegnap még – egy gügyü.
Fogytán van élenye, agya bornírt, kába,
fejében cirmol vagy száz dibdáb eszkába.
Mély volt elmúlt este a korcsmai csanak,
hol fád képet vágva csigert osztanak.
Most ciherben fekszik, ingujja csúf vörös,
megfogta éjszaka a nedves álkörmös.
Mellette csapa, távolban cserény látszik,
csiszár öntudata békasóval játszik.
gondolataival bagóhiten vannak,
bojnyik járt éjszaka: nyitva ajtó, ablak.
Stírölgeti zsebét – felöltője cefet,
aprehendálóan vet magára szemet.
Bakacsin öltönye tépett – szakadt pánttal.
segítséget kérjen, amit elvből átall?
Egy agglant jár arra, karján jó nagy ampa,
bogárzik szájából a jókívánsága.
Arca mosolyog, szeme elkerekedik,
a nyúzott arszlánra rögtön fenekedik.
Jó napot, kedveském! (hitvány csepűrágó,
akolba való rossz, darvadzó hóhányó).
Balkörmű éj után éghet a bélésed,
ihatsz az ampámból – tudom az kérésed.
Iszik egyet – véli gyomrának elixír,
kinyögni egy hangot, azonban alig bír.
Mi volt ez vén satrafa, folyékony azót?
lefojtja torkomban az avanzsáló szót.
Enigma ez fiam, coki hajszra, csára,
amorózó tested áztatja a csáva!
Földre rogy lassan a vándor csepűrágó,
gyomra, torka izzik – okádó tűzhányó.
Empirikus énje mohón tollat ragad,
dancs fájdalmát írva, semmit el nem tagad.
Előkotorássza kellékes pisztolyát,
s feje alá tesz egy véres episztolát.
viszket a lábam
térdhajlat körül,
vakargatom bátran
alatta és fölül.
körmöm akad – fura,
mint kaparom magam,
alig vagyok ura –
elkapott az iram.
fogom, mit leszedtem,
ez milyen érdekes?
nézem meglepetten:
megdermedt húsleves.
nyomkodom a helyét,
szemlélgetem lábam –
csepegteti levét,
felszökik a lázam.
valami belém szúrt...
piros is nagy köre, –
bőrömbe kullancs túrt?
nincs beszakadt feje...
akkor viszont pók volt –
töprengek aszottan,
s amíg rágott – horgolt,
én viszont aludtam.
szívott a bestia,
a húsomat marta –
belém öklendezett,
nedvemet facsarta.
mint holmi páclevet -
bomló testem falta,
s míg eleven evett,
ó én hagytam – balga.
szememben rettenet
feszeget ketrecet,
pókpácos pillanat
hálóján billegek.
Szeptember vége felé járt, Kovács határőr korán ébredt az éjszakai szolgálat után. Izgatott volt. Nemrég vásárolt Wartburgja kinn állt az őrs kerítése melletti dűlőúton.
Még mielőtt kinyitotta volna a kantint, kiment az udvarra, az üzemanyagraktár mögé, és onnan szemlélgette a végtelennek látszó alföldi puszta egyetlen csodáját, a homokszín 353-as limuzint.
- Jól illik a képbe, szinte meg lehetne festeni - gondolta, s már elképzelte, hogy másnap eltávra (életében először) a csillogó-villogó autóval fog menni.
Igazából nem lehetett volna a helyőrségen belül autót tartani, de már nem bírt magával, hogy új tulajdonát - amit egy helyi gazdától vásárolt - ne láthassa. Mégis itt támasztotta le a tiltás ellenére.
Lassan bandukolt vissza a kantin irányába, többször visszanézett, kedve lett volna még integetni is a pompás járműnek.
Az ősfás park őszi fényei, a színek, az illatok most fel sem tűntek, mint máskor, amikor szabadidejében kinn olvasgatott valamelyik fa árnyékában. Csak az előtte lévő három napra tudott gondolni, s tervezgette a programot. Közben már - szinte tudattalanul - főzte a kávét, takarította a pultot, és számolta az éjszakai bevételt.
- Ki kell mennem, hozni traubit, szőke kólát, Balaton szeletet, cukrot és kávét, mert már alig van - motyogta.
Vili a szakács volt az első kuncsaft, jött a reggeli dupla kávéjáért, amit naponta általában ötször megismételt.
- Jó reggelt sofőrök gyöngye! - üdvözölte harsányan a szakács.
- Te beléd is - pancser cukrász! - felelte ásítva Kovács (Vili civilben tényleg cukrász volt). Ma is gyíkhús lesz ábécé tésztával?
- Nem, ma kivágom a rezet, előveszem a hűtőből az őz másik felét, amit a múlt hónapban ütöttél el.
- Már épp ideje kisgyerek, azt hittem rég elcserélted pálinkáért a kocsmában.
- Figyelj apa, én nem bizniszezek, én mindent elétek rakok az asztalra, amit a zászlós enged, de tudod milyen sóher a vén szaros.
De hagyjuk a melót - inkább arról beszélj, hogy mennyiért vetted meg végül a verdát?
- Hihetetlen, minden köcsög tudja, hogy az enyém a varnyú?
- Édesanyád, az a köcsög, popóbuksi sofőr!
- Jól van na, konkrétan nem is rád céloztam, csak ha már te is tudod...
Negyven miska volt, tokkal vonóval. Van hozzá szerszám, emelő, pótkerék, két benzines kanna, birka üléshuzat, rádió, szóval - amit akarsz. Szerinted megérte így?
- Apa, tök fullos a gép - mennyi van benne?
