azt a mellényt, ha tényleg közös! Kezdetnek az
is megteszi, hogy empátia helyett nem értetlenkedsz szánt szándékkal. Nyomd
már le a kilincset, másként nem kerülhetsz beljebb.
Kívülről
beszólni soha nem szül jó vért. Színt vallva érvényesebben változtathatsz
árnyalaton. A sajátodon is, akár. Ám ne hidd, hogy olvashatsz
gondolatokban;
szemekből is csak, ha már bizalmat nyertél. Lásd be,
és fenntartás nélkül otthon lehetsz. Rajtad áll, vendégként akarsz-e maradni
vagy csatlakozol. Ne feledd a gombokat!
Írás: Kívül, belül
Kívülről szól be, s ha a 'miért onnan?'-t kérded, kötekedő
leszel, míg ő belül sértett.
Veled lenne belül, és kívül is
maradna. Belül sok vagy neki, kívül letagadja.
Érteni sem akar,
de vádol, mert nem érted: csakis érted nem ért ő, a meg nem értett.
szunnyadó vállad átölelem -
kábulatod elmúló tünet -
szemedben tágul a figyelem,
lobbannak villám boglyatüzek.
retinád türkiz fénymezején
indulnak messzi vándorutak,
s vágyó remények dombtetején
pillantásod új holdra mutat.
ránk lehelnek bűvös gondolatok, -
csillagport tüsszent a mágikus tudat,
bőrünkre hull ezer izzó zsarátnok -
füstködöt kavar a varázsló huzat.
szétszórjuk apránként a kéj parazsát -
égetünk a mába még néhány lyukat -
majd markunkba zárjuk az éj darazsát,
s fejünk alá hajtjuk a nyár-álmokat.
Először tényleg úgy tűnik, nyakló nélkül nyomatják, bele a vakvilágba.
Mintha csupán önmagukról adnának föl rejtvényt, megfejthetetlent. Nincs
benne semmi rendszer,
figyelmeztetnek többször is; élvezik, hogy
zavarba hoznak. Add csak föl – provokálják kéjesen önérzetem –, úgy sem
vagy képes tetten érni. Csak te válogathatod ki
blöffök közül az
érvényeset magadnak — feszítik tovább a húrt. Persze, ha elég
spiritusz van benned, vigyorognak sokat- mondón, hogy – látván
lankadásom – kitartást
öntsenek belém. Ne keress fogódzókat,
szólítanak föl, kövess inkább szabályon és konvención túlra.
Felkutathatnánk egy élhetőbb hazát, ha velünk tartasz, ott
biztosan nem kérnek számon rajtad semmit. Neked kell döntened,
alkalmas vagy-e rá — jönnek elő a farbával. Elsiettük, állapítják meg,
elnézőn sajnálkozva
ódzkodásomon. Még nem értél meg hozzánk — teszik
hozzá szinte biztatóan; most nem akarnak lekezelőnek tűnni. Azért
rajtad leszünk! — ígérik még elmenőben.
Miféle ígéret? Én ilyet soha! Szemenszedett és ostoba — na jó, va- laha magamnak, ha egyáltalán, még az idők hajnalán, ám e kor már nem a csodák kora. Szóval, hiú és vak, de táplálja csak, ha nincs jobb dolga, míg bele nem kékül! Úgy is be kell lássa végül, nem vár magára itt sem gyors ha- lál, sem óhaját leső, füttyre ugró szolga. Jobb, ha tudja, föltörhetetlen a pecsét a szájon! Nos, tán kíván még valamit, barátom? Félreértettem volna,és foga mégis másra vásik? Sajnálom, ha csupán kopogtat, az is hiábavaló: a hely nem kiadó, új lakót nem fogad, nincs olyan Isten – már bocsánat –, kerítsen hát egy másik palackot magának, és húzzon innen!
Párhuzamos síkok, helyszínek. Történések egy időben:
lényegük szerint fölötted zajlók, és intimitástól megemeltek.
Cseppek egyediségében az óceán megtapasztalt, univerzális élménye,
és megfordítva, a Tejút távolából készült sorozatfelvételek
járdarepedésnyi mikrovilágról — az agy merevlemezére exponálva.
Összeérő pólusok szikra- kisüléseitől élesre állított érzékek.
Megérint. Mellbe vág. Betölt. Szimultán jelenléteidben ott pulzál
egy képtelen ígéret teljesülésének zavarba ejtő esélye.
II.
