A kommentár határműfaj a véleményközlő és a tényközlő műfajcsalád között. Alapja a magas hírértékű hír. A szerző végletekig ragaszkodik a tényekhez, adatokhoz, feltárja a tények és adatok közötti összefüggéseket saját felfogása szerint, és befolyásmentesen mutatja be a hátteret, az okokat, a célokat. A kommentárral az újságíró egy aktuális eseményről vagy témáról foglal állást, megvilágítja a téma fontosságát, összehasonlítja és mérlegeli a nyilvánosságban megjelenő felfogásokat, véleményeket. A közönségnek segít abban, hogy kiismerje magát az információk özönében, valós képet kapjon egy-egy eseményről, fejleményről.
Nyilvános közírás (Világirodalmi lexikon). Egyébként igen nehéz meghatározni, a Bernáth László szerkesztette könyv szerint a legelfogadhatóbb meghatározás a következő: A PUBLICISZTIKA az értelmezés és a meggyőzés szándékával formált, a sajtóban nyilvánosságra hozott vélemény. Az újságíró állásfoglalása egy adott témával kapcsolatban. A lényeg A VÉLEMÉNY.
A görög eredetű szó jelentése: széljegyzet, megjegyzés, magyarázat. Eredete az antikvitásig nyúlik vissza, a görög kultúrában komoly hagyománya volt. A gondolkodó, közügyekkel foglalkozó ember személyes ügyeinek rögzítésére szolgált. Régen lapszélre, margóra írt jegyzetet jelentett. A mai közmegegyezés szerint a rövid, tömör, gyakran bíráló, csípős hangú, elsősorban ironikus hírlapi cikk a glossza. A Lényegében egy aktuális kérdéshez való hozzászólás rövid terjedelemben. Olyan rövid, csattanós, ironikus hangvételű publicisztikai műfaj, amely elsősorban konfliktusos helyzeteket, eseteket dolgoz fel; írója a maga személyességével próbál eljutni az olvasóhoz, akinek érzelmeire, gondolataira hatni kíván. A glosszaíró gyakran álnevet, betűjelet használ.
Határműfaj a szépirodalom és az újságírás között. Felkapott műfaj, felmenői a pamflet, a vers, a karcolat, a kisesszé, a levél, a napló. Képviselői: Kosztolányi,Márai, Bálint György, Szép Ernő. Terjedelmileg szerény, rövid leírás, kiemelt szerepe van az újságírásban, mert a legszemélyesebb megszólalás lehetősége, ezért a legjobb szépírók írták.
Eredetileg színikritika volt. Laza műfaj, valóságos vagy képzeletbeli párbeszéd, portré. Lényegét írója adja: szubjektív egyéniség. A századforduló sztárja a tárcaíró. Fontos tárcaírók: Mikszáth Kálmán, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Karinthy Ferenc, Kellér Andor, Heltai Jenő, Tömörkény István. Általában a kultúrarovatok írásai, célja a szórakoztatás. Minden, ami nem politika, közélet, gazdaság. Tovább nem írt novella.
Francia szó, jelentése kísérlet, próbálkozás. Módszere a tudományos értekezéshez, stílusa a szépirodalomhoz közeli. Személyes hangvételű, a gondolatot nemcsak kifejtő, hanem sokszor megjelenítő írás. Egyszerre szól a szakmabeliekhez és a nagyközönséghez. Vitázó, harcos műfaj, lebegő határműfaj. Nem törekszik megcáfolhatatlan bizonyításra, de rendelkezik szubjektív hitelességgel, láttató erővel. Egyszerre elemző és kommentáló. Montaigne esszéinek megjelenésével a filozófiatudomány jó néhány művelője nyergelt át erre a műfajra, mert élettelibb. Voltaire, Diderot, Schiller, Goethe, Bergson, Thomas Mann, Camus, Borghese. Kosztolányi Dezső, Fülep Lajos, Illyés Gyula, Szerb Antal, Németh László, Cs. Szabó László, Csoóri Sándor, Nemes Nagy Ágnes.
Bírálat; értékelő elemzés; objektív értékítélet; megítélés; Egyik változata a recenzió, mely lényegében egy 8-10 soros, olykor egyoldalas, figyelemfelkeltő, a művet ismertető közlemény, amely ismereti a tárgyával kapcsolatos adatokat. (Könyv esetén pl. kiadó, oldalszám, kötés, ár stb.) Fontos az elfogulatlanság!