- Negyvenkétezer, és garázsban volt végig.
- Ennyiért egy hülyének is megérte volna, nemhogy neked.
- Te Vili, te most germózol velem...? - menj a kerítéshez és nézd meg közelről, csúcs a szerkezet.
- Jó rendben - te meg gyere majd le a konyhára csinálok néhány szendvicset!
Szinte semmi sem történt egész délelőtt, aludtak, vagy kinn voltak szoliban a többiek,
csak a másik sofőr jött meg vételezésből. Az ágyneműt, és a ruhákat is elvitte mosatni.
- Na, itt van a legnagyobb Fittipaldi - köszöntötte Kovács.
Mi van jó komám, kimegyünk a Sanyibához? - kellene sok dolog, üres ez a kóceráj
- Oké, menjünk, szólok a hadnagynak, legalább legurítunk néhány sörikét is. Lenyomtam vagy negyed kiló sonkát, meg egy pár gyulait, piszkosul ég a bélésem.
A kocsma udvarán egy kis ablak épp a söntéspult mögé nyílt. Amikor megfordult a csapos, eléjük tette az ablakpárkányra a korsókat, ők pedig ki sem szálltak a ponyvás terepjáróból csak kinyúltak az italért.
- Ez aztán az élet, Babócsai néni - röhögött Fittipaldi, "szíjjon gázt" mindenki, csak én éljek jól.
- Én holnap hazahúzok a varnyúval - válaszolta Kovács, már kitaláltam a műsort, nem semmi lesz ez a három nap, és mikor visszajövök már csak 57. Érted ezt te kopasz...? Öt-ven-hét nap!
***
Már korán sötétedett, eléggé csípős volt a levegő. Kovács András határőr megborzongott, amikor berakta a két teli kanna benzint a Wartburg csomagtartójába. Fittipaldi röhögve ijesztgette:
- Vigyázz jön a zászlós!
- Persze, pont a vén trotty mászkál erre ilyenkor. Meg hát nem is lopunk tulajdonképpen, futja a megtakarításból, lehoztuk az UAZ fogyasztását 13 literre, pedig 17,5 a norma.
Másnap délelőtt 10:00-kor ordított az ügyeletes:
- Eltávosoknak eligazításra sorakozó!
Megkapták a három napot mind a négyen, s "gyengemalac vágtában" osontak a kijárat irányába.
Kovi ellenkező irányba fordult, mint a többiek, és óvatosan közelített az autóhoz a kerítés menti bokrok fedésében.
Hirtelen mozdulattal bedobta sapkáját, zakóját, felvette az előre odakészített pulóvert. Egyből lazábbnak, nyugodtabbnak érezte magát.
Egy pöccre beindult a varnyú. Gyorsan utolérte a többieket, akik mint az akciófilmekben, egyszerre ugráltak be a kocsiba.
Nem sokat szóltak, mindenki el volt foglalva magával, a rájuk váró néhány szép nap, és a közeli leszerelés gondolatai hullámzottak a suhanó táj előterében. A Wartburg motor duruzsolása, és egy ismeretlen női hang a jugó rádióból szolgáltatott hangulati aláfestést.
A tizenegy km-re lévő nagyváros állomásán kiszálltak a társak, mindenki más irányba ment tovább.
Résnyire lehúzta az ablakot, rágyújtott. Kényelmesebbre állítva az ülést, felvette a - szerinte megfelelő - százas utazósebességet.
- Még két óra ebben a tempóban, és meglepem Icát az tárkonyi borozóban - gondolta.
Bandi nem Tárkonyban született, de már néhány éve ott élt szüleivel, akiknek egyedüli gyermeke volt. A kocsira valót is apja spórolta össze, ami nem volt kis pénz, de megbízva fia képességeiben odaadta. Úgyis ő ért az autókhoz, és ha tényleg olyan jó az a Wartburg...
Icával hét hónapja ismerkedett meg, s hetente két-két levelet küldtek egymásnak, ami szinte szertartássá vált az életében.
Várni a lány levelét, parancskihirdetéskor kilépve a sorból - mint dicséretet - átvenni, majd a kantin sarkában belemélyedve, belezuhanva a gondolatok szédítő vermébe, csak olvasni-olvasni, kétszer, háromszor, sokszor, végtelenszer...
Barátnője nem tudta, hogy megvette az autót, csak annyit írt neki, hogy jön eltávra, vegyen ki szombat, vasárnapra szabadnapot. Így aztán Icuka úgy képzelte, hogy a szokásos időben, péntek 16:30-kor állít be a határőr legény.
Nagyjából, ahogy számolta, fél egyre ért a kocsma elé. Be sem zárta az autót, úgy szaladt be.
A kimérésben a szokásos vendégek támogatták a pultot. Egy cigány cincogott a sarokban, mellette egy középkorú nő jajgatott, törölgetve maszatos képét. Középen három piacozó ordítva veszekedett.
Icut nem látta, csak barátnője, Marika merte a pultba mélyített alumínium edényekből a vörösbort.
Nem is emlékszik köszönt-e egyáltalán, annyira izgatott volt, hogy megmutathassa a meglepetést barátnőjének, csak rohant hátra a raktárba - gondolva ott van barátnője -, így azt sem fogta fel, amit Marika kiáltott felé:
- Átment a piacra Icuka - ülj már le, igyál valamit!
A raktár, néhány lépcsőfokkal lentebb volt a belső helyiségtől. A félhomályos sufniban penész, és cefreszag csapta orrba, és a látvány, amit a hátsó ajtón lévő kis ablakon beszűrődő fény épp megvilágított.
Ica egy hordóra terített kocsis posztókabáton feküdt hason, szoknyája a hátáig felhajtva, s mögötte a fuvaros eltorzult arccal épp az utolsókat lökte, hatalmasakat nyögve.
***
Kovács ismerte a fuvarost, sokszor látta már a borozóban, egyszer talán még beszélgettek is. Most azonban, ahogy tekintetük összevillant, mintha egy ördög nézett volna vele farkasszemet. A kocsis szája gúnyos vigyorba torzult, felrántotta nadrágját, és komótos léptekkel indult a hátsó ajtó felé.
Bandi úgy érezte megpattan egy ér a fejében, hirtelen borult el az elméje. A távozó alak után vetette magát, de a félhomályban felbukott néhány kötött demizsonban. A heves indulattól szinte repült a levegőben. Estében nyúlt volna a kocsis után, de csak a feltápászkodó Icát fejelte le, akinek rögtön szétcsattant az orra, a szája. A gyér fényben is látta, ahogy kígyóként sikamlik a lány vére a mellére. A vér látványa még jobban feltüzelte, kirohant az udvarra. A fuvaros épp kihajtott a kapun.
Kovács zihálva szaladt a kocsi után, néhányszor elesett, ám végül felkapaszkodott a platóra.
A két ló közben ütemesen kocogott a főutcán, mit sem törődve a hátulról közeledő - gazdájukra törő veszedelemmel. A fuvaros nem nézett hátra, lehet csak dacból, vagy egyszerűen semmibe vette Bandit, aki hirtelen kirántotta a beszúrt szívlapátot a saroglyából, és egyetlen ütéssel oldalról lecsapta. Mint egy bábu, nyúlt végig a bakon a fuvaros. Dőltében meghúzhatta a hajtószárat, mire a lovak megálltak.
Bandi ordítva, őrjöngve verte az elnyúlt embert - percekig.
Nem tudta, hogy került vissza a Wartburghoz, nem látott emberi alakokat, csak homályos épület, és útfoszlányokat.
Lihegve, teljesen önkívületben beült a kocsiba, és elindult a Mátra irányába.
Az ajtót becsaptam
magam mögött
kilincsen bőrcafat lóg
fényesre kopott
szemem árkában a harag
régi ismerős már
rosszízű lepedékbe fulladt
a ki-nem-mondott szó
pedig örömmel
öltöztem valósnak hitt maskarába
álmomban bútorokat tologattunk
de az ébredés rutin
eszkábált pallón inog
az értelmetlen öntudat
nem tudok dönteni
rajtam áll mi lesz
akarok-e veled ugrani.
tudod, azok a legszebb kincsek,
azok az apró, egyszerű álmok -
mint folyó görgette, gömbölyű kavicsok,
eltéve régi cipős dobozba, fiók mélyire,
ők őrzik a folyó minden álmát,
tűnt idők sodrását,
többet érnek, mint hiú csillagok,
kik fényüket csak lopják,
s ha megfogod - ócska kiégett salakok .
tudod, azok a legszebb kincsek,
azok az apró, egyszerű álmok -
hogy majd egyszer elmegyünk
a nagymamádhoz,
viszünk virágot, köszönünk -
ő megigazítja surc kötényén a felhőfodrot,
ránk mosolyog, és a nappal ölel,
törölve szemét szellő kezivel.
hogy majd egyszer elviszel a régi helyekre,
s horgászunk keszegre,
sétálunk a Tisza parton,
kéz a kézben, míg ránk dől az alkony.
hogy valahol lesz egy kis ház, virágos kert,
otthon színű csendből nevelt.
tudod, nekem nem kellenek
hatalmas álmok, drágagyöngyök,
sem hamis csillagok,
csak tenyérbesimuló apró,
gömbölyű kavicsok.
A Dollár-hegy ölében álmosan hunyorogtak a Nap frissen ébredt nyalábjai.
A dűlő pora békésen szuszogott, derekán a tegnap nyomai már alig látszódtak. Csuszkák fakopáncsoztak a lombosban, kőhajintásnyira egy haragoszöld bokron veszekedő verébrajtól. Az utat szegélyező öreg akácok koronáikkal szélesen nyújtóztak, a reggel különös levegőjét szimatolták. A közeli falu kutyái fanyalogva hallgatták a kakasok reggeli köszöntőit.
– Adjon az Isten jó reggelt! – szólt ébresztőt párnájára tápászkodva az öreg Máté. – Ideje göncöt váltani! Miska szomszéd fazékba való Gyurija is rég elóbégatta magát, hogy az íz enné el a csőrit!
Nelli csendesen morgolódott, mígnem elakadt a gondolatban. Mire ez a nagy sietség, a kapa megvárja őket, meg különben is, alig pislog még a reggel.
Hamar megigazgatta az ágyat az öreg felől is, a szamárfészket, ahogy ő hívja. Deresen is dús haját sietve befonta, és díszes koronát kanyarintott belőle. Tenyerére lötykölt kis vízbe hajtotta arcát, hogy felfrissüljön.
A konyha félhomályban ásítozott, a rojtos nagykendő se mozdult az asztalon. Az élelmet hamar belelopta, és jókora bütyköt vetett rá.
Míg a szőlőhegy felé kanyargó utat taposták, Máté szája egyre szaporázta. Asszonya egykedvűen hallgatta.
– Te, Nelli, a só egye el a nyakad, hát szólj mán egy szót is!
– Vén bolond, megvesz’ a szóé’!
– Most mondjad má’, milyen agyoncsapni valók ezek a rusnya csirimpolók! – mutogatott a kapa nyelével a veszekedő verébhadra. – Nem bírják befogni azt a nagy lepcses…!
