Gondolatom – álmatag,
agyamban a part szakad,
bontja bánat-hullámverés,
tengerárnyi emlékezés.
Múlik elmém s életem,
napjaim mind jégverem.
Éjszakám csak karmazsin
színnel pislákoló kín,
nem izzik, mint olvadt vas,
hiába bűbáj tavasz.
Keserű só szájam íze –
száraz –, mindennapok dísze
a gorombaság, talmi szó –
kopjafámra jelet ró.
Gyors elmúlásba vivő út
az ihatatlan vizű kút,
posványában nincs tükörkép,
iszapba fúlt időmérték.
Ásni kéne tiszta kutat! –
remélve, hogy forrás fakad.
Tükre lenne vágyott álmom, –
jövőbe szórt bizományom.
Az ember magányos-józanul
nem mer aljas lenni,
inkább szervezetten csal,
csorda-részegen veszteget,
munkahelyen lop, csúsztat;
kitervelten gyomrot émelyít.
Törvény, szabályzat, iránymutatás,
jelkép vagy pártlogó mögé bújva
éli ki pénzsóvár, megalkuvó,
korrupt vágyait –
a sok törtető tanácsadó
A bürokrata úgy terem,
mint üres, bezárt helyeken a pók,
minden logikát besző,
alighogy átlátja a lenyúlható teret.
A főnök hadd higgye: ő igazgat –
míg nem csúszik be hiba –,
nem valami árnyék, sikamlós látomás.
Ám, ha felmerül a felelősség,
nyálasan visszahúzódik,
akár házába a csiga –
neki mindig sikerül
Ma már egyre több egyetemen
oktatják a minősített kifosztást.
Nem bűn a sarc, az eltúlzott harács,
s a hetvened se nagy ügy annak,
aki ígéretek parazsán izzik,
s jutalmak füstjében zihál.
Szegénytől kunyerál a koldus,
nincstelent húz le a Főzsivány,
csövest hajt végre a Törvény,
és itt csak néhány béna kiabál –
Elhalkultak az éjszakák,
zöld leplet dobtak rá a fák.
Hol van már a rideg tél?
Zord zajából kiestél,
mint kosárból a földieper,
mit piacról hazateper
édes nejed - egy életed -,
ki királyként bánik veled.
Lengeti a havi számlát,
pazar, link életed árát.
Nem okoz már az sem zavart,
ha nincsen inged, ami vasalt.
Megoldod, mert lépni akarsz
előre, nem gondolva jövőre,
mikor már a kosár üres,
s szemed fénye torz, üveges.
(Ha repedt márvány a ravatal
végül is, már az sem zavar.)
Elhalkulnak az éjszakák...
zöld leplet dobnak rá a fák.
Csak lebegtünk, mint halak,
gyertyalángot ölelt
minden gondolat.
Fogyott bő vacsoránk.
kinn esküvőt lestek –
vagy minket talán –
az étterem akvárium ablakán.
Jött-ment a násznép,
menyasszony, vőlegény,
benn múltidézés folyt,
legénybúcsú - serény.
Az emlékek szákjából
kibújt a szenvedély –
ficánkolt mint keszeg.
Néhány mondata
fejemben még rezeg:
a sör - az nem pia,
az asszony - nem ember,
a medve - nem játék,
s a hazugság - hányinger.
Izzadt nyár volt – fáradt.
Remegő emlékként idézem fel szádat –
szóbuborékaid iszapból szállt hangok,
nem fogta fel elmém, a tavon visszhangzott.
Mikor elpattantak a fátyolos szógömbök,
csak néztem ajkad ívét, mint dacosan felgyöngylött.
Ócska horgonyláncként csikorgott az idő,
s e rozsdás pillanatban megszorult a tüdő.
Most balga ősz van – álmos.
Szemed kísértete a tó felett szálldos,
felizzik – elhamvad, mint régmúlt éjszakán
a szikrázva ránk hulló téridő-óceán.
Ötvenhárom lettem épp ma,
ennyire telt ezen nyáron…
Nőtt egy sort az életlétra,
hiába nem adjusztálom.
Felhasználom önző célra –
felmászom az égbe rajta!
Felhők között mormol a szél:
– Csupán akkor látsz a mennybe
(kellemetlen hangon regél),
ha száz fokot toldasz egybe,
s fergeteges tériszonyod
nem rontja el jeles napod.
Talán igaz – lehet mégse:
nem bánt majd a Föld távola,
nem vakít az ózon kékje,
s nem lesz sötét az éjszaka.
Pár sort persze szerteküldhetsz –
még előtted a billentyűzet!
Tanuló férgek vagyunk
a világegyetemben.
Szétfúrt gyümölcsünkből
matató távcsöveinkkel
(ragacsos csápjainkkal)
tapogatjuk az áttetsző,
végtelen óriástestet,
amiben élünk.
Ő dajkánk és tanítónk,
ő a temetőnk is.
