Már két éve is elmúlt, hogy főszerkesztőnk, Czinege László a fővárosi agglomeráción túlra költözött. Igaz, hogy Rákoscsaba határtáblájához ez a távolság mindössze 25 km, de mégis teljesen más élet, egy merőben más világ. A Google találatok ugyanis nekem azt prezentálják, hogy a Pest megyei Dány nem egy nagy truváj. A település 4500 körüli lélekszámával csak egyszerű község; használható közösségi terek, látnivalók nélküli, szórakozás és munkahelymentes, szürkécske, jelentéktelen alvófalu. Néhány aktív település - ennyi lakossal - a közelmúltban elismert városi rangot harcolt ki magának. Az itteniek viszont valószínűleg megelégszenek azzal, hogy ingázóként bejárnak a fővárosba vagy Gödöllőre pénzt keresni, vásárolni és szórakozni. A netes keresés azt is megmutatja, hogy hiába van a környéken rengeteg földterület és számos nagy kertes ház, még sincsen zöldség-gyümölcstermelés és nincsen piac. Ahogy elnézem az utcaképeket, úgy látom, számos helyütt hiányzik a rendes járda, sőt mély árkok, szegély és korlát nélküli átereszek veszélyeztetik a közlekedőt. A falu nyugati peremén – a műholdképen is kivehetően – kaotikus állapotok uralkodnak. Erre a területre még egy harcedzett harlemi taxis sem szívesen tenné be a lábát.
Az ellátás mértéke alapszintűnek tűnik: van posta, élelmiszerüzlet, hentes, vasbolt, festékbolt és néhány italkimérés.

1.,Mindezek tudatában nem alaptalanul vetődött fel bennem a kérdés: mi ösztönzött negyven Budapesten eltöltött tartalmas és színes év után arra, hogy beköltözz ebbe a túlzás nélkül mondva „elfekvőbe”?

Textiles vállalkozásunk jócskán kinőtte a pestszentlőrinci körülményeinket. A 90 m², plusz beépített teraszos, egy emeletes sorházban már minden munkanapunk kész megpróbáltatás volt. Kiszámoltam, a kanyargós, szűk lépcsőn az emeleti vágószobába naponta százhússzor mentem fel-le, ami ugye olyan, mintha a szemközti Havanna lakótelep egyik paneljében tizenkétszer sétáltam volna fel a tizedikre. Legtöbbször persze nem is üres kézzel, hanem 10-25 kg-os anyagvégekkel vagy textiltekercsekkel a hónom alatt.
A régi lakásban ugyanis földszinten a konyhánk és a nappalink volt, amit nem lehetett megszüntetni. Fönn az emeleten voltak üres kis félszobák, amelyeket vágószobának és raktárnak rendeztünk be. Itt történt az anyagok darabolása és a csomagolás.
A legtöbb nehéz textilanyagnak viszont vagy a földszinti, beépített teraszon, vagy az udvar végi garázsban találtunk helyet, de alkalmanként még a parkolóból megközelíthető külső garázsból is kellet dobozokat felhordoznom. Ezáltal – egyéb tevékenységeim mellett – jócskán megvolt a mindennapi plusz kilométerem.
A hálószobából még elalvás előtt is a folyosói korláthoz erősített dobozokba helyezett dudás végek sziluettjét néztük, és mélyen tüdőre szívtuk a viaszosvászonból kipárolgó ftalát illatát.
Ezért döntöttünk úgy Földimmel, hogyha tűrhető egészségben akarjuk megérni a nyugdíjat, akkor keresnünk kell egy profi telephelyet, ahol a földszinten tudunk elvégezni minden munkafolyamatot, és ettől a szinttől a lakóterünk teljesen el lesz különítve. Tehát amikor befejezzük a napi munkát, nem kell a textilanyagmáglyákat, dobozokat és állványokat kerülgetni, mert bizony a régi házban már végül a nappalit is csak a sátoros ünnepnapokon tudtuk textilmentesíteni, hogy a vendégeket rendesen le tudjuk ültetni.
Nem kevés utánajárással és sok-sok egész éjszakai internet böngészéssel két évig is eltartott, mire a dányi, félkész állapotban lévő házat megtaláltuk. Végül persze Pesten már nem is kerestünk, mert a mi anyagi lehetőségeink mellett nem szerettünk volna csöbörből vödörbe kerülni.

2., Félkész házat vettél ott, ahol még az eltévedt fecske is térden állva issza a vizet? *

Igen. Be kellett vállalnunk a befejezést, mivel az eredeti tulaj el sem indította a vendéglátó egységet, máris becsődölt. Mi viszont (ingatlanos megfogalmazással élve) azonnal fantáziát láttunk az épületben. Ő egy „európai hírű” biliárdszalont tervezett ide, ám családi dolgai közbeszóltak és a megálmodott vállalkozás szintjei (földszint és a szuterén) szerkezetkész állapotban maradtak.

3., Oké, megvettétek a nagy házat és utána mi történt? Nem tudtatok átköltözni ugye, hiszen az alsó szinteken látszott a beton és a csupasz tégla?