– Ahogy maga se! – villantott haragvóan az oldalborda.
A szőlő alján burjánzó fű csatakosan lógott a friss harmattól. Máté rossz pokrócot hajított rá, úgy ültette közepébe a batyut. A fonott vizeskorsót meg őrnek állította mellé.
– No, akkor, merre is kezdjük? – kérdezte hetykén a nejét.
– Merre, hát ugyan merre?! Maga itt marad, én a másik végin! – dohogott, és nekiindult a bakhátnak.
– Ez jól itt hagyott – morfondírozott az öreg – de nem is baj, legalább a lobogós alá csent lapost vallatóra foghatom. Ugyan nem kéne, mer’ reggel a pince is csalogatott, lessem meg, van-e alja a bornak. Majd beosztom ezt is meg a kapálhatnékot is. Csak ne lenne ilyen melegem!
– „Hej, minek iiis gon-dolok én terejáád…!” Na, még egyszer…! Csapna bele a jeges mennykő ebbe az izzadhatnékomba! Na, te rigó, te is felocsúdtál, oszt diót kínálgatsz?!
Vakarózott még keveset, aztán csak abbahagyta a horolást. Arrafelé nyújtogatta a nyakát, ahol Nelli alakját vélte előtűnni.
– Maga meg mi a rossznehézséget keres itt? Tán égeti a kapa nyele a kezit?
– Ne légy már ilyen szigorú, csak felevett a rosseb, hogy szusszanjak cseppet! Már az is baj!?
Nelli benn hagyta a szót, hátat fordított, kapáját hosszan buktatta a puhára ázott földben. Máté oldalra billentett fejjel mustrálta. A noha meg a seprőpálinka elég erősen incselkedtek vele, és mint régen, bátorságra kapott a keze.
– Veszi el a kezét, de rögtön a …!
A férfi döcögősen nevetett, és kamaszosan élvezte, ahogy felesége nagy mérgében püföli a hátát.
– Menne má’ lefele, oszt rakna tüzet a nyársaláshoz! – rikácsolta fennhangon, míg a szoknyáját igazgatta.
– Neked se igen lehet kedvedbe járni, hogy a görcs állna a más macskájába! Régen pedig …
– Na, nézzenek oda, hát még a meredt krumpli is párolog?! – csúfondároskodott az asszony.
Fertály óra is múlt, de Mátét a föld nyelte el. Nelli nyugtalanul leskelődött, honnan tűnik elő, de hiába. Sietve ellökte a kapát, nem törődött, hová hanyatlik. Úgy surrant a tőkék közt, mint akit űznek. Hamar a betonkávához ért, ahol az öregje támasztotta a hátát.
– Mi lelt, hogy hiába vártalak?!
- Mindjárt elmúlik, csak még kicsit kiszuszogom magam – kínlódta ki a szót az ember, és behunyta a szemét.
***
Miska szusszantásnyira megállt, hogy rongyzsebkendőjébe törölje a homloka ereszéről csepegő verítéket. Éhség marta a gyomrát, ihatnékja is támadt, hát kisietett a kukoricaföld végére. Szemével hamar felölelte a környéket. Jól esett lesni, ahogy más karistolja a kövér földet.
- Né’ má’, Nelli néném, hát magok itt? – szólt oda a káva körül mocorgó párnak. - Adj’ Isten jó napot!
– Adjon neked is, Miska! – szólt vissza az motyogósan.
– Tán valami hibádzik?!
– Rosszul ’ az uram, kéne a segítség – nézett fel kétségbeesve Nelli a fiúra.
A legény nem toldotta a szót, inkább megiramodott a cseresznyefához kikötött lovak felé. Kapkodva fogta hámba őket a rúd két oldalára, és már ugrott is a bakra, hogy kurtítsa az utat.
Mátéról szakadt a víz, gyenge volt, mint akit akarattal izzasztnak hideglelés után. Nehezen tápászkodott fel, szégyellte, hogy ereje majd mind elszegődött mellőle.
Miska segítősen felnyalábolta, és a szekérderékba hajított kabátjára fektette az öreget.
– Ne olyan kapkodósan fiam, az a lapos üveg …!
Nelli szeme kikerekedett, ahogy a sunyin lapuló itókást meglátta a fűben. A méreg meg a bolond aggódhatnék dulakodtak benne, de a szájára ült.
– Kerekedjék ide mellém, néném, jobban fogy az út!
– Nem úgy az, megyek inkább gyalog, hamarabb lesz az a doktorig!
A Jegenyesor hosszú porosában sietve tapicskált az asszony. A nap az égen viháncolt, hát minden élőlény árnyékot csent, csak a faluszéli kutyák lestek nyelv lógatva az idegenre.
– Jó napot kívánok! A doktor urat keresem, itthon-e?
– Kerüljön beljebb, hívom sietve! – szólt a doktorné, és elindult a dolgozó szoba felé.
– Szép napot Nelli, nahát, magát is látni? Nincs tán valami baj? – kérdezte mosolyogva az idős doktor.
– Már meg ne sértődjék a doktor úr, de akkor lássam magát, mikor a hátam közepit! Csak azé’ gyöttem, siessék, az uram megint közel a gutaütéshez!
***
– Mamuka, éhes vagyok! – szólt az apró legényke, és az asztal mellé ült illedelmesen.
– Ehun kis mákos csík, rögvest melegítem, de előbb siess át a patikába, volt a doktor, felírt valami pirulát nagyapádnak, hozd szaporán, kisfiam!
Az embergyerek nem firtatta mi történt, inkább szedte a lábait, mert a korgó gyomor nagy úr.