Nincs mit kezdened
Mit kezdhetnél a dezsavükkel? Nem ezt, nem így,
és még csak nem is te. Legfeljebb hasonlót, ha egyáltalán. Áttetszővé
fakulva is rendre visszacsatol saját jelenébe a tiédből. Ám átjárás csak
a múltba, soha abba az immár idegen jelenbe. Ha olykor cseppfolyósan
mégis föltolul, értelmezhetőség híján csak rendszert terhelő üresjárati
folyamat. Élhetsz ugyan visszafelé is, persze, de mindig csak, mint a
mostani éned. Íme, a szimultán korlátai. Nincs mit kezdened velük.
III. Így képzelem
Ott majd föltárulsz mindeneknek. Átlátható
lesz összes áramköröd, és közöttük minden létrejött vagy csak lehetséges
kapcsolat. Egyszerre leszel, aki valaha is voltál és még itt lehettél
volna. Egyetlen személy tudatává rendeződik össze – közvetlenül
lehívható formában – minden letöltött információ, és jelenléted kitölti
az összes bejárt helyszínt. Idő és tér korlátai nélkül szabadságod
csaknem teljessé tágul. Tenmagad maradsz az egyetlen határ, amit
átlépned nem adatik meg, mert már csak önnön teljességed lehetsz.
(Igazság ha tétetik, én így képzelem.)
Nem lehettem volna sebezhetőbb, sem teljesebb egész, mint akkor. Történelem előtti jel a szív legbenső falán — hasztalan próbáltam lefordítani nyelvére. Furcsálkodva nézett, de mind távolabbról, hogy ne lássam, mennyire kedvére van zavarom. Engedte, hogy beérjem s rácsodálkozzak: öröktől adott. Vissza tudtam rá mosolyogni.
Hervadhatatlanki tarthat virágot kezében? Kiőrizheti meg a pillanatot, múlhatatlan? Tenyerében a tenger hullámzását, ki? Égrelobogást a gyertyalángban is, ki? Léptek neszére várakozást legbensőbb termeiben, ki? És tisztának a tisztát, vajon ki? Örök zenitjére ki szögezheti a Napot? Éj múltán csillagot ki marasztalhat? Ki indul, föladva harcállásait, Elfoglalni a folytonos változást És nem sejtett emlékeit, szerelmem, tebenned, És visszatekintve az időben, ki tudhat majd Mindenkor egyetlen asszonyának téged?
(Amit az asszony kérdez)
Kineka kezében lehetek virág, hervadhatatlan? Múlhatatlannak kiben őrizhetem meg pillanatom? Hullámzásomat, akár a tenger, kinek a tenyerében? A gyertyalángban is föllobogásom, kiében? Lépteim neszét kinek a legbensőbb termeiben? Tisztaságomat tisztának kinek a szemében? Kire nézhetek Napként örök zenitemről? Éj múltán is, csillaga gyanánt, kire? Kifogadjael, föladva harcállásait Folytonos változásom, és ki ismer Nemsejtett emlékeire bennem? Svisszatekintve az időben, ki Egyetlenasszonyának tudhatom magam?
Alkonyodik. Nézem a kihalt utcát. Valamikor naponta jártam itt. Most olyan idegennek tűnik minden. Már semmi sem a régi. A házak falai megkoptak, vagy elhagyatottak. Egy-két újat építettek csak. A forgalom sem nagy. Alig jár autó, kerékpárral is kevesen. Behúzódtak az emberek. Senki nem áll a kapukban. Tél van. Fázós, nyirkos, szürke. Néha esős, néha szeles. Hó sehol. Bezzeg valamikor… mekkora hó volt januárban. Megváltozott minden.
Nyílik egy kapu. Lassan, nagyon lassan kicsoszog egy férfialak. Közelebb érek, akkor ismerem meg, Miklós bácsi. Már kilencven felé jár. Arcát mély barázdák szántják, bekecsén a gombok ferdén gombolva, fején kucsma, keze remeg, ahogy a kaput csukja. Egészen közel érek már. Kicsit megrázza a hideg, bekecsét összébb húzza. Meglát, mosolyog. Megismert volna? Már évek óta nem találkoztunk.
- Miklós bácsi, jó napot!
- Adjon Isten, lyányom!
- Megismer?
- Hogyne ismernélek. Annyit még nem butultam, hogy ne ismerném meg, akit ismerek.
- Hogy van? Látom, frissen, legényesen öltözött. Nem fázik meg?