Ismert műfaj a zenében és a költészetben is. Nevettető hatású, karcolatszerű próza. Elbeszélő jellegű éppúgy lehet, mint elmélkedő, publicisztikai jellegű. A leggyakrabban konferansziéként halljuk a televízióban és a rádióban. Képviselői: Karinthy Frigyes, Nagy Endre, Darvas Szilárd, Tabi László, Kellér Dezső.
A grafikai gyorsrajz irodalmi megfelelője. Vázlat, felvázolás néhány vonallal. A tárca egyik változata, a karcolattal rokon. Általában derűs hangulatú, olykor szatirikus, gunyoros. Kiemelkedő képviselő: Mikszáth Kálmán, Molnár Ferenc, Karinthy Frigyes, Zelk Zoltán. Balsai Pongrác, Esterházy Péter, Orbán Ottó.
Az irónia, illetve humor gyilkos gúnyba csapát. A pamflet írója nem leleplezni, hanem megsemmisíteni akar. Ami az olvasóhoz való viszonyt jelenti, nem annyira a gondolatokra, hanem az érzelmekre, ösztönökre akar hatni. Az ítéletet nem bízza a közönségre, hanem maga hirdeti ki. A szerző nyíltan felvállalja a személyes élményét, elfogultságát. Kísérletet sem tesz arra, hogy a kommentátor íróhoz hasonlóan tényekkel, összefüggésekkel operáljon. Számára a cél a fontos, nem az eszköz. Szó sincs eleganciáról, szépirodalmi, stilisztikai minőségről. Kifejezésmódja nyers és durva. Cél a meghökkentés, a gyűlölet, a düh, megvetés kiváltás a közönségből. Határműfaj a politikai röpirattal. Képviselője: Csurka István.
Gyakran elgondolkodik a magamfajta kisember, hogy mitől is van ekkora hosszantartó, bősz válság, amikor ő és társai ugyanúgy tolják a szekeret, és szórják marékkal szét a kínnal megkeresett kevéske aprópénzt.
No, most nem valamiféle luxuskiadásokra gondolok, hanem pl. nálunk taxisoknál, a válság ellenére galádul tovább növekvő üzemanyagárakra, a taxióraszervizek típusonkénti monopolhelyzetéből adódó horribilis javítási, átállítási költségekre, vagy a taxis műszaki vizsga árának méltánytalan felsrófolására stb...
Az üzemanyagár – szokták mondani – piacgazdaságban ugyebár a kereslet-kínálat függvénye. Nos, milyen válság az, ahol folyamatosan emelkedik a kereslet? Persze, ha csak az ár emelkedik, akkor kérdezhetnénk azt: miféle piacgazdaság?
Muszájból, amikor a taxiórát babráltatjuk, már az egyszerű lakcímváltozás és időszakos hitelesítés is újabb krach-hal fenyegeti az APEH által régi lakásából kiforgatott, de még valahogy, valamilyen bejelentett címen dolgozni akaró egyéni vállalkozót. Négy-öt perc munkát és egy filléres kínai chipet az óráscégek (válság ide vagy oda) aranyáron mérnek.
A műszaki vizsga díjának orcátlan újraszámolása pedig már a gusztustalan harács izzadtságszagú kategóriába tartozik**. Aki kifundálta, az biztosan kapott érte egy arany bajtársi medált, háromszög mellszalaggal.
Jó néhány éve panaszkodnak az alacsony ingerküszöbű, öntudatos utasok, hogy meleg van a buszokon. Meleg van persze, hiszen a nagy ablakokkal ellátott, zárt kocsiszekrényben értelemszerűen koncentrálódik a hőség. Siránkoznak, és azt híresztelik, hogy a légkondi nem működik, sőt még kajánul vigyorogva fűtenek is rájuk a pokolbéli buszsofőrök.
Néha csak úgy eszembe jut valami teljesen másról. Most pl. evés közben azt tanulmányoztam a neten, hogyan verik át a kuncsaftokat a kéményseprők, akik a jogszabályokra hivatkozva tulajdonképp csak kiállítják a számláikat és semmiféle munkát nem végeznek. A telephelynek bejelentett otthonokban élő kisvállalkozók panaszkodnak, hogy évente többször is teli van ragasztgatva a kazán oldala mindenféle matricával. A munka lényegében ennyi, a látogatásért és a matricáért évente többször lehúzzák a munkájukkal leterhelt iparosokat a beeső, kóbor kéménykurkászók. Ők pedig fizetnek, mint a katonatiszt, hogy nyugtuk legyen a szekálóktól.
Erről nekem beugrott rögtön a régi történet, hogy olyasmi pofátlanság ez már, mint amit annak idején az Atomróka c. opusomban fejtegettem. Ott persze nem egy rendeletekkel kibélelt kéményvadász, hanem Pocok, az egyszerű csövinger fogalmazta meg egy mondatban a lehúzás lényegét:
– Atomróka, lehűlt már a söröm?