Miska alig várta, hogy a világossághozó átbújjon a másik féltekére. Összekapta magát, a két deres nyaka közé csördített, hogy mielőbb Mátéék portájához érjen.
Nellit az udvaron találta, amint épp a tyúkoknak vetett két marék búzát.
– Mondja gyorsan, hogyan van az óta az öreg? – firtatta a legény.
– Halkan szuszog, a doktor valamit belétukmált, azóta nem veri a veríték – szólt sóhajtva Nelli, és betessékelte a jövevényt, hogy meleg mákos tésztával kínálja, amiért ennyi jót tett.
– Mi lelhette a szegényt? – kérdezett aggódva a fiú, de inkább ne tette volna.
– Hogy az ég szítta vóna fel Noét, mikor a bárkájára engedett két szál szőlővesszőt is vinni! – dohogott az asszony. – Annak is maga fele vót a keze, hogy az öreg Isten szárította volna ki a szűrit! De majd adok én ennek a vén szélhajtottának, csak gyógyuljon fel! Megtáncoltatom a sodrófát a fájós gerincin. Ezé’ kelt ez ilyen korán, hogy korhelykodhassék, meg még lopva öblögetőt is hozhasson! De én voltam a bolond, hogy kecskére bíztam a káposztát, gondolván, vigyáz ez magára. Inkább lenyelem a pince egyik kulcsát, mintsem odaadjam többet ennek a …!
– Jó lesz má’! – szólt ki félhangosan Máté a dunyha alól. Eddig csak hallgatott, de már elunta. Nem senki ember ő, hogy így szapulják. Oda a kenyere java, máig keményen dolgozik, hát mi végre ennyi szitok. … és ez a Nelli mennyit tud! Hej, ha sejtette volna annak idején, hogy némelykor ennyit gágog, bizony nem eszi a rossebb utána! Pedig mit ácsingózott, hogy az övé legyen. Má’ meg vénasszony, oszt házsártos is, tapogatni se igen hagyja magát, pedig néha igen jólesnék egy kis hamisság.
Miska torka egyre szűkebb lett, alig bírta a finom étket nyelni, úgy kínozta a nevethetnék. Az ajtófélnek támaszkodó legénykével összevillanó tekintetük csak fokozta a kínját. Amaz is eldugdosni igyekezett a kikívánkozó hahotát, hát a küszöbre ült enni.
***
Úgy cirpeltek a tücskök, mintha a világ csak zenén akarna hálni. Nelli sebtében megtisztálkodott, és Máté mellé húzódott, hogy meghallgassa, szuszog-e rendesen. Párja békésen húzta a lóbőrt, néha még csámcsogott is, tán álmá
... Tovább »
Üdvözöllek Téged, ki jelenedben éppen ezeket a sorokat olvasod.
Bármennyire is hihetetlennek tűnik, ez a történet egy üzenet a jövőből. Az Utolsó Háború után veszi kezdetét, amelynek látszólag mindössze egyetlen ember túlélője van félig gépként, mert tudata egy cyborg testébe került átültetésre. Vajon miképp élhette túl, és mért pont ő a háborút?
A válasz még csak a kezdet.
A Menedékben él egy összetett személyiségű, állandóan lebegő és pulzáló, gömb formájú fénylénnyel. Honnan jött, és ki ez a lény? Sem ő, sem az ember nem emlékszik múltjára, mintha csak most kezdődött volna az életük, ám mindketten érzik, hogy közel sem ez az igazság.
A legfőbb kérdés mégis az, miképp kapcsolódhat össze egy látszólag kitalált történet a jeleneddel, számodra, ki továbbra is ezeket a sorokat olvasod. Ígérem válaszra lelsz legkésőbb a könyv végén, sőt talán még korábban is.
Igen, jól sejted, én vagyok az a bizonyos egyetlen ember, és ezzel már kezdetét vette az üzenet a jövőből, mely ha ténylegesen célba ér, nem jön el az Utolsó Háború. Tudom, ha így történik számomra az maga a végzet, de számodra, számotokra a túlélés záloga.
01.
„A múló idő csak egy fogalom, ha nem befolyásoló tényező.” kelt életre tudatomban a gondolat, de természetesen tisztában voltam vele, hogy nem tőlem származik.
„Ezzel meg mire célzol Gömbi?” kérdeztem ugyancsak gondolatban, anélkül, hogy megfordultam volna. Nem volt rá szükség, mert tisztán éreztem a pulzálását nagyjából két méternyire a hátam mögött. Ez volt az a távolság, amit, ha tehette mindig megtartott, de adódtak olyan szituációk, amiket általában én idéztem elő, hogy közelebb kerültem hozzá, de úgy egy méternél még sosem közelebb. Mellesleg a neve tőlem származott. Amennyiben gomb formája lett volna, akkor természetesen Gombinak nevezem el.
„A lelkiállapotodra.” felelte, s tudtam, lélekelemzés következik Gömbi módra , és nem is kellett csalatkoznom. „Szeretnéd az Időt egy térugró űrhajóvá alakítani, hogy másodperc töredéke alatt teljen el a negyvenkét év, mikor majd kiléphetsz a Menedék ajtaján.”
