Néha csak úgy eszembe jut valami teljesen másról. Most pl. evés közben azt tanulmányoztam a neten, hogyan verik át a kuncsaftokat a kéményseprők, akik a jogszabályokra hivatkozva tulajdonképp csak kiállítják a számláikat és semmiféle munkát nem végeznek. A  telephelynek bejelentett otthonokban élő kisvállalkozók panaszkodnak, hogy évente többször is teli van ragasztgatva a kazán oldala mindenféle matricával. A munka lényegében ennyi, a látogatásért és a matricáért évente többször lehúzzák a munkájukkal leterhelt iparosokat a beeső, kóbor kéménykurkászók. Ők pedig fizetnek, mint a katonatiszt, hogy nyugtuk legyen  a szekálóktól.
Erről nekem beugrott rögtön a régi történet, hogy olyasmi pofátlanság ez már, mint amit annak idején az Atomróka c. opusomban fejtegettem. Ott persze nem egy rendeletekkel kibélelt kéményvadász, hanem Pocok, az egyszerű csövinger fogalmazta meg egy mondatban a lehúzás lényegét:Ez a Pocok nevű naplopó ugyanis már annyira elszemtelenedett, hogy semmit sem akart csinálni, nem seperte fel a műhelyt, csak jött a söréért, ahogy azt az idők folyamán szépen megszokta.

Természetesen nem ok nélkül olvasgattam a neten közzétett okosságokat, hanem mivel nálunk is olyasmit hadart a váratlanul beállító kémény-kurkász:
– Tavaly is itt voltam, jöttem megint az éves díjért.
Hasonlóan megérkezett, mint gyerekkoromban a papok a párbérért. Azok se csináltak érte sokat, csupán krétával felírták a gerendára, hogy isten neki fakereszt és dörmögések közepette csapkodtak széjjel némi állott vizet.
Ugye milyen rosszul is esik az, amikor szokásokra és jogszabályokra hivatkozva egyes léhűtők néhány perc alatt úgy lehúznak, hogy kell majd egy hét, mire magadra találsz és egyenesbe jössz? Mivel te sem lopod a pénzt, hanem keményen megdolgozol érte, mára igen jól ismerheted a mondást: „aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni”.

A neten elég gyorsan meg is találtam az alapokosságot: gázfűtés esetén csupán kétévente lehet lehúzni a telephelynek bejelentett házakban élőket tízezrekre csupán azért, hogy feltekint a kurkász egy piperetükörrel a kéménylyukon. Hozzánk viszont már tíz hónap után – jó pénzért – újra be akart nézni az alumíniumcsőbe a kémény-adószedő.
Természetesen el lett tanácsolva, mondhatni jól kiadtuk az útját: le is út, fel is út, menj innen isten hírével kapzsi kémény-kurkász! Mégiscsak felháborító, hogy amíg legtöbben becsületesen dolgozunk, addig mások járnak kelnek szerte az országban, pufogtatnak egy elferdített, diszkriminatív rendeletet, és mohón szívják fel bögyükbe a kisvállalkozói krajcárokat.

Ezen rendesen fel is húztam magam és hiába estem neki ismét a munkának, újabb kemény pumpolás ötlött az eszembe. Kell-e nekünk ennyi lébecoló, professzionális sportoló egyáltalán? Kell e például megannyi, ördöngös tudású hazai profi focista és papíron magasan kvalifikált, de nálunk mégiscsak gyengécskén teljesítő idegenlégiós? Kérdezem ezt mindazonáltal, hogy az effektív munkát végzőknek jóval az uniós átlag alatt van a fizetése, uszkve 40%-kal kevesebbet keresnek, mint amennyit egyébként tudnának. Mi, kockázatviselő vállalkozók pedig napi 16 órás munkával sem tudunk jövedelemben élvonalbeli focistáink nyomába érni. Ahogy olvasom, profi focistából ráadásul az összes adófizetőre vetítve nálunk van a legtöbb Európában. Persze ez a kérdés más sportágakra és improduktív tevékenységekre is ugyanúgy feltehető. Feltétlen kell-e a hazai életszínvonalunkhoz mérten megannyi csilivili aranyérem és menő dobogós hely? Csak nézzünk át a szomszédos Ausztriába! Ott nem költ az állam erőn felül a versenysportra, ennélfogva (és más okok miatt is) sokkal jobban megél az, aki effektíven dolgozik. Régimódi, osztogató, ingyenélőket, munkakerülőket, sztár gázsis (nevetséges teljesítményű) labdakergetőket, léhűtő celebeket, vagy munka nélküli jövedelemre áhítozó kéménykurkászókat támogató beidegződésekkel sosem érjük utol őket.