Vállalkozókat kerestem helyben, akik befejezik a házat. Három éve még úgy véltem, hogy az itteni vállalkozók örülnek majd, hogy pénzt hozunk a faluba, és a munkálatokat a helyi mesterekre bízom. Hamarosan rájöttem azonban, errefelé ez nem működik zökkenőmentesen. Először is felhívtam a régi tulaj által rám hagyott névjegyeken szereplő vállalkozókat, ám kiderült, egyeseknek azóta igencsak megszaladt és azt állították, egyáltalán nem érnek rá. Mások viszont nem tudtak számlát adni, mivel ők felhagytak az adminisztrációs kényszerrel és kifogták magukat a közterhek igájából. Aki mégis eljött szétnézni a készülő telephelyünkre, az úgy viselkedett, mintha pszichológus lenne: tesztelte a bukszám és a szürkeállományom. A kedvenc kérdésük mindig az volt: „És mennyire sürgős?” Amint azt feleltem: most kellene, már meredeken ívelt is fölfelé az árdiagram. Amikor viszont elhangzott a bűvös „áfás számla” szóösszetétel, hirtelen úgy tünedeztek el, mint Petőfi a ködben.
Végül „megszánt” egy jóakaratú, Pesten dolgozó helyi vízszerelő vállalkozó, és elsőként vállalt nálunk munkát. Ő javasolt egy kőművest is, bár azt előre közölte, hogy első osztályú munkát nem lehet várni a falubeli iparosoktól.
Látva a helyiek érdektelenségét, megpróbáltam az interneten keresni közeli vállakózókat. Volt olyan, aki a szomszéd faluból (ez akkora távolság, mintha a pestszentlőrinci Üllői úton elmennél, a régi Fórum mozitól a Béke térig) azt válaszolta: csak személyesen tud árajánlatot adni és a „kiállása” potom húszezer forint. Volt, aki eljött ugyan Budapestről felmérni, de mindenképp melegburkolásra próbált ajánlatot tenni, hiába mondtam neki, hogy festés-mázolásra kértem.
Aztán volt egy lelkes szolnoki szaki, aki az írta, hogy őt és a csapatát nem érdekeli a távolság, mindenütt vállalnak munkát. Vázoltam neki a kifestendő, mázolandó felületeket, erre lazán, minden részletezés nélkül azt üzente: ez bizony 2,8 millió magyar forint. De, hogy nettó, vagy bruttó, azt már nem közölte a remekül fogó ceruzájú majszter. Mindenesetre visszaírtam neki, hogy túlárazottnak tartom az ajánlatot, és nem tudom elfogadni. A felesége szinte azonnal replikázott, minden szakmai indoklást nélkülözve rendesen rám förmedt azzal, hogy – szerinte – förtelmes a helyesírásom és szégyellhetem magam.
Ilyenkor nekem azonnal beugrik valami sutka: Idős házaspár megy az autópályán. A rádióban megszakítják a zenét és a szpíker bejelenti, hogy vigyázzon mindenki, mert egy őrült a forgalommal szemben halad. Az asszony mérgesen kikapcsolja a rádiót és felcsattan: méghogy egy, több száz!

Kilenc hónapnyi keresgélés után végül egy dányi születésű festő-mázoló vállalta el a munkát. Nem volt ő sem olcsó ember, valamivel a pesti árak felett dolgozott. A hozzáállásáról elég annyi: amikor megmutattam neki a frissen ragasztott tapéta alatt felpukkant glettelést, szó nélkül felkapta a széthagyott gumikalapácsomat és elkezdte püfölni a görcsöket – biztos úgy gondolta ad a pofájuknak. Előre megvetette velem a lábazat-hőszigeteléshez előírt műanyag tipli mennyiséget (5db/m²), de amikor befurkálták a harmadát, bejelentette: szerinte ennyi épp elég is lesz. Otthon a saját házába egyébként egyet sem tett, csupán ragasztotta. Amikor viszont a munka négyzetméter árát megszabta, akkor természetesen az előírt, befúrandó dűbel mennyiséggel számolt. A lábazat műgyantás glettelése végül sok helyen átlátszó lett, néhol pedig tavaszra lepergett. Megígérte, majd kijavítanak mindent, de már másfél éve nem veszi fel a telefont, amikor hívom.
A másik próbálkozó a burkoló volt. Amikor felvette a munkát, megállapította, hogy az ajánlott kőműves már "öreg hülye", ezért nem tud rendesen vakolni. Ezzel én sem vitatkoztam, de amikor a megállapodásunk szerinti munkadíjra fizetéskor rá akart tenni plusz 10 %-ot, akkor igencsak felhúztam a szemöldököm.
– Ugyan már, mire ez a inkorrekt prozent? – kérdeztem.
– Hát mer' a vén faß kőműves nem tud vakolni. – válaszolta arcpirulás nélkül az autóval közlekedő, mégis folyton cefreszagú mester.
Erre én elővettem a vízmértéket és megmutattam a túlszámlázásra beindult burkolónak, hogy hiába van most a falon kerámia, ugyanúgy nincs egy sima felület, a méteres aluléc hol billeg, hol pedig 3-4 mm-es hézag van alatta.
– Szerinted ez precízebb, mint ahogy az öreg kontár itt hagyta? – tettem fel a költői kérdést.