Ha már sz
Apokalipszis óba hozta a Menedéket, illik pár mondatot írnom róla. Építésze bizonyára anyaghiánnyal küszködött, vagy csak nem szokványos építményt szeretett volna az ég felé emelni, mert az egyemeletes üveg gúla három-három ugyancsak üveg falú szobával, s közepén csigalépcsővel, nem nevezhető szokványos épületnek. Még szerencse, hogy a falak elsötétíthetők voltak egyetlen parancsszavamra, hála annak, hogy közvetlen kapcsolatban álltam a számítógéppel. Különben bárki nyomon követhette volna életemet anélkül, hogy beinvitáltam volna, ha mondjuk letáborozik a Menedék előtt. Persze az más kérdés, hogy tudtommal én vagyok az egyetlen élő ember a Földön, így túl nagy nézőközönségre nem számíthatok, még ha tévednék is.
Ezt természetesen majd kicsit később kifejtem bővebben, de most visszatérek Gömbihez, ki úgy gondolta szeretném felpörgetni az idő múlását lényegében maximumra, és nem is tévedett.
„Mindíg is tudtam, hogy belém látsz.” fordultam meg. „Legalább ismernéd el végre.”
„Jó, elismerem, ha szeretnéd, hogy hazudjak.” adta be a derekát sajátságos módon, bár ez a hasonlat egyáltalán nem illett alkatára. Ugyanis hatszor hat centi átmérőjű lebegve pulzáló fehér gömbként funkcionált, bár bizonyos események hatására néhányszor már változott a színe és a mérete, de erről majd az adott történésnél mesélek részletesebben. Gondolom már voltak sejtéseid térbeli megjelenéséről a neve alapján, igaz, lehetne például egy beszélő földgömb is. Igen, a „voltak sejtéseid” kifejezést Neked címeztem, ki épp most olvasod ezt a történetet. Bár rögtön helyesbítéssel kell élnem, mivel nem szeretnélek félrevezetni. Ez nem egy szokványos értelemben vett történet, amely az író fantáziájában megszületett, hanem üzenet a jövőből. Tudom enyhén szólva kétkedéssel fogadod ezt a felvetést, sőt,ha jól érzékelem még mosolyogsz is rajta. Nos a továbbiakban a gondolataimmal feltöltött oldalak választ adnak rá, jogos volt e hitetlenkedésed, vagy pedig, ahogy haladsz előre, úgy tárul fel előtted a múlt és a jelen összekapcsolódásából a jövő, akár egy hatalmas kirakós játék, melynek Te is fontos része vagy.
Gyönyörű esténk van. Csillagok tökéletesen láthatóak a tiszta égbolton, ahogy a repülőből kipillant a sok utas gyönyörködve. Jozef kicsit mélyebben nézi a csillagokat. Elmélyült gondolataiban. Egy üzleti útról tér haza Varsóba. Egy átlagos harminc éves elegáns öltözködésű, ápolt, zöld szemű és rövid barna hajú férfi. Ahogy nézi a csillagokat a borostás arcát dörzsöli, mint aki a világ gondjain gondolkozik. A nyugodt utazást robbanás hangja szakítja meg. A gép elkezd zuhanni. Bemondják hogy kényszerleszállást hajtanak végre, figyelmeztetve a biztonságos óvintézkedésekre. Nagy a káosz. A folyamatos rázkódáshoz csatlakoznak a sikolyok. Az utasok kétségbeesettek. Próbálják nyugtatni magukat. A gépnek nem sikerült leszállnia, így belezuhan a talajba darabokra esve.
Jozef úgy ébred mintha rémálma lett volna, de hisz így is történt. Ruhája hasonló volt mint az álmában. Sötétkék inghez fekete farmer társult. Ahogy magához tér végig pillant a vonaton. Csendes utasok. Valaki a mai újság híreit olvassa, van ki csendesen bámul maga elé átgondolva a napját. Jozef megnyugodott, hogy csak álmodta azt a szörnyű tragédiát aminek ő is részese volt. Ránéz az elegáns ezüst órájára. Fél kettő. Tudja nemsokára megérkezik Gdańskba ahol régen lakott szüleivel mikor még ők is éltek. Az ő házukba fog lakni egy ideig. Azért utazik a régi lakhelyére hogy kicsit pihenésképpen találkozzon régi barátjával Pawellel, és egykori barátnőjével Nataliával. Ezek mellett szülei sírjához szeretne kilátogatni. Rég járt kint náluk, és itt az idő hogy kicsit rendbe szedje a sírhelyet. Megáll a vonat. Jozef leszáll a vonatról és elindul a vonatállomás kapuja felé. Kilép a kapun és megáll egy pillanatra. Az egyik utca sarkán meglátott valamit. Nem hitt a szemének. Egy fekete árnyalakot lát, a melynek sárga a szeme. Az árnyalakon ruházat is van. Sötét köpeny szerű ruha, egy hozzá hasonló nadrággal mely szintén fekete, illetve egy régies harci cipőre hasonlító csizma. Feje szinte átlátszó. Szemén kívül semmi arcmimika nem vehető ki belőle. Az egész test úgy néz ki mintha egy füst lenne, de mégis emberi. Jozef nem egy ijedős típus, most kissé mégis megborzong. Elnéz először jobbra, mintha más emberek reakcióját nézné meg, hogy vajon ők is látják azt amit ő. De más észre se veszi. Visszapillant az árnyalakra. Megdöbben. Nincs ott senki.
- Csak képzelődök. - gondolta, majd elindul. Nézelődik, s örömmel tölti el a látvány, a sok gyerekkori és kamaszkori emlék mely feltör benne e pillanatokban. Csak bámészkodik az utcákon áthaladva, mintha csak egy turista lenne. Hallja az utca zajait. Az elhaladó autókat, a cipők koppanását a betonon, munkagépek zörejét, a beszélgető emberek hangját melyek összeolvadnak. Gyerek játszanak, felnőttek beszélgetnek a munkáról, családról és az elmúlt napok történéseiről. Az óra megkondult. Pontosan két óra.