- Rétegesen lyányom, rétegesen. Van rajtam száz meg egy ruha. Meg az edzettség, tudod. Nem olyan nyámnyila városi vér folyik bennem.
- Úgy gondolja, mint bennem?
- Nem én mondtam.
- Hogy van Miklós bácsi?
- Mi már valahogy megleszünk Anyókával erre a kis időre, de Ti gyerekeim… értetek nagyon aggódok. Kutya világ lett. Nem gondoltam, hogy lesz még egyszer ilyen - megigazítja fején a kucsmáját, köszörül egyet a torkán, s mondja tovább a mondandóját.
- Megnehezítették az egyszerű emberek életét. Bezárták az üzemeket, felszámolták a téeszeket, megszűntek a munkahelyek. A szemünk láttára történt minden. Az ellehetetlenülés. Egy-két új vállalkozás azér akad. Próbálkoznak az emberek. Élni kell valamibül.
- Túl nagy a csend a faluban, Miklós bátyám.
- Igen, az öregek szép lassan kihalnak. Látod már ki sem állnak a kapuba esténként, mint régen. A szomszéddal is ritkán állnak szóba. Elvették az emberek kedvét már a komázástól is. Pedig ilyenkor, farsang idején, de nagy élet vót itt régen. Ilyenkor ráértünk. Esténként átjártunk egymáshoz, iszogattunk, jókat beszélgettünk a szomszédokkal. Sokszor hajnalig kártyáztunk.
- Iszogattak is, mit szeretett Miklós bá?
- Mit-mit? Egy kis ezt, egy kis azt. Lerészegedni nem vót divat. Reggel kelni kellett etetni a jószágokat.
- Miklós bácsi, az unokák jól vannak?
- Biztos jól. Ha nem jelentkeznek, akkor jól vannak. Ha nincs bajuk, nem telefonálnak. Ha kell nekik valami, akkor egybül itt vannak - a fején a kucsma csak nem akarja az igazat, nem áll úgy, ahogy szeretné. Leveszi, pár szál haját többször hátrasimítja, majd újra felteszi a tökfödőt, ahogy hívja.
- Hát osztán ott a városban könnyebb az élet?
- Semmivel sem könnyebb, Miklós bátyám, inkább nehezebb. A legtöbben máról holnapra élnek. Ott mindent a boltból veszünk. Semmi nem terem meg az emeleten.
- Mári néni jól van?
- Hol itt fáj, hol ott fáj neki. Ahogy ez már lenni szokott ebben a korban. Nekünk már mindegy vóna. Csak tudnánk, hogy Nektek, lyányom, meg az unokáknak jobb lesz. Kutya világ ez. Kutya világ…
Lassan sötétedik. Bekapcsolják az utcai világítást. Itt-ott kutyák vakkantása töri meg a csendet. Mi beszélgetnénk még, de látom, kezd fázni az öreg. Elgondolkozom. Gyerekkoromban ő még csak fiatalember volt. A gyerekei hasonló korúak velem. Unokái az én gyerekemmel egyidősek. Szép kort megélt már. S most azt mondja, hogy értünk aggódik. Sok rosszat látott már az életben, tudom, hogy szavainak súlya van.
- Menjen be Miklós bácsi, meg ne fázzon. Hideg van.
- Mikor jössz legközelebb?
- Nem tudom. Nem tudok bemenni abba az utcába.
- Tudom. Megfogja a karomat, rám néz, majd a távolba…
- Isten áldjon, isten áldjon lyányom!
- Jó egészséget Miklós bátyám!
Lassan csukja be maga mögött a kaput, ahogy kinyitotta. Apám is hasonlóan ment még tavaly télen.
Nézem a kihalt utcát. Valamikor naponta jártam itt. Most olyan idegennek tűnik minden.
Ideje belátnod: nem csak lakója, de lakóhelye is vagy; részeként az egésznek. Hogyan érhetnéd be spektrumaival? Ha elvontál minden zavaró objektumot, és szemed ép, akkor is csak törten láthatod a fényt. Kívül nem fogod megtalálni, ami benned világlik. Illő tisztelettel kopogtass be hát önmagadhoz, és ne késlekedj az ajtót sarkig kitárni.