Mivel türelme rengeteg,
elvisel bennünket,
bár rólunk nem álmodik,
velünk nem szendereg.
Minden bolygó egy atom,
minden galaxis egy szervezet,
minden fekete lyuk egy ér,
s minden féregjárat
fajtársainkhoz vezet.
Az anyag előttünk van –
a makró ismeret –,
hogyha leképezzük,
mikrórendszerek
működését látjuk.
A felettünk imbolygó
tejútnyi csillagsejt
(féreg lebontásban)
tündöklő reményként –
milliárd bábot rejt.
Hónapok teltek el azóta, hogy ez a különös, egyedülálló színházi élmény rabul ejtett. Leírhatatlan az a kíváncsiság, ami arra késztetett, hogy felkutassam az egyetlen életrajzi művet, amiből jobban megismerhettem a főszereplőt. Egy antikváriumban bukkantam rá a meglepően jó állapotban lévő az 1971-es kiadásra. Felcsigázva, mohón faltam a sorokat, mondhatni napok alatt „megettem” az egész könyvet. Megemészteni már nem tudtam ilyen könnyen, mert mélyebben megérintett, mint amit az a márciusi színházi este ébresztett…
A békéscsabai Ibsen Stúdiószínház előterében várakoztunk. Az ajtó előtt egy kedves fiatal hölgy mosolya nyugtatgatta és intette csendre a türelmetlenül zsibongó színházlátogatókat:
- Kis türelem, még néhány pillanat. Mindjárt kezdődik az előadás –ismételgette alig hallhatóan.
A várakozók egyre türelmetlenebbek voltak. Egy idősebb férfi felemelt hangon méltatlankodott mellettünk. Felesége szigorú pillantásokkal igyekezett fegyelemre inteni, de a férfinak nem ért semmit. Az asszony feltűnésmentesen próbálta szorítgatni férje kezét, de nem sikerült. Egyre több szempár figyelte a kínos jelenetet. A férjnek nem használt az asszonyi szigor és rendre utasítás, láthatóan neheztelt is érte, de végül hajlott az asszony józan eszére. Lecsendesedett.
Az előadás meghirdetett időpontja előtti utolsó percben kinyílt az ajtó. A nézősereg között egy tűszálat sem lehetett leejteni, olyan szorosan, egymás mellett léptük át a kitárt ajtót. Amilyen gyorsan csak tudtuk, elfoglaltuk a helyünket. A reflektorfényben úszó nézőtér pillanatok alatt megtelt érdeklődő, színházszerető emberekkel.
A színpadon sejtelmes félhomály uralkodott, csak a mécsesek világítottak. Puritán, szolid volt a díszlet: két asztal, egy nagyobb és egy kisebb. Az utóbbin kárminvörös abrosz, az asztal egyik szélén egy amfora, a másikon teáskanna, mellette két csésze. A nagyobb asztalon könyvek hevertek, oldalának támasztva árválkodott egy régimódi, viseltes bőr utazótáska. A két asztal között egy színházi öltözőzsámoly, a díszlet mögött fekete színű görög mitológiai alakokkal díszített vastag, vörös brokátfüggöny adta a hátteret. A színpad közepén állt talpig feketében a Színésznő, háttal a nézőtérnek. Néztem és csodáltam. Olyan mozdulatlanul, átszellemülten állt, mint egy szobor.
Már percek óta tódultak be a nézők, főleg idősebb nők, házaspárok. Fiatal alig akadt. Körbenéztem. Egymás után halkítottuk le mobiltelefonjainkat, pedig senki sem kért rá bennünket:
- Fejlődünk -. súgtam barátnőmnek. A színésznő, mintha mit sem hallana a nézők morajából, türelmesen, mozdulatlanul várt. Jó lenne látni most a tekintetét, tudni a gondolatát, jó lenne belelátni a lelkébe, ahogy azt formálja, alakítja át az előadásra. Egyre kisebb lett a nesz a széksorok között. A figyelem lassan a színpadra irányult, a mécsesek sejtelmes lángjának fényére, a Színésznőre, akire fokozatosan rávetült a reflektorfény is. Elcsendesedtünk. Száz szempár figyelt rezzenéstelenül. Leírhatatlan csendméltóság.
Halk zeneszó áradt a színfalak mögül, lassan erősödött, majd betöltötte az egész színháztermet. A szoborrá vált nőalak megmozdult, gyufáért nyúlt, majd meggyújtott néhány kialudt mécsest, letérdelt a mécsesek elé, újra lángra gyújtott néhány kialudtat. Majd felállt, talpig érő fekete ruhájára terítette kárminvörös, arany szegélyű, földig érő köntösét, mintegy keretbe foglalva az előadást. Bemutatkozott. A következő pillanatban levetette a kárminvöröst, újra a néhol szakadt fekete ruhában, Elektra jelmezében, kérlelhetetlen őszinte modorával állt előttünk Jászai Mari, a magyar színjátszás felejthetetlen tragikája, ugyanúgy, mint 1890-ben, a próbák idején.
Élt-halt e szerepért:
”Oh, nagy Szophoklész, imádva tisztelem szent nevedet, hogy megtanítottál így szeretni! – írta levelében egy hetilap felkérésére. „Elektráé vagyok. Maga Elektra vagyok. Nem létezik számomra a világból csak ez az egy ember. Ez ám az egész ember, ez a vén leány! De egész embert is követel magának. Engem fölszívott magába, és minél inkább elragad, annál kegyetlenebbül elgyötör – de én annál inkább imádom. Kínzása nagyobb gyönyör a legédesebb ölelésnél... Oly szorosan átölelt, hogy megfojt, de nem bánom, csak addig bírjak vele, míg odáig jutunk együtt – a küzdtérig. Önök elé, hogy tanúságot tegyenek rólam, miszerint érdemes küzdelemben estem el, és egy áldást kiáltsanak utánam.”…
…A küzdelem nem volt hiába való, az ország szinte aranykoszorút hozott neki a színpadra az Elektra hatodik előadása alatt. Ezután nem volt megállás. Húsz éven keresztül egymás után kapta a nagy szerepeket. Rendkívül ünnepelt színésznő lett. 1872-től a Nemzeti Színház tagjaként eljátszotta pályája során a legnagyobb tragédiák női főszerepeit: Antigoné, Médeia, Élektra, Cleopátra, Lady Macbeth, Phaedra, Stuart Mária, Erzsébet, Margit királyné, Gertrudis, Mirigy. Szerepei közt színház-történetileg a legjelentősebb mégis, hogy Az ember tragédiája első színre vitelében ő játszotta Évát…
…Akkor, azon márciusi estén valóban elhittem, hogy Jászai Mari áll előttünk teljes életnagyságban. Bekebelezett az idő és a tér, s elröpített a tizenkilencedik század végi Nemzeti Színházba, s láttam egy felejthetetlen részletet épp olyan előadásban, ahogy a varázslatos egyéniségű, színész-zseni játszotta százhuszonöt évvel ezelőtt. A naplójából kiragadott szemelvényekből bepillanthattunk a legbensőbb titkaiba. Egész életében kereste, kutatta önmagát. Naplójában, leveleiben őszintén vallott küzdelmeiről, önmagával való vívódásairól, szerelmeiről. A színház valamennyi fiatal színésze a szeretője volt, de a lelkét egyik sem ismerte, értette igazán. Egyszer férjnél is volt két évig, de csak ötvennyolc éves korában talált rá a szerelem…
…Akkor, azon a márciusi estén olyan erővel hatott rám az előadás, hogy nem nyugodtam, amíg kezemben nem tartottam Jászai Mari monográfiáját. Azóta sokat gondolkodtam, hogy mi a titka annak, hogy egy gyermek, aki öt évesen elveszíti az édesanyját, félárván, csak önmagára és a tehetségére támaszkodva utat tör magának a világban? Mi a titka annak, hogy egy gyermek, aki tíz évesen arra vágyik, hogy pesztonkának álljon, mert még az is jobb, mint szigorú, nyakas apja igazságtalan büntetéseit elszenvedni, van ereje felülemelkedni a megpróbáltatásokon? Hogyan történhet meg, hogy egy leány, aki tizenhat évesen, markotányos nőként, akaratán kívül, becsapva, megalázó módon veszíti el a szüzességét, sikerül levetkőznie szégyenérzetét és képes teljes erejéből küzdeni az életéért, önmagáért?
Sokféle válasz lehetséges, de egy dolog mindent felülír. Jászai Marit a mérhetetlen tudásszomja vitte előre egész életében: „ Velem született kínzó tudásvágyam dacára, mely egyetlen nyugalmas napot nem hagyott számomra, ijesztő kerülő utakra kellett erőmet és ifjúságomat pazarolnom, míg az igazi kerékvágásba lódultam…A színésztehetség a legtelhetetlenebb valamennyi között, melyet nem győz a tulajdonosa kiszolgálni a leghosszabb életen keresztül sem…” –írja naplójában. Azt hiszem ez a titok, az Ő nagy titka. Ezzel párosult a munka és a könyvek iránti szeretete, ami a legnagyobb lelki nyomorúságból is kimenekítette. Az irodalmi művek, a könyvek tisztelete, szeretete adtak Jászai Marinak lelki békét és megnyugvást.
Gál Gyula pályatársa írta róla a következő sorokat: „ Ő volt a megtestesült színész-zseni. Utánozhatatlan volt. Soha nem láttam ilyen királyi fenséget. Beszélni magyarul senki úgy nem tudott, mint ő. Én annyira tiszteltem, hogy képtelen voltam azt mondani neki: te. Pedig felszólított, hogy tegezzem. Nem hangzatos titulusként adtam neki a nagyasszony nevet. A szívemből jött. Nagyasszony volt valóban.”
Forrásmunka: Juhász Rózsa: Magam keresése, monodráma
Péchy Blanka: Jászai Mari
Hosszú ideje, hogy készülök gondolataimat közvetve megosztani Veled.
Nem kaptam megbízást, belső késztetésből továbbítom, mert olyanná lettem, mint az árnyék, akár egy kísértet, a Föld és a Menny között bolyongó lélek.
Nem vezeklem, nincs miért, de felháborít, látnom, mivé lett, amit te földi lét tartalmának szántál.
Tudnod kell minden visszásságról, hogy megérthess, képes legyél átértékelni, mit és miért tettem. A mondás szerint mindenhol jelen vagy, mégis átlépsz e hibákon. Szövevényes, melyeket itt felhánytorgatok, s a mai kor szavaival élve lehet, hogy belegabalyodok, mint majom a házicérnába.
Tudom, mit megbízatásomul szabtál, másként teljesítettem, de mondd, szolgamód kellett volna véghezvinnem? Saját képedre formáltál, felmérhetted, mit várhatsz el tőlem. Máig nem értem, miért űztél el többedmagammal a Mennyből, akik megélni vágytuk, amit kizárólagossággal birtokolsz. Miért is kellett volna hasra esnünk minden cselekedeted előtt…
Engedtessék meg nekem, hogy megtudjam, neked ki adta a kezedbe a hatalmat, hogy mindenek Ura és Teremtője legyél, hogy önnönmagadra formálva megalkothasd angyalaidat, híveidet, követőidet! És nekünk, kiket létrehoztál, miért nem adatik meg mindez.
Uram, a matéria jelen körülményei közt ez nem más, mint kizárólagos egyeduralom! Ilyen a világon sincs, vagy mégis?! Ám, ha fizikai létezésünk nincs, hogy hihetné bárki is, hogy a világon vagyunk!
Mondd csak, miért nem akartad, hogy a védőszárnyaim alá szánt emberpár, Ádám és Éva bölcsek és tanultak legyenek? Hogyan tanítsam meg őket boldogulni, ha nem próbálhatják élezni eszüket, s nem tapasztalhatnak minden körülmények között!
Ami fájó, mert ettek a tiltott gyümölcsből, kitaszítottad őket a Paradicsomból, mégis a Föld uraivá tetted őket. Hatalmat adtál a kezükbe, Uram, még, ha éltük véges is! Hatalmat, hogy azt tehessék, ami hasznukat szolgálja, hisz erről szól az egész életük.
S mondd, mi jutott nekem? A száműzetés, a véget nem érő bolyongás, mert eltértem az eredeti vázlatodtól. Büntettél, nem úgy, mint őket, akik vétettek, mégis lehetőséget kaptak, hogy élő és élettelen sorsáról dönthessenek.
Úgy hitted, sokasodásuk vívmányaként lesznek köztük eszmei követőid, igéid hirdetői, de jó, ha tisztában vagy vele, jelképes csuhájuk alatt szerencséjüket kovácsolják, vagyonukat gyarapítják, s szövetségük révén láthatatlanul irányítják a történéseket.
Dogmáik, miket maguk gyártottak, és terjesztenek a józaneszű emberek közt, nem állják meg a helyüket, mégis megtehetik, hogy rájuk kényszerítsék a kitalációikat, hogy szolgálatukba állítsák az erejüket.
Nem tudom, mi céllal gondoltad ki a tízparancsolatot a Sínai-hegyen, mihez a számlálatlan hitű embereknek mind tartaniuk kellene magukat. S ha már kigondoltad, honnan tudhattad, miért ezekhez ildomos idomulniuk, kik hisznek benned.
Bibliába vésték, ám félelmetes, mennyire idegen ez vénájukban. Uram, ki bort iszik, és vizet prédikál, hogyan képes követendő példaképpé lenni.
Gondolataim is tőled erednek hát tudom, semmi sem csak fehér vagy fekete, csak jó vagy rossz. Minden jóban ott lapul a rossz, egy hajszál, mi elválasztja attól. És minden rosszban van valami jó, ha más nem, hogy okulni lehet belőle.
Millió teendőid közt kérlek, lelj időt, hogy meggyőződhess, mit okító szándékkal tisztának alkottál, szürke az.
Az emberpárnak tested adtál, érző lelkületet, s mert megszegték parancsodat, büntetted, hogy boldoguljanak, ahogy tudnak. Időt nem hagytál ott, a Paradicsomban, hogy megismerjenek Téged, engem adtál melléjük, hogy állhatatosságukról bizonyosságot szerezhess. Ismerted, kiket tenmagad arcára formáltál, s így van jogom feltételezni, hogy a tudás és bölcsesség, s más kiváló tulajdonságokon túl a lázadás képességét is örökítetted beléjük, hisz magadban hordozod. Te sem lehetsz hát feltétlenül engedelmes, nyájadban így az emberpár és azon túl én sem vagyunk az. Ne csodálkozz, ha nem terelhetsz, miként balga bárányokat, mert az önállóság képességével is felruháztál valamennyiünket.
Hordozd hát végig tekinteted a Földön, s rájössz, a gonoszság ott lakozik mindenkiben.
Az, hogy hibát követünk el, eredendő, de tudható-e mily’ arányú bocsánatos bűn, vajon?
Minden ember saját maga istene, mert önnönmagát imádja legjobban. Ezért, hogy irigy, hogy lop és öl, hogy magát saját fajtája fölé emelhesse.
Háborúzik a többért, egymásnak ugrasztja hiszékeny embertársait, agyukat átmossa, hogy erejüket saját szolgálatába állítsa.
Az ember kapzsi, Uram, majd’ valamennyi a pénz rabja, mi nemes lelkületét kis zugba zsugorítja, hogy ott végleg elsorvadjon.
Féktelenségében túlnépesíti a Földet, de nem ismeri a házasság szentségét, s az egymás iránti tisztelet is csorbát szenvedett réges-régtől.
Nem vádolhatlak azzal, hogy mit alkottál, hibás, támadható, ezer sebből vérzik, de tudnod kell, nem számoltál a kézzel fogható matéria változási képességével Te, ki bölcs és okos vagy, mint azt a többi arkangyal szorgalmasan bizonygatta.
Nem tudom elfogadni, hogy a sötétség, a rossz, a bűn megtestesítőjeként tartanak számon, ahogyan azt sem, hogy a Pokol tüzében magam is megsemmisülök. Hogyan, Atyám, ha nincs testem, s a lelkem sem oly’ sötét és tisztátalan, hogy kézlegyintésre megszűnjön „létezni”. Mit megalkottál, olyannak kell elfogadnod, amilyenné lett és válik, különben nincs igazság sem égen, sem Földön!
Maradok a Fényhozó, ki tanulni kíván tőled, de nem kér abból, hogy üresfejű szolgaként végezze.
Autók fénye villan,
mint megannyi elsuhant találkozás
soha nem volt szikrája.
Ismeretlen emberek, ismerős mosolya
száguld végig rajtam végeérhetetlen iramban,
s mint akinek csillámpor ment
a szemébe, ragyogok. Sugárzik
belőlem egy elképzelt modern
nő szebbik énje.
Sokadjára önt rám lélekfényt a hajnal,
sokadik augusztus kínál meg arannyal,
sokadik bánatom üvöltöm a mélybe,
sokadik kígyómnak cseppen kútba mérge.
Kevés gazdagságom látványa nem aggaszt,
boldogságom apró hajójában – ballaszt.
Tengerekre vágyom, feszül mellvitorlám,
hátamon bal múltam, jobb kezemben kormány.
Elhagyom az árnyam, futok sebbel-lobbal,
nincsen maradásom, hol az érzés koplal.
Várom kikötőmben a szökőár dagályt,
utolsó fohászom dübörgésbe kiált:
Bárcsak jönnél velem, s lenne utunk álom,
képzeletünk ringna türkiz óceánon!
Mikor ébredeznénk szigetünk fövenyén,
boldogan nyújtóznánk: szerelem s te meg én.
Építenénk kunyhót, körben nyílna virág,
miénk lehetne egy újraformált világ.
Dallam lenne hangod, andalognék veled,
patak csobogása kísérné éneked.
Merengésem tükrén kő kavar hullámot –
nincs kikötőm, bárkám, egymagamban állok.
Eltelt ismét egy év - lassan már egyre megy –,
börtönöm falára felvésem: ötvenegy.
Álmodom, csendben. Suttogva forgolódok, neszem se zavarja a rég’ események nyújtózó kézfogását, lassú keringését ott legbelül. Nem engedem, hogy a torkom köré tekeredjen egyetlen visszavonhatatlan akarat egy óvatlan pillanatban, hogy észrevétlen-konokul záporrá formáljon minden fájót. Összeszorítom a fogam, és csak visszafogottan tisztogatom a látszólag elcsitult dallamokat Ildi körül.
„Tudod, én sem vagyok ám buta, annak idején jelentkeztem a Földes Gimnáziumba levelező tagozatos hallgatónak, csak munka mellett. Verseket is írtam, egyik-másikat el is küldtem egy laphoz, és képzeld, biztattak, hogy folytassam, jó, amit csinálok” – mondta. Enélkül is tudtam, ritka értékes ember.
Életünk néhány szála itt-ott hasonmásként mosolygott egymásra, cinkostársként követtük hát Ariedné fonalát.
Timi, Sanyi, Tomi bömbölve éledtek elő az öléből, mert minden más volt a fura, új világban. Anyjuk keze közt cseperedtek sötétbarna és tejfel-szőke torzonborzossággal, maszatos arccal, papucsból előre lógó apró lábakkal, mély kíváncsisággal.
Csak az apjuk ne lett volna olyan… Jó svádájú, de jellemben alulmaradt Ildivel szemben. Vadhajtások tolták el a családjától. Láthatatlan, csábító kezek húzták a pohár fenekére.
A fiatal nő két kézzel markolta az élet grabancát, s a neki rendeltetett gyertya mindkét végét lángolva égette.
Egyszerű étek, benne a megmaradni akarás, ha neki nem jut belőle, az sem baj…
Apró, nem bántó segítség, bárcsak most is tehetném, bár még mindig tehetném!
Gyerekei a ház előtt játszottak, noha az idő már bentmarasztalósra járt. - „Anya nagyon elfáradt, aludni akar, csendet szeretne, hát kiküldött bennünket” – csicseregték az apróságok. Betereltük őket. Uzsgyi a kád, s mert éhesek, eszünk. Ildi nyugodtan szuszogott.
Fájdalmas sérülés, fura mosoly a bajokon, menekülés a gondok elől, öngyilkossági kísérlet, miket mind utólag „neszeztem”, s a „csábító kezek” már nála is, a pofonok, a sűrű gyerekjaj…
… s ha vagy, akinek a teremtést tulajdonítják, miért nézted tétlenül?
… s ha látnom kellett, miért nem nyitottad még élesebbre a szemem?
… miért nem voltam otthon, amikor kapaszkodó lehettem volna?
Sziszegve ordítok magamban. Már csak arra jó, hogy fájjon.
„ - Meglátod, nem bírom sokáig, elmegyek! – mondta kétségbeesetten. „– Csak ne koporsóban temessenek el, engem ne zabáljanak fel a kukacok!” – nevetett köhögve, és elfordult tőlem, míg a könnyek eltűntek az arcáról.
S az a telefon, csak az ne jött volna soha!
- A szomszédasszonyod meghalt! – szólt a sógorom mobilhangja.
- Melyik, mondd már!!!
- Ildi, a kedvenced.
Három apró gyereke napok alatt „felnőtt”. A cseppnyi Tomi is, aki iskolatáborból hazaérkezve hiába kereste anyja menedékét.
Két évig szürke magányosan, fénytelenül állt a ház. Timi jött vissza, nagykorú lett, és asszony. A ház újra él, az emlékek beborítják.
Szokatlanul imára fordul a szám, arra, mit nagyanyám tanított, csak kicsit másként.
Mi Atyánk, mert Ő megkínlódta, mit mások sosem, most legyen végre nyugalma! Vigyázza gyerekeit, emlékét elevenen élessze éjszakai álmukban.
Ámen.
***
… és 10 év múlva, ahogy a gyerekek szárnyra kaptak, az élet keményen közbe szólt.
Annyi rendeltetett, hogy amit elmulasztott, míg a felesége élt, most bepótolja.
Tavaly, hogy orvosnál járt a panaszaival, megértette, nehéz hónapok jönnek. Lemondott a mindennapi cigarettáról, és az alkoholról…
Pár éve még együtt jött a fiúkkal locsolkodni. Sanyi ajkai, akár kisgyerekkorában, most is szorosra zárultak. A szeme mosolygott kicsit, tudta, ha bármi baj lenne, most is mennék, mint régen, amikor éjjel átrohant, hogy védjem meg az anyját. Nem magát féltette, pedig sokszor kúszta a bőre a padlót, ha apja a pohár fenekére nézett.
Tomi sem változott, örült, hogy ők így hárman újra itt, kicsit. Felhőtlenül csicsergett, okosan, ahogy mindig. Hamar elmentek, haza, otthonuk már a szomszédos faluban volt.
Kisebbik gyerekem számolatlanul vendégeskedett náluk, hiányoztak egymásnak. Míg a szomszédban laktak mindannyian, övék lehetett az egész nap.
Mindig csak egyiküket engedte át az anyjuk, hogy nálunk lebzseljen. Sanyi igen irigykedett, bármit kitalált, hogy átjöhessen. Ha másért nem, hogy nagy mérgesen haza parancsolja legidősebb tesóját. Ilyenkor arról is elfeledkezett, hogy az ajtón bejövet köszönjön. De, ki haragudott volna meg emiatt egy gyerekre! Amint kinyílt az ajtó, és meglátta a testvérét, megállt, és leszegett fejjel ennyit mondott: „Timi, gyere hazafele!”
Az apát megműtötték, Karácsony táján vettem a bátorságot, hogy telefonon elérjem. Alig értettem, mit mond. Meg akartuk látogatni, de szabadkozott, hogy zsúfolt így ünnepek előtt a programjuk.
Nemrég adták hírül, nincs többé. Pedig mindent rendben találtak az orvosok nála, és mégis… Egy ér megpattant.
Sanyi gyerekfejjel ott volt, amikor az édesanyja haldoklott, és most, amikor az édesapja nem lélegzett többé.