Elér az utcába ahol szülei laktak. Az ötödik házhoz ér. Itt lakott, itt töltötte gyerekkorát. Mielőtt az ajtóhoz lépne még megbámulja a házat, mintha csak először látná. Behelyezi a kulcsot a kulcslyukba. Csodálkozva látja, hogy nem kattan a zár. Azt hiszi hogy elromlott, aztán rájön hogy nincs bezárva. Kezdi furcsán érezni magát. Benyit a házba. Körülnéz és nem érti, miért van berendezve a ház, mint mikor szülei éltek. Elmélkedését megzavarja, ahogy anyja kilép a konyhából. Az anya arca ráncos, vállig érő haja teljesen ősz. Hetven év betöltése előtt áll mégis szép kék szeme fiatallá teszi, már amennyire ez elmondható. Ruhája otthonkaszerű, mintás.
- Fiam! - szól az anyja, miközben lopja a távolságot.
- Anya? - Jozef zavarodottan áll s meredten bámulja az édesanyját. Nem tud szóhoz jutni. Nem fogja fel a helyzetet. E közben belép apja is anyja mellé. Az apa olyan magas mint Jozef, de alkatra tömzsibb. Kopaszodó ősz hajához társult az ősz bajusz. Ettől öregesebbnek néz ki
- Örülök hogy látlak. - szól.
- Ti már meghaltatok. - mondja Jozef nehezen. Könnyezik. Az anya és az apa egymásra néznek, majd az apa közelebb lép a fiához.
- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezi az apa kicsit mogorván. Jozef az apjára néz.
- De hát ott voltam a temetésen! - érvel.
- Te miről beszélsz? Normális vagy? - az apa hangján hallatszódik az idegesség. Nem érti miről beszél a fia. Csak nézik egymást, az anya meg némán áll. Jozef hirtelen megszédül majdnem elájul, de az apja elkapja.
- Hozz egy széket! - mondja parancsolóan az anyának aki egy székért siet. Leteszi Jozef mögé, akit apja ültet le. Sokáig csak a földet bámulja. Némaság lett úrrá az előszobában. Jozef felállt és kiment a házból. Apja utána szól:
- Most hova mész? - Jozef megfordul és apjára néz.
- Kell egy kis levegő. Majd jövök. - kisétál az utcára majd elillan a környékről.
Gdańsk külvárosi temetőjében Jozef keresi apja és anyja sirját. A sír helyett csak egy üres részt talál a sírkövek között. Érthetetlenül nézi. Arcán látszik az idegesség és egyben a kétségbeesettség is. A földet nézi. Lehunyja a szemét és nagyot sóhajt. Kinyitja a szemét és furcsa dolgot pillant meg a földön. A lába előtt egy régies fekete csizma párt lát meg. Ekkor felnéz, s azzal az árnylénnyel szemezett akit a vasútállomásról kifele jövet látott. Annyira megijed, hogy hátraesik, neki egy sírnak. Mikor felnéz nem lát semmit és senkit. A történtek teljesen összetörté teszik. Nagy nehezen feltápászkodik. Előveszi telefonját és felhív egy számot. Felveszi a másik fél a telefont és így szól:
- Igen?
- Pawel te vagy az? - kérdezi Jozef.
- Én vagyok. Jozef?
- Igen. Gdańskba vagyok. Tiszta ideg vagyok. Tudunk beszélni?
- Hallom rajtad. Persze ma ráérek. Hol?
- A régi Két hordó bár üzemel még?
- Igen. Ne menjek érted?
- Gyere. Külvárosi temetőnél leszek a kapunál.
- Megyek. - letették a telefont.
Kevesebb mint fél óra alatt egy szürke kombi áll meg a temetőnél. Jozef felismerte hogy Pawel autója. Odasietett és beült. Kezet fogtak. Pawel annyi idős mint Jozef. A haja barna színű, rövid és fel zselézett. Laza öltözködésű, farmernadrághoz tornacipő párosítás, illetve melegítő felső. Arany nyakláncot visel.
- Csáó.
- Helló.
- Nagyon megviseltnek tűnsz. - erre a mondatra ránézett Pawelre.
- Mert az is vagyok. - sóhajt - Nem tudom mi történik velem.
- Útközbe elmeséled. - mondja Pawel és elindul az autóval.
- Tudod szüleim meghaltak 2 éve.
- Micsoda? - Kérdezi grimaszolva Pawel. - Most majdnem fékeztem miattad. Miért mondasz hülyeséget?
- Ez egy rémálom. - Mondja Jozef és fejét megrázta.
- Azt mondja a szülei meghaltak. - Pawel elmosolyodott. - Nem vagy normális. Komolyan.
- Mindegy hagyjuk. - Sóhajt Jozef majd kinéz az ablakon.
- És egyébként hogy vagy? - Kérdezi Pawel. Nem néz Jozefre, az utat nézi.
- Rosszul. Nagyon rosszul. Mostanában ilyen fekete árnyékszerű lényeket látok. - Jozef kicsit nehézkesen beszél ezekről, ami a hangján is hallható. Pawel ránéz.
- Hallod. Kezdesz megbolondulni nem gondolod? Mellesleg tudtad, hogy Natalia pszichológus lett? - mikor meghallotta a
Natalia nevet Jozef szeme felcsillant. Talán kicsit megnyugodott, de meglepődött is egyben.
- Tényleg? - ennyit tudott csak kinyögni.
- Igen. Fel kellene keresned ha ilyen dolgokat állítasz.
