Öreg este volt már, az utcazajok lassan elcsendesedtek. Az autóbuszok is ritkábban jártak, már nem sok lakásban világítottak. Lehúzták a redőnyöket, sötétítő függönyöket, nyugovóra tért a szomszédság. A legtöbb család átadta magát az éjszaka nyugalmának. Zoliék lakásából még sokáig szűrődött ki a fény. Az egyszobás lakásból két kis ablak meresztgette világító szemeit az esti éjszakába. A konyhaablak mögött, benn, Mari aggódva görnyedt a varrógép fölé, az utolsó tíz darab trikó alját szegte be. Egy varrodában dolgozott nehezen teljesíthető teljesítménybérért.
Sokszor megtörtént, hogy Mari esténként fejezte be a napi normát. Már nagyon fáradt volt, alig látott, az ujjai sem úgy mozogtak, ahogy szerette volna.
- Ennek kész kell lenni, ha törik, ha szakad, persze jobb lenne, ha nem szakadna, hisz akkor selejt lesz - vette szemügyre az elkészült darabokat. Fia ritkán maradt ki, de ilyenkor alaposan ráijesztett aggódó édesanyjára:
- Milyen jó volna, ha most nem lennék egyedül. Ketten aggódnánk, nem kéne a terheket egyedül cipelnem - ezek a gondolatok jártak fejében, közben az ujjai szorgosan dolgoztak.
Férje két éve halt meg. Azóta egyre nehezebbé vált számukra az élet. Néha abbahagyta a varrást, felegyenesedett, hogy szűnjön kicsit az egyre kínzóbb hátfájás. Bement a szobába, egy darabig álldogált a szobaablak előtt, elhúzta a függönyt, kinézett. Várt. Majd visszament a konyhába, folytatta a varrást. Közben hallgatta, ahogy a szomszédban a falióra elüti a kilencet, majd a tízet, utána a tizenegyet. Nyolc óra óta nem volt egy perc nyugta sem, aggodalma egyre csak nőtt. Felállt, újra járkálni kezdett, álldogált az ablak előtt. Várt. Kinn eleredt az eső. Először csak csepergett, majd egyre jobban esett.
- Még megázik ez a gyerek. Hol lehet ennyi ideig? Holnap iskola. Csak jöjjön haza! Amit kap tőlem, azt nem köszöni meg! – zsörtölődött magában. Zajt hallott. Kinézett, semmi érdekes, csak a szomszéd vitte ki a szemetet. Újra várt. Megint semmi. Az eső egyre jobban zuhogott. A járdán már hatalmas vízbuborékok jelezték, hogy az eső hosszantartó lesz. Itt-ott víztócsák is keletkeztek. Egy darabig nézte a nagy kövér buborékokat, majd visszament a varrógéphez.
Marit már nem csak az aggodalom, hanem a düh, a félelem, majd a kétségbeesés is hatalmába kerítette.
- Miért teszi ezt velem ez a gyerek? Hiszen tudja, hogy mit élek át ilyenkor. Dehogy tudja - fakadt ki magából. - Dehogy tudja. Majd talán egyszer megtudja, ha neki is lesz egy fia, vagy egy lánya. Ezt az érzést csak akkor tudhatja meg - morgott magában, s közben hallgatta, ahogy a szomszédban a falióra elüti a tizenkettőt.
Valószínű kicsit elbóbiskolt, mert kisvártatva ismerős léptek neszére ébredt. Nyílt a bejárati ajtó, hallotta, ahogy fia lassan, óvatosan kinyitotta, majd kulcsra zárta az ajtót. Mari felállt, a fáradtságtól már alig tudott erőt venni magán. Kilépett az előszobába, megpillantotta fiát kívül-belül elázva. Zoli imbolyogva dobálta le magáról csuromvizes ruháit, majd nagy nehezen lehúzta cipőjét, s már indult volna egyenesen a fürdőszobába. Nesztelenül akarta magáról lemosni az árulkodó jeleket, de nem sikerült. A kérdés, amit anyja neki szegezett mellbe vágta.
- Hogy nézel ki, Fiam? – szólt Mari rémülten, ahogy meglátta tizenhat éves, kamasz fiát józannak egyáltalán nem mondható állapotban.
- Nem is tu...tu...tuúú - de ezt már nem tudta kimondani, mert szavak helyett valami más akart feltörni belőle.
- A másik ajtón fiam, a másikon - mutatott Mari a fürdőszoba melletti ajtóra. Nem kellett kétszer mondani. Zolit vitte a feje, a lába csak ezután követte.
- Mit lehet ilyenkor csinálni? Most dorgáljam meg? Szidjam le? Szórjak fejére átkokat? Ugyan mit érnék vele? Ennek semmi értelme - morfondírozott, amíg fiacskája a rókákat kergette.
- Nem unatkoztam ma este. Igazán mozgalmas estém volt. Holnapra kiheverjük mindketten - nyugtázta bölcs anya módjára a dolgokat, de a kisördög csak munkált benne.
- Holnap majd beszélek az én kis „ereszdelahajam” fiacskám fejével. Ma már úgysem használna a szó semmit sem - gondolta, miközben végre ágyba került, s pillanatok alatt mély álomba zuhant.
Másnap reggel a nagybeteg, másnapos Zoli gyerek nem győzte kérni anyjától az elnézést. Próbálta magyarázni a bizonyítványát.
- Tudod, Anya, baráti meccset rendeztünk. Meccs előtt fogadtunk. Amelyik csapat győz, az meghívja a másikat egy-egy sörre. Így kezdődött. Először ártatlan szórakozásnak indult az egész. Egyikőnk sem gondolta, hogy ebből ekkora italozás lesz.
- Zolikám, tegnap hétköznap este volt. Tudtad, hogy ma iskola lesz. Neked mégis elment a józan eszed. Nem tudtad hol a határ! Ki érti ezt? Kisfiam, én addig nem vagyok nyugodt, amíg te nem vagy itthon. Mikor érted ezt már meg? Mikor?! - Hányszor megmondtam, hogy ne menj velük sehová! Látod, nem hallgatsz rám sosem!
- Igazad van, de…
- Semmi de. Ha Kati nem akarja, nem viszik a táncba. De Te sosem hallgatsz anyádra, legkevésbé a józan eszedre! Most megnézheted magad! Mikor nő már be a fejed lágya? Mikor érted már meg, hogy Te nem vagy közéjük való. Mindig rászednek, átvágják azt a kis buta fejedet! Te még gyerek vagy az efféle szórakozásra. Ők javarészt felnőttek, bizonyára ők megtehetik. Nem beszélve arról, hogy Te egyáltalán nem bírod az italt sem.
- Lehet, de ha nem iszom velük, akkor kiközösítenek, kirekesztenek.
- Ezt vetted a fejedbe? Ha ezért kirekesztenek, akkor nem érdemelnek meg! Mit zavar ez Téged! Nézd meg őket mi lesz majd belőlük egy-két év múlva. El fognak teljesen zülleni. Az ital fogságába kerülnek. Hát nem érted meg?! Te is ezt akarod? Ez tetszik Neked? - ekkor Mari egész testében remegett, úgy rázta már a fiát, mint egy rongybabát. Zoli tűrte most a dorgálást. Tudatában volt, hogy anyjának teljesen igaza volt.
- Jól van, jól van. Ne idegesítsd fel magad. Igazad van. Azt mondd meg, akkor hogyan csináljam? - nézett anyjára ártatlan képpel a nagy nyurga kamasz.
- Látod fiam, ez nehéz kérdés. De találunk rá megoldást. Hidd el, meg fogjuk találni a megoldást.
- Anya, kérlek, írj az ellenőrzőmbe az osztályfőnökömnek!
- Na ez az, amit nem teszek meg. Most szépen bemész, végig fogod szenvedni a mai napot. Aki éjjel legény, az nappal is legyen az! Nekem sem ad senki felmentést, az éjszakai aggódásomért. Nekem is mennem kell dolgozni. Te is szépen be fogsz menni a suliba.
- Kegyetlen vagy, Anya! Tudod, hogy nagyon kegyetlen vagy? - Zoli duzzogva szedte össze tankönyveit, jegyzeteit, majd elvánszorgott a suliba.
Délután Mari hulla fáradtan esett be a lakásajtón. Az előszobában egy levél fogadta. Ez állt rajta: Anya, kösz, hogy ilyen megértő voltál. Kérlek, hagyj aludni kicsit. A délelőtt iszonyatos volt. Ja, és kösz, hogy nem írtál az of-nek. Nem is vettek észre rajtam semmit. A suliban minden simán ment.
Mari fülét szokatlan hang ütötte meg. A fia szobájából olyan horkolást hallott, amilyet még sosem. A résnyire nyitott ajtóhoz lopódzott, majd bekukkantott. Az ő másnapos kiskamasz fiacskája olyan édesdeden aludt, mint csecsemőkorában. Annyi különbséggel talán, hogy a csecsemők nem horkolnak ennyire.
- Hát lehet rájuk haragudni? – arcán mosollyal, lábujjhegyen kiment a konyhába vacsorát készíteni.
|
>