Az emberek – mint a sakkban – sémákat másolnak, mivel nem érnek rá gondolkodni. Így aztán nem is láthatnak tisztán. A szem csupán befogadja az ingereket, a kép az agyban válik valóra, ott történik az ideghártyán kialakult, kicsinyített, fordított kép értelmezése, és magasabb szintű feldolgozása. Ezért fordul elő gyakran, hogy valamennyien egyre mutatunk, ám mégis más-mást látunk.
Mostanság az egyik legjobb biznisz az azbeszt "ártalmatlanítása". Drága pénzért simán bedózerolják a földbe, ahonnan vétetett.
Egyáltalán mi az, hogy az épületeken nem szennyez az azbeszt, és még évtizedekig ott lehet? Persze, ha valaki hozzányúl az teljesen más, olyankor nemhogy támogatnák, hanem galád módon megsarcolják, megpumpolják, hatalmas kiadásokra kötelezik a környezettudatos polgárt, hogy százszor is meggondolja magát.
Masszív, megbízhatónak tűnő, klinkertéglás oszlopok mellett ülök a verandán. Elég kényelmes az áttetsző, modern műanyagszékem. Jól jár itt a levegő és a füst. A társaság nagy része még kinn „bagzik” a ház előtt, és teli tüdővel szívja-fújja, mondja a magáét.
Eszembe jutnak a jónéhány évvel ezelőtti szokásaim: én is „ködösítettem” rendesen. Kövér füstöt eregetve rontottam a levegőt, és melegítettem vagy hűtöttem magam az évszaknak megfelelő tudatmódosító itókákkal. Most, ahogy bambulok az utca felé, és a régmúlton elmélkedem, déjà vu érzésem támad: átéltem ezt már egyszer más környezetben. Igen. Biztos, hogy átéltem, csak egy másik klubban. Ott is így kezdődött mindig, minden találkozó...
Mottó (idézet barátom leveléből): "Most meg azt kérdezzük magunktól: miért van az, hogy
- a gyerekeknek nincs lelkiismeretük,
- miért nem tudják, mi a jó és mi a rossz,
- és miért nem zavarja őket, ha idegeneket ölnek, akár osztálytársaikat, vagy önmagukat?
Valószínű, ha hosszan és elég keményen elgondolkodunk ezeken, lehet, hogy végül is rájönnénk. Úgy vélem, nagy része van ebben, annak, hogy 'AZT ARATJUK, AMIT ELVETÜNK"...
Van, akinek minden jól áll a kezében, sőt olyan embereket is ismerek, akik nem különösebben iskolázottak vagy műveltek, mégis néhány egyszerű szóval, mondatocskával helyre tudnak tenni akárkit. Legyen az mégoly fontoskodó ember is, akár egy orvosprofesszor, egyetemi tanár, esetleg ügybuzgón kötözködő, elhivatott bürokrata. Ezen emberek stílusára jellemzően, a következő talpraesett sutka ugrik be egyből:
– Jaaaa, hogy maga bölcsészdoktor? Akkor ne nyúljon semmihez!
Magam is azok közé tartozom, akik csak erőltetik a frappánsságot. Néha akadnak – hosszú szünet után – elviselhető beszólásaim, de igazán semmi sem áll jól.
Ezt egyébként már megmondta apám is anno dacumál, amikor unokatestvéremmel mosakodtunk egy hűvös nyári reggel...
Mottó: "Kígyónak lábsót, madaraknak fogsort. Diktál a beteg, írja a doktor.
Beszél majd az utókor, kiről? Hahahaha Doktor Bubóról."
(Kérem a következőt! rajzfilm)
Fekszem az ágyamon. Elvégeztem többször minden gyakorlatot, amit a gyógytornász reggel bemutatott, és szorgalmi feladatként kirótt. Tagjaimban lomhán terpeszkedik a kíméletlen fájdalom. Nyakizmaimat megfeszítve tompán meredek előre. Kényszeredetten figyelem a festék marsi felszínét, rücskös felpattogzódását lábujjam felett, az öreg ágyvason. Vakrozsda tengerszemek pislognak vissza rám egykedvűen.
A fal mellett sorakozó keskeny lemezszekrényekről azt gondolom, hogy nem igazán illenek egy kórterembe. Talán száz méterrel fentebb, a rózsadombi vadászok jó hasznukat vennék fegyvertárolóként. Persze az is lehet, náluk voltak régebben rendszeresítve, amíg be nem jöttek a szigorúbb fegyvertartási előírások.
>