- És jól van? - Izgatott lett. Natalia Jozef osztálytársa volt gimnáziumban és együtt is voltak egy jó ideig, Mondhatni egyik nagy szerelme volt.
- Igen. Ritkán beszélünk már, elfoglaltak vagyunk mindketten.
- Én már nagyon régen beszéltem vele.
- Megadjam a telefonszámát?
- Azt megköszönném. - Pawel előveszi a telefonját és megkeresi a számot. - Telefonozol vezetés közben? - Viccelődik Jozef. Kicsi mosolyra görbül a szája.
- Én? Soha. Ne viccelj már. - Mondja gúnyosan Pawel. Elnevetik magukat.
- Örülj hogy viccelődök. De még így is eléggé magam alatt vagyok. - Pawel odaadja a telefonját, megnyitva benne Natalia névjegyzékét.
- Tessék írd be a telefonodba. És keresd fel minél hamarabb. - Jozef beleírja a számot a telefonjába és visszaadja Pawel telefonját. Bekanyarodnak egy útra. Jozefnek ismerős a terület. Meglátja a Két hordó bárt. Pawel leparkol a bár elé.
- Megjöttünk. - kiszálltak a kocsiból és bemennek a bárban. Jozef elmélázott. - Emlékszel? Mennyi időt töltöttünk itt, mennyi hülyeséget csináltunk. - mondja Pawel.
- Igen. - Jozef elmosolyodott. Úgy tűnik már megnyugodott, vagy csak úgy tesz mintha meg sem történt volna a hazatérése. Este van. A bárban szinte telt ház van. Van ki egyedül iszik bánatában vagy örömében, vannak fiatalok kik társaságban mulatnak. Itt Jozef szinte otthon érezte magát. Ahogy körülnézett a bárban minden ugyan úgy volt ahogy régen. Pawel már a pultnál van. Jozef is odasétál.
- Mit iszol? - kérdezi Pawel.
- Whiskyt. - Jozef gondolkozás nélkül rávágta. Imádja a whiskyt.
- De én fizetek! - jelentette ki.
- Nem. Most a vendégem vagy.
- Jó, legyen. - megérkezett a pultos. Jozef a pultost méregeti. Fekete hullámos hajú nő. Olyan 25 év körüli lehet. Jozef nem látta még, Pawel viszont beszélget vele, úgy tűnik flörtölnek. Pawelt elég sármosnak mondták régen is a nők, és ő ezt mindig kihasználta. Most is így tett.
- Szóval egy whisky és egy vodka lesz. - mondja Pawel az előző beszélgetésüket megszakítva. A nő átnyújtja a számlát. Pawel nézi a számlát, majd a nővel szemez. Kérdően néz rá.
- Baj van? - kérdezi a nő.
- Igen. Baj van. - mondja Pawel gúnyosan.
- Mi-mit rontottam el? Elszámoltam valamit? - kérdezi a nő kapkodva, kissé zavartan. A nőn látszódik, hogy tetszik neki Pawel, így érthető miért próbálja keresni magában a hibát.
- A blokk hátulján nincs a telefonszámod. - mondja Pawel sármos arckifejezéssel. A nő zavarba jön. Elmosolyodik. Elveszi a pultról a blokkot
... Tovább »
Az alkati kérdés ott hatol a sértés, A férj felől a szerelem féltés. Gyilkost szül mert nem ért a szóból, Halálnak halálával él és nem kér a jóból. Ez a modern kapcsolat egy parancsolat, Nézi a hajad meg a bakancsodat, Ha a szerelem már nem kenyerem, Az asszonyt verem ez látszik a gyereken. Mert elveszett az empátia, De megmenthet egy Isteni telepátia.
Nyisd már ki a szemed ember, Tegyél egy jót egyszer-egyszer. Mentsd meg a világot önmagadtól, Szeress légy boldog és szakadj el a múltadtól.
A fegyver, a kard, a bokszer, a kés, Az ágyad mellett nagyon kevés. Félsz mindentől és van rá okod, De mindenért a rendszert okolod. A becsület egy szép vegyület, Ha elnyomod ott nem véd a feszület. Jézus sír csak a kereszten, Mert kezedben a tű de a tető fedetlen. Omlik a vakolat de követed a divatokat, A negyedig válás teszi tönkre a fiatokat.
A múlt elmúlt mert nem tart örökké, De függsz a múltért a halálkörökért. Változtatnál de sok lett a változó, Eltűnt a por és eltűnt a bogyó. Minek nyúlsz más után nem ez az út, Mert senki nem rakna a földedre koszorút. Szeress még élsz és élj a szeretteidért, Tegyél végre az álmaidért. A jövőd szebb lesz és büszkén nézel vissza, Ezt jártam én be, ez az-az utca.
Füsttől fekete az égbolt,
Körbeölel minket a láng.
Ülj le közénk, jó atyánk!
Mesélj nekünk, milyen volt a múlt,
Mikor a régi hősök elvesztek,
És emlékük végleg megfakult.
Az örökségem tovább adom,
Elveszek majd én is,
Most még hallgatom.
Egy pillanat nem hosszú idő,
Kialszik a láng,
De bölcsesség pénzért nem vehető.
Egyszer élek, egyszer élsz,
Elvész a vágy, elvész a pénz!
Odaát olyan vagy, mint bárki más,
Egy mezítelen, isteni alkotás.
Elvész a tűz, elvész a láng,
Erről mesélt nékünk jó atyánk:
Nem lesz többé folytatás,
Emlékünk nem volt más, mint látomás!
A Dollár-hegy ölében álmosan hunyorogtak a Nap frissen ébredt nyalábjai.