Mintha néha a múltat gyakrabban látnám már, mint ahogy elképzelem a jövőt. Olykor egész órákat tudok a kádban ülni. Észre sem veszem, amint rám hűl a meleg víz, és belém dermed az idő. Csak dörzsölgetem a bőröm, hajladozok le-fel, forgatom a fejem, kattogtatom a nyakam, miközben az előfurakodó emlékeket versenyeztetem egymással. Hasonló ez, mint egy közbeszerzési tender, hiszen mindegyik történet előre ismeri már a maga helyét. Általában ugyanazok nyernek, ugyanolyan eszközökkel. Számomra azonban a várakoztatás a borzongató érzés. Úgy képzelem, én vagyok az emlékek ura és vontatottan, lassan, körülményesen majd most is magam döntök, de egyre gyakrabban kerekedik fölül a múlt idő vadsága, én pedig ilyenkor tehetetlenül, félkábán dőlök hátra.
Az apró gyermekkor emlékei egy bizonyos idő után elillannak. Kamaszodván állítólag törli az agy ezeket a korai képeket. Valószínűleg szégyelli az ifjúember, hogy maga is volt esetlen, hüllőfejű, csodálkozó szemű, butákat kérdező, ételért ordító vagy egyáltalán nem kérő, kisstílű próbálkozó. Nálam viszont bevillannak részletek egészen régről, amikor még úgy gondoltam el: a negyvenéves ember már öreg, és a nagyi – a maga hetvenhárom évével – valószínűleg földönkívüli. Anyámat – érdekes módon – fiatalon látom mindig. Mosolyogva jön haza a munkából, és nagy dinnyét cígöl műanyaghálóban a biciklikormányra akasztva. Apámmal legtöbbször csak vitatkozom. Sosem hiszi el nekem, hogy nem világít be senki a hálószobájuk ablakán, csak ő álmodja. Háborúban jár mindig, ahol a cikázó lézerfények összeaszott koponyákat festenek meg. Valamikori emberekét, akik kilesnek a gazzal benőtt sírokból.
Annyira közel van itt a régi temető… Húgom a kert végétől talán tíz méterre fekszik. Nem gondoltam hétévesen, hogy egyszer újra a közelemben fogom érezni. Amikor rádobálták a fagyos, dübörgő földcsomókat, majd elordítottam magam: nem szabad, ne bántsátok a kishúgit!
De nem jött ki a kiáltás, valahol elveszett bennem, és csak folyt a könnyem, miközben halkan nyüszítettem.
Másnap az iskolában csúfoltak a többiek: „hisztis, vonyító dervis”. Mi lett volna, ha a belém szorult ordítás akkor mégis kiszakad? Valószínűleg azóta is rettegnének tőlem, pedig elég régen, 1963 november 25-én, hétfőn volt a temetés. Három nappal azelőtt, pénteken lőtték le John Fitzgerald Kennedyt.
Az új temetőben nagymamám sírkövére – amikor tizenhét év múlva meghalt – ráírták Rózsika nevét is, de a három hónapos kislány csontjait nem helyezték át. Anyám azt mondta: azok a gyenge csontok már biztosan elporladtak fiam. Ennek ellenére, ahogy odaköltöztek szüleim a régi temető mellé, újra gondozni kezdtük a kerítéstől néhány méternyire lévő aprócska sírt.
Emlékszem, a temetőkapu előtt rám rohant egy korcs kutya, és fél órát őrzött ott mozdulatlan, amíg meg nem jött a barátom, akivel megbeszéltem egy találkozót. Ez idő alatt végig a temetésre gondoltam és arra, hogy ez a fekete, vakarcs kutya talán a húgom szelleme, és azért őriz itt, mert éveken keresztül nem voltam a sírjánál. Amikor odaért Janika, a kutya hang nélkül eloldalgott, így aztán ki is nevetett, amikor elmeséltem, hogy szinte pánikban éltem át a rendkívül hosszúnak tűnő, feszült helyzetet.
Elsétáltunk a közeli presszóba és rendeltünk egy lazító italt. Kisvártatva megjelent az új barátnőm fehér ruhában, lebarnulva, kékesfekete hajjal. Úgy éreztem, most ő fog őrizni bennünket, vagy talán mindhárman fogjuk egymást.
De aztán mégsem sikerült...
Beültünk az autóba, és szinte találomra suhantunk az éjszakában. Elmentünk szüleim víkendházába. Fogalmunk sem volt, hogy mit is akarunk csinálni. Egy darabig széttárt karokkal feküdtünk a dupla ágyon. Az ócska, halvány fényt adó rádióban hangulatos dzsessz ment. Barátnőm csak hónapok múlva árulta el, azt hitte Janikával közösen akarjuk. Nekünk persze ilyesmi eszünkbe sem jutott, sőt Jani kezdett morcoskodni, amiért mi egész jól elvoltunk Zsuzsával – iszogatunk, csókolódzunk, sugdolództunk.