Nos, ilyen a hazai építőipar általam megismert metszete. Feketézők, sumákok, árdrágítók, csalók, lopósok, ígérgető, hazug kontárok gyülekezete, akik annyit szeretnének (ha nem többet) összetalicskázni, mint nyugaton dolgozó haverjaik, hogy a közös dajdajozások alkalmával ők is nagy mellénnyel, ugyanúgy tudjanak virítani.
Mondhatnám persze még napestig, de bezárom talán a legnagyobb ínyenceket is kielégítő sztorival: az ajánlott kőműves váltig állította: ő bizony tud áfás számlát adni, ám végfizetéskor kiderült, valójában alanyi áfamentes adózó. Ezzel szemrebbenés nélkül 27 %-kal húzott le bennünket.

4., Gondolom, mindeközben Pesten ugyanúgy beszereztétek és feltöltöttétek a webáruházba az új termékeket, raktároztatok, vágtatok, dobozoltatok, a megrendeléseket hibátlanul teljesítettétek – és a csomagok „keringtek, szálltak a magosba”.

Tulajdonképpen nem. Én ugyanis reggel eljöttem Dányba, ellenőriztem a maestrók munkáját. Vitáznom, néha veszekedtem is kellett, hogy ne legyen bűn rossz a kivitelezés, hanem csak szimplán rossz. Azért is harcoltam, hogy ne tegyék tönkre legalább a tetőteret, mivel oda jártak fel WC-re a munkások, és képesek lettek volna a falépcsőt és a kerámia járólapot is tönkre vágni, mivel felhordták nagy bakancsukkal a ragadós maltert és a betont.
Ezenkívül elkezdtem a pincefalak és a földszinti helyiségek festését, ami nem volt benne a profi piktorok vállalásában. Ők ugyanis csak a gipszkartonozott felületek glettelését végezték.
Délután minden nap rám telefonált Gabi, hogy idő van. Rohannom kellett Pestre, hogy az elkészült csomagokat a postára vigyem.
Természetesen ilyenkor Murphy törvénye szerint mindenféle akadályozás előfordult. Megtörtént, hogy hazafelé tartva öt sorompót kaptam. Csak Vecsésen háromszor zárták le a sorompót, mire befordultam az Üllői útra.
Gabival rövidesen meg kellett állapodnunk, hogy ez így nem mehet tovább, Dányba kell járnunk mindkettőnknek és közösen elvégezni a számtalan „hulladék” feladatot.  Egyedül ugyanis nem ettem, nem ittam rendesen, folyamatosan csak idegeskedtem és a munka sem haladt megfelelően. Ezután hoztuk meg az időszak legszomorúbb döntését: elküldtünk minden addig leadott rendelést és bezártuk a boltot.

5., Egy vállalkozás életében igen komoly döntés a bezárás, még ha rövid időtartamra tervezett is. Összesen mennyi ideig voltatok üzemen kívül és hogyan sikerült a visszatérés?

Sajnos a befejező munka hét hónapig húzódott el, amit nehezen viseltek régi vásárlóink. Szinte naponta jöttek elő a korábbi, rossz kivitelezésből adódó újabbnál újabb problémák, amit mind magunk javítottunk ki. Ezenkívül Gabi tervei alapján lapszabászaton levágattuk a konyhabútor elemeket, és teljesen átépítettük a konyhát. Ezután összeszereltük a lapra szerelt új bútorokat, a raktárban pedig összeállítottuk a teljes fém polcrendszert. Az összes raktárkészletünket – 10 tonna körüli textilanyagot – szintén magunk szállítottunk át Pestről az akkori egyetlen Opel Astra kombinkkal, mivel az építkezés során tapasztaltunk kellett, mennyi kárunk származik abból, ha valakiben vakon megbízunk.
Amikor már látni véltük az alagút végén a fényt, kiderült a régi (asztalos) tulaj által készített ablakpárkányok alatt befolyik az esővíz és gombásodik a vakolat. Amint felbontottam a silány bútorlapból készített belső párkányokat, kiderült, néhol még a maltert is kispórolták, és az ablakhézag sem volt purhabbal kifújva. Nekünk kellett sorra helyrehozni a szarvashibákat – megakadályozni, hogy csapó esőkor ne folyjék be a szobák közepéig az esővíz, és a spakli ne koppanjon a külső műkőpárkányon, ha az ablak alá dugom. Végezetül rendeltünk profi műanyagkönyöklőket és precízen ráragasztottuk a leszintezett, szakszerűen lesimított ablakpárkányokra.
Ezután már csak egy vasvázas, bükkfa lépcsős lejárót kellett készíteni a szuterénbe, valamint egy vaskaput szerkeszteni a garázs elé (az eredeti, fiatal tulajnak 15 év alatt ez sem sikerült), hogy ne parkoljanak be rendszeresen a szomszédok. Szokásukká vált ugyanis, hