Amikor megszülettem, tizennyolc voltam éppen
Szinte felnőtt, s milyen határozottan éltem
a mindennapi szabad és boldog éltem! 
De jaj, vesztemre, amint teltek az évek

Nekem egyre kevesebb lett az életkorom, 
Hát eljött az idő, hogy most már rá hagyom, 
- Játssz velem te ronda nagyon cudar élet
Kínozz, gyilkolj, parancsolj, kérj! 

Rabszolga lettem, egy tehetetlen kisgyerek-gépezet
Kinek fejében egyre szaporodik a parlagon hagyott üres telek, 
Maholnap a félelemtől sírok, ha nem kell, még akkor is
És egyszer talán a sok lelkizéstől leszek mindig hisztis? 

...de


Amikor egyszer majd a fényes nap lemegy
Lehet, hogy én már nem leszek
Vagyis még most sem vagyok
Csak itt né, jó nagyokat hallgatok, tudjátok: 

- Biztos vagyok benne, hogy ez már nem is én vagyok
Csak a bársonyvirágos barackfa, kinek az álmában 
Mint lerágott, száraz, eldobott barackmag úgy létezem
S most csupán e gyümölcsfa álmát pörgetem

A semmi alján lapul egy himbáló eldobott kilincs
Igen, jól tudom, csak az a tökéletes, ha semmi sincs
Mint a cellulózról lassan lekopó, s ekképp nemesedő képek, 
Semmivé silányultak bennem az eltékozolt ezredévek

Mese:
egyszer Isten sokdimenziós nyomtatójában volt még annyi hidrogén
amiből legyártson túlórában engem és az öcsém. 
S mellénk a semmiből nagyot alkotott,
talpunk alá Földet lódított,
de neki ez sem volt elég
látva, hogy a világ így szép
lett szemem is kettő, s mind a kettő ép
látni kell csak, ennyi a feladat
nyitom hát a pillákat
megteremtett ím az Úristen, legott 
Ej, be jól tette, legalább addig sem unatkozott