Eme paprikás hangulatú morfondírozások közben végeztem a dolgom tovább, ám egyszerre valahogy felpattant a gondolatmezőmben Oláh Mara, a roma festő (olyan hirtelen, ahogy a gazdaság fog felpattanni a vírus távozása után). Ezt viszont végképp nem tudom megmagyarázni, miért történt. O Mara ajtóstól berobbant. Talán azért, mert neki sem igen fűlött a foga a munkához, inkább kitalálta, hogy nevetve rémisztget bennünket - gyanútlan nézelődőket - farostlemezre festett képeivel.
Mindez március 20-án történt. Rögtön meg is említettem Földimnek, hogy az ezredforduló környékén ismertem O Marát, de nem tudom, most miért jutott eszembe. Elég nyűgös, kiszámíthatatlan kuncsaftként, agárdi faházába hordtam általában, és Pesten az Átrium és az Omnibusz szállodákban időztem vele, sőt néhányszor még a kispesti lakásában is jártam.
Agárdon volt akkoriban a műterme, ott próbált engem megtanítani festeni. Valami fadarabot jól összepingáltam, amire azt mondta, hogy komoly tehetségem van hozzá. Aztán egy alkalommal – túláradó adakozó kedvében – rám tukmálta egyik sötét tónusú festményét. Borzasztóan nyomasztó kép volt. Valójában féltem tőle, úgyhogy odahaza olyan helyre tettem, ahol nem volt szem előtt.

Ahogy múlt az idő, elmaradozott O Mara, vagy nekem lett más elfoglaltságom? Már nem tudom. Annyi azonban bizonyos, hogy 2007-ben teljes rendszerváltás zajlott életemben: elváltam, el kellet adni az otthonom és  hosszú eljárásban tanúskodtam támadóim ellen, akiket akkoriban ex nejem felbérelt. Az egészségem hirtelen tönkrement, és az addig stabilnak tűnő, középszintű életvitelem napok alatt bizonytalanná vált.
Emlékszem, amikor már könnyebben tudtam mozogni és összefüggően gondolkodni, hátratett kézzel sétálgattam körbe-körbe abban a szobában ahol a két fogdmeg rám támadt és összevert. Próbáltam felidézni teljes aprólékossággal a történteket. Épp a harmadik köröm tettem meg, amikor a szekrény tetején feltűnt az ijesztő borzadmány: Mara sötét tónusú, kivehetetlen dolgot ábrázoló baljóslatú képe. Átfutott rajtam a borzongás, azonnal döntöttem, leöntöttem hígítóval és kivágtam a szemétbe, amit szerencsére még aznap el is vittek a kukások. Fellélegeztem, úgy véltem a baljóslatú festménynek is köze lehetett az elszenvedett sérelmekhez. Olyan volt, mintha a kép a katyvaszában meg lett volna formázva a rajtam megesett fájdalmas, sűrű és ragacsos borzalom.

Bizonyosan megnyugodhattam, hiszen kikerült életemből a rontó erejű sátánista munkadarab. Talán ezért tizenhét évig nem is gondoltam vissza erre a momentumra. Elfelejtettem. Úgy kiesett, mintha nem is történt volna meg soha.
Aztán eljött 2020 március 20-a, amikor a semmiből valamiért előkerült O Mara és a sötét tónusú, balsejtelmes, hívatlan emlék.
Gondoltam leírom aznapi érzéseimet. Minden munkám ellenére valahogy újra késztetést éreztem az írásra. Az elkezdett irományt e-mailben elküldtem magamnak, hogy majd lefekvés előtt az emeleten, a kis laptopon befejezem, de nem úgy sikerült. Földim rám parancsolt, hogy le kell feküdni, mert holnap is rengeteg lesz a munka.
Másnap, harmadnap is ránéztem, hogy ott az a bizonyos e-mail… folytatni kellene, de hát a munka fertelmes nagy úr és sehogy sem engedte.
Aztán négy nap múlva, ahogy kattintgattam a vírusinfót, szinte lecsavart a hír: Meghalt Oláh Mara festőművész.

Ma is dolgozunk, hiába van vasárnap, de úgy döntöttem mindenképp befejezem az elindított kísérletet, lezárom a gondolatmenetemet. Pontot teszek az i-re. Viszlát sötét démonok, viszlát energiavámpírok, viszlát baljós emlékek. Viszlát mindent lehúzó erők, hadd menjen csak a munka!
Gondolom így vannak ezzel thaiföldi és törökországi edzőtáborokban megbetegedett úszóink is. Sőt, hasonlóan érezhetnek vérprofi focistáink is, akik az általunk remekül megfizetett vírusszabadságukat töltik biztonságos, exkluzív otthonukban, hogy a hatalmas nyomás megszűntével teljesedhessenek ki igazán