Ebben a liftben sokan voltunk, mind más nemzetből valók. Utaztunk a Gustave Eiffel mérnök által megtervezett toronyban, a szédítő magasság felé. Mielőtt a liftbe szállhattunk volna legalább egy órát álltunk sorban a jegypénztárnál. Türelmesen kivártuk, amíg ránk került a sor. Itt senki nem akart tolakodni. Milyen furcsa világ ez? - gondoltam. Nem olyan, mint otthon.
Aki elég merész volt és elszánt, az első emeletig gyalog is megtehette az utat. Ha ott szállt liftbe, valamivel kevesebb összegből megúszta a jegy árát. Mi az egész utat lifttel tettük meg. Ha már lúd, legyen kövér. Nem minden nap utazik az ember az Eiffel-toronyban.
Álltunk már a liftben, szorosan egymás mellett, látszólag ez nem zavart senkit sem. Néha összeért a vállunk, a karunk, a hátunk, de most jólesett. A bezártság valami különös hangulatot teremtett. Mindenki vidám volt, mosolygott. Még sosem láttam összezárva ennyi barátságos, különböző nemzetiségű embert. Valami különös hangulatot teremtett ez a sokszínűség. Nekem mindenesetre nagyon tetszett.
Volt közöttünk egy indiai házaspár két kicsi gyerekkel, mellettük japánok, velem szemben valószínű angolok, értettem szavaikat, háttal nekik francia diáklányok. Voltak amerikai néger fiatalemberek, kicsit odébb kínai nők, mellettük talán spanyolok, mögöttük lengyelek, s még sokféle nemzetiségű lehetett. Most itt ebben a néhány percben mindannyian egy nyelvet beszéltünk. A tekintetünk szólt helyettünk. A lelkünk is kicsit összeölelkezett.
Úgy szerettem volna, ha tovább tart ez az út! Itt senki nem akart háborút, sem békétlenséget. Itt emberek voltunk, de nem akármilyenek. Csak egyet akartunk, egy cél lebegett előttünk, hogy végre meglássuk azt a panorámát, amire már régóta vágytunk.
A második emeleten kiszálltunk. A látvány már itt is lenyűgözött. Ha csak ennyit láttam volna, ezzel is megelégszem, de feljebb ennél sokkal több szépség várt rám. Visszaszálltunk a liftbe, feljutottunk a harmadik emelet magasságába, kettőszázhetvennégy méterre. Kiszálltunk. Éreztük a szél erejét, arcunkba fújt élesen. Május eleje volt, de hűvösebb, mint a megszokott. Körbejártuk a tornyot. Kicsit elidőztem az idősödő Eiffel panoptikuma előtt. Erős üveg védte. Ült az íróasztalánál és dolgozott. Valószínű nem sokat pihent életében sem. Csodáltam. Nagyszerűt alkotott. Az égre rajzolta ezt a merész, könnyed fonalú acélvonalat, ami akkor, az ezernyolcszáznyolcvankilencben megtartott Világkiállításon forradalmi alkotásnak számított. Azóta is uralkodik a párizsi horizonton, magasan az összes többi műemlék fölött.
Nemsokára lefelé indult a lift. Milyen kár! Felfelé utazni sokkal jobb volt. Arckifejezéseink arról árulkodtak, hogy a látványban senki nem csalódott. Akik fenn voltunk a szédítő magasságban, bizonyára hasonló élménnyel gazdagodtunk. Párizst látni az Eiffel-torony tetejéről nem mindennapi élmény. Jó volna ezt az élményt egyszer megismételni, ha tehetjük.
Ma már csak egy álomnak tűnik az egész. Magamnak sem merem bevallani, hogy lehet, hogy nem is volt valóság.
|
>