Nem is hallottam, mit prédikált a pap, tele voltam emlékekkel. A rokonok, a gyerekek, egy kivétellel ott álltak, és most lettek igazán felnőtté, amikor szüleik nélkül kell lépniük tovább.
Már nem bírtam imádkozni, csak az sajgott belül: Nyugodjon békében!
Egyszer azt mondtad: „Megihletlek!” Azt hiszem van benne ráció.
Azon a napon egy dombon ültünk. Alig volt virág. Csokrot kötöttél nekem én pedig elérzékenyültem. Ültem. Magamba szívtam a késői nyár leheletét. Felborzolta a hajam. Idilli kép volt. Csak bámultam. Gondos voltál, olyan körültekintően gyűjtötted a kis növényeket. A háttérben lila virágok lengtek, mint egy levendulamező. Pedig csak takarmányvirág volt. Előttem fehér ordavirág hajladozott. Csend vett körül, néha a nagy tölgy megreccsenő ága törte csak meg. Ritka kirándulásaink egyike volt. Csak ennyi, egy emlékszilánk maradt meg az egészből. De ez a szilánk éles. Belém hasít. Olyan távoli, mégis a húsomba mar. Azt hiszem azon kevés pillanatok egyike volt, amikor boldog voltam. De legalábbis békés.
Jó lenne lassan élni. Majd szétfolyni az esőben. Olyan idegen néha minden, az élet, a közelgő szomszéd, az eladó a sarki pékségben. Nem tudom. A minden nem mond semmit. A semmiben pedig ott rejlik minden. Az is, ami elhangzott, az is ami sosem, benne van minden sikoly és szerelmes suttogás. Mondhatnám, hogy máshol, másképp jobb lenne. Hazudnék. Nem akarok.
"A székelyek közönségesen borviznek nevezik e savanyúvizet...”
... mert ők rendesen borral isszák, a csak magára való élést az "uraknak" szokták hagyni, kik nyáron által ott helyben egészségi szempontból használják."(Gergely Lajos, 1870)
Sáros úton gyalogolunk felfelé, útépítő gépek, markolók zaja mellett haladunk el, majd megállunk az éppen most épülő hegyi út előtt. Kicsit távolabb tőlünk, egy magas lépcsőfeljáró mögött a Tulipán (Laleaua) étterem hatalmas üvegablakai csalogatják a megéhezett turistákat. Nem mi vagyunk azok. A mi gyomrunk most teljesen rendben van, hisz nemrég álltunk fel a farkasétvággyal elfogyasztott fenséges kecskesajttal, áfonyalekvárral megspékelt villásreggelink után. Az étterem meglátogatását kihagyjuk.
Továbbmegyünk az apró zuzalék-kövekkel leöntött úton. Szemmel láthatóan újra fejlődik az üdülőközpont. A még épségben megmaradt egy-két kopott, jellegzetes homlokzatú, több mint százéves nyaralók mellett sorra nőnek ki a hegyoldalból az új panziók, villák, éttermek. Ahogy haladunk a ma is üzemelő fürdő irányába, túravezetőnk mesél a hely múltjáról:
- A környéken Borszék volt a leghangulatosabb, Tusnádfürdő a legfelkapottabb. Ez a vidék ősidők óta lakott. Erdély egyik legnagyobb, két hektár területű vaskori erődítményeinek sáncai a Vár-tetőn ma is látszanak. Középkori megfigyelő tornyának falai is. Mi most nem láthatjuk, mert zsúfolt a napi programunk. A Monarchia idején, 1852-ben Ferenc József császár is idelátogatott. A városka fölötti Sólyom-kőről álmodta meg a fürdőtelep fejlesztését. Ennek a látogatásnak köszönhető, hogy az Apor-bástya alatti részt, ezt, amit itt láttok, újjáépítették. Egészen az 1970-es évekig Herkulesfürdő után, a leglátogatottabb üdülőhely volt Erdélyben…
... emlékeimben feldereng előttem nagyszüleim sokszor átlapozott fényképalbuma. Az album utolsó oldalain voltak az előbb említett két fürdőhelyről küldött, szebbnél szebb képeslapok. Már nem emlékszem ki küldte azokat, csak arra emlékszem, sokszor fogtam a kezemben, nézegettem, csodáltam e különös helyeket. Most itt vagyok annyi év elteltével, s a valóságban is látom ezt. Persze nem a múlt század húszas-harmincas éveinek varázslatos szépségében, de lelki szemeimmel hozzáképzelem a sok előkelő kalapos hölgyet és fehérnadrágos urat, az úton békésen közlekedő konflisokat, az akkori idők hegyvidéki nyugalmát, a fürdőhely utánozhatatlan varázsát.