Megsajnáltuk Janit, amint fancsali képpel magában dudorászott a fotelben, és épp ellenkező irányba, Egerbe indultunk, hogy valami nagyobb társaságba kerüljünk.
Az odavezető út olyasmi volt, mint egy lebegés, egy valószínűtlen álom. Zsuzsa haját fújta a szél, csiklandozta az arcom. Akárhányszor beleszívtam a cigibe, ügyelnem kellett, nehogy megperzseljem a kékes tincseket. Barátom talált egy kellemes zenét sugárzó adót, és a hullámzó, dombos vidéken úgy tűnt, szinte repülünk a kihalt országúton. Akkoriban akár tíz kilométert is mehetett az ember éjféltájt anélkül, hogy autóval találkozott volna szemközt.
Egerben rábukkantunk egy zsúfolt, még nyitva tartó bárra. Itt mindenki beszélt mindenkihez, mindenféle nyelven. Alig akadt magyar vendég rajtunk kívül. Janika végre kiélhette gesztikulálós, pantomimos készségeit.
Szinte az összes külföldivel szóba elegyedett, és közben óvatosan fogyasztani kezdett. Martinival indult, később – amikor már táncoltunk Zsuzsával – láttam, áttért a grogra, miközben egy amerikai társasággal törték a magyart és az angolt felváltva.
A zongorista megkérdezte, mit játszhat nekünk. Olyan határozottan válaszoltam, mintha mindennap Gershwint hallgattam volna: természetesen a Kék rapszódiát.
Összebújtunk Zsuzsával, és a tucatnyi pár között ütemesen lépkedtünk a zene bizarr dallamára.
Az ilyen a hangzású zenéket átíratok alapján kedveltem meg. Akkoriban sokat hallgattam Rick Wakemant, Isao Tomitát, Mike Oldfieldet.
Három szám után visszaültünk a helyünkre. Janika ekkor már széles, hullámzó mozdulatokkal mutogatva beszélgetett a szomszéd asztalnál az amerikaiakkal. Annyit értettem belőle, azt magyarázta nekik: a seregben hatalmas csőrös ZIL-lel járt, és pontonhidakat vert katonatársaival a Dunán. Az amcsik is mesélték terepjárós kalandjaikat, hogy milyen nagy meredélyekre szoktak felmászni, és mekkora dagonyákon mentek már keresztül. Úgy láttam, a grogozás félbeszakadt, és áttértek a matrózfröccsre. Janika szerint (biztos ezt is katona korában tanulta) nemcsak rum kell a sörbe, hanem 3 cent gin és egy kevés erős paprika is. Aki ettől nem hány egy fél órán belül, az igazán kemény fickó.
Kimentünk kicsit levegőzni, jártunk egyet Zsuzsával. A bár mögötti csendes utcában volt egy apró, hangulatos szálloda. Gondoltuk, kiveszünk egy szobát. Látva Janika beindulását, biztosak voltunk benne, hogy egyhamar nem fog autóba ülni.
A szállodában éppen csak benéztük a pótágyas szobába, és indultunk is vissza azonnal.
Hátul az udvarban két dzsip állt. Az egyikben, mintha Janika szőke fejét láttam volna a volán mögött egy pillanatra, de már kapartatva hajtott is a kapu felé. A másikban az amerikai fickó ült, akivel a bárban ismerkedtek meg.
– Ezek képesek lesznek kimenni rodeózni – mutattam Zsuzsának.
A barátnőm legyintett egyet, és olyasmit mondott: ők tudják, mit csinálnak, és hogy eléggé masszívnak tűnnek a dzsipek. Valóban jobban bírják a strapát, mint az én Renault 10-esem – nyugtáztam magamban.
Visszatértünk a mulatóba, és hajnalig táncoltunk, beszélgettünk, iszogattunk. A többi amerikai szintén ezt tette. Néha megnyugtattak, megveregették a karomat: Don't worry buddy,Johnny and George coming back soon!
Öt órakor indultunk át a szállodába. Nem volt jó a hangulatom. A melankolikus zene hajnal felé már nyomasztóan hatott rám, és Janikáért is aggódtam.
Végül egymás kezét fogva valahogyan csak elaludtunk Zsuzsával.
Hét óra körül erős kopogásra rándultam össze. Az ajtóban a legidősebb amerikai állt megtört arccal. Semmi jót nem vártam, de amit mondott, az felülmúlta rövidre sikerült rémálmomat is: They both died. The police patrols have recently been here.
Hogyan… miért? Kibuggyant a könnyem, és csak nyüszítettem magamban, mint a húgom temetésén.
Kimentünk a helyszínre, Szarvaskőre. A 25-ös út mellett még ott voltak a maradványok. A dzsipek az út menti szikláról zuhantak a mélybe. Úgy 50-60 métert tévedett Jani és George. Belehajtottak a semmibe, átrepültek az út fölött, és utolérték egymást a lejtő alján. A két kocsi szinte egymásba préselődött. A vágások jelezték, hogy nehezen fértek hozzájuk a tűzoltók. Az utastérben addigra már megszáradtak a szétkent vérnyomok.
Megropogtatom a nyakam, dörzsölgetem a csontjaimat… Hideg a víz
... Tovább »
Akár élhetnéd is. Ám mindegyre elrúgod magad a valóságtól, ahogyan magyarázkodsz. Fárasztó lehet kitérni, szándékkal esni mulasztásba. Minek törnéd szét, ha szilánkjai zavarbaejtően azonos képet sokszoroznának?
Bábozódj ki! — már nem védelmez, csak elszigetel a burok. Elég, ha hagyod lefutni a génjeidbe kódolt programot. Hiábavaló lenne kifogásokat keresned; teendőid listájának élén egy rég esedékes bejegyzés áll.
.......................................................................„Megküzd-e a nép az ő királyfiáért? Ha a halál tette .......................................................................őt védtelenné: ki az, aki eljön az ő nevében? Kicsoda .......................................................................győz a hős nevében? Nekünk ez van olyan kérdés, .......................................................................mint a 'Lenni vagy nem lenni'. A válasz akár meg- .......................................................................maradásunkról is dönthet."
.......................................................................Szécsi Margit: Nagy László emlékezete ................................................................ ................................................................ ................................................................ Jöttek bár tarka tömegben, küldötteiként akárhány rangnak– rendnek, ám senki bátor az ő nevében, ki vitt a fogadására kirendelt szárnyas seregeknek oly égi harsonát, hogy hangjára – múltán alig évtizednek – porig omolva múlt el fölülünk az újkori Babilon öröknek hirdetett árnya.
Lám, a hattyúi csapat zavarodottan mégis ekkor széledt el végleg.
Szállt aki vele az élen, hány hullt ki maga is időnek előtte a sorból? Hangja némultán hány maradt megfáradva hátra? S kiket elől ért a váratlan ránk- szakadt szabadság: vágytak megrészegedve földi szerepekre, olyannyira, hogy repülőtollaik odahagyva táborokat szervezni láttak idelenn.
Szárnypróbáló fiaknak minta így lett a repülés eddig lendítő íve helyett a totyogás — hősi vagy antihősi pózban.
Hogyan bírhatták volna hát meg a szétfutó partokat megroppanva is hídként összetartó szivárvány terhét?
Miként mind távolabb került a túlpart, úgy szorult távlatot vesztve egyre lejjebb a horizont, tévesztve szem elől táguló határokat.
Ostromlott várat védők és ostromlók sorsszerű szerepük szerint így mondtak le – önként! – a már kiküzdött végtelenről.
Pereg hát a régi értelmiségi szappanopera: trikolórba fúlók és a „korszellem" világnyelvére könnyen lefordítható globál-ünnepeltek iszapba ragadt, hervasztó vitája.
Kimaradni belőle akár nívó is lehet.
S bár megtartatni az időben más program nincs ma sem – magyarul a mindenséget! –, ama harc addig megvívatlan érte, míg nincs válasz az egyszerű kérdésre:
A lelkem sajog, mert
benne néhány öltés
elnagyolt kis férc lett.
Enyém volt a döntés,
húzom-e szorosra
vagy hézagot hagyok,
hadd járjanak ki-be
ördögök, angyalok.
Minden szúrás után
a szemedbe nézek,
picikét meghalok,
lehet meg sem érzed.
Pisszenni sem merek
akárhogyan szólnál,
számomra te maradsz
ima, bűn és oltár.
háromezerötszázötven
semmi okom hogy közöljem
ötvenegy perc szívdobbanás
közben csendből sincs ráadás
szűk órányi eldönthető
mire érdemes ez idő
ezernyolcvan lélegzetre
herdáljam vagy fogjam perbe
nem úgy telik hogyha unlak
ha szeretlek percként futna