Megérkezünk a jelenleg is üzemelő gyógyfürdőhöz. A fürdő falán a „STRAND MEZOTERMAL” felirat olvasható. A bejárati ajtót zárva találjuk. A kőkerítés fölött belátunk. A téglalap alapú, nem túl széles fürdőmedence világos színű gyógyvízzel tele, körülötte fehérre meszelt, keskeny bejáratú öltözőkabinok várják a fürödni vágyókat. Mi most erről az élményről lemondunk. A szabadtéri fürdőzéshez túl friss a levegő. Tovább megyünk. A hordalékos út lassan elfogy, ismét sárban dagonyázunk. Egyik élelmesebb útitársunk az út szélén talál egy füves ösvényt, azon indulunk tovább. A kedélyünk is egyre jobb, persze nem csak a dugi pálinkától. A hegyi levegő csodát tesz. Rózsaszínű pírt lehel sápadt, városi arcunkra. Az óriási, meseszép fenyvesek közt néha már a napfény is ránk-ránk csodálkozik. Mókásak lehetünk mi, alföldi emberek, hogy ennyire tudunk örülni a hegyeknek.
Tusnádfürdő hét gyógyforrásából hármat megkóstolunk. Az első forrásvíz tűnik a legmarkánsabb ízűnek. A tájékoztató táblára így tüntetik fel: „konyhasós, szénsavas, vasas, bóros, enyhén jódos, savas-savanyú". — Igen savanyú — ízlelgetjük furcsa grimaszt vágva. Egyszóval, nem nyerte el a tetszésünket. Nem adjuk fel, megyünk a második forráshoz. Nekem, s útitársaimnak is ez ízlik leginkább. A helyiek a borvizet általában borral isszák. Innen lehet az elnevezés is. Mi, messziről jött emberek csak magában isszuk, gyógyvíz gyanánt. Állítólag nem ajánlatos sokat inni egyszerre, mert gyorsan jelentkezhet a hatása. Átmossa, tisztítja az emésztőrendszert. Én hiába várom, nem jelentkezik, pedig most igen nagy hasznomra válna.
Hamarosan elérünk a „Csomód-Bálványos kisrégió védett természeti területei” feliratú táblához. Válaszút előtt állunk. Túrázunk, vagy nem túrázunk?
— Gyerekek, innen lehet gyalogtúrával eljutni a Szent Anna-tóhoz, és a Mohos-tőzegláphoz – próbál arcára hihető komolyságot erőltetni túravezetőnk. Látszólag nem volt elég meggyőző. Tréfának vesszük javaslatát.
— Viccelsz velünk, Robi? — kérdezzük többen szinte egyszerre. Ő csak folytatja mondókáját.
— A Szent Anna-tóhoz kb. három órát gyalogolunk felfelé meseszép erdei ösvényen. Az 1,7 km kerületű, könnycsepp alakú krátertó 950 m magasságban vár minket. Ikertestvére, a zöld mohapázsitban csillogó, 80 hektárnyi, néhány apró tengerszemnyi Mohos felláp. Pár ezer évvel ezelőtt olyan lehetett, mint a Szent Anna-tó.
— Legközelebb kipróbáljuk az erdei ösvényt — mondjuk többen, nagy-nagy egyetértéssel. Nem sok ellenszavazat van. Most senki sem akar hegyet mászni.
A friss hegyi levegő elbágyaszt, jóleső fáradtságot ad a társaságnak. Autóbuszra szállunk, s a tervezettnél két órával hamarabb érünk napi programunk következő helyszínére, a Szent Anna-tóhoz, Székelyföld talán leglátogatottabb természeti ritkaságához.
Amikor megszülettem, tizennyolc voltam éppen Szinte felnőtt, s milyen határozottan éltem a mindennapi szabad és boldog éltem! De jaj, vesztemre, amint teltek az évek
Nekem egyre kevesebb lett az életkorom, Hát eljött az idő, hogy most már rá hagyom, - Játssz velem te ronda nagyon cudar élet Kínozz, gyilkolj, parancsolj, kérj!
Rabszolga lettem, egy tehetetlen kisgyerek-gépezet Kinek fejében egyre szaporodik a parlagon hagyott üres telek, Maholnap a félelemtől sírok, ha nem kell, még akkor is És egyszer talán a sok lelkizéstől leszek mindig hisztis?
...de
Amikor egyszer majd a fényes nap lemegy Lehet, hogy én már nem leszek Vagyis még most sem vagyok Csak itt né, jó nagyokat hallgatok, tudjátok:
- Biztos vagyok benne, hogy ez már nem is én vagyok Csak a bársonyvirágos barackfa, kinek az álmában Mint lerágott, száraz, eldobott barackmag úgy létezem S most csupán e gyümölcsfa álmát pörgetem
A semmi alján lapul egy himbáló eldobott kilincs Igen, jól tudom, csak az a tökéletes, ha semmi sincs Mint a cellulózról lassan lekopó, s ekképp nemesedő képek, Semmivé silányultak bennem az eltékozolt ezredévek
Mese:
egyszer Isten sokdimenziós nyomtatójában volt még annyi hidrogén ... Tovább »
"A székelyek közönségesen borviznek nevezik e savanyúvizet...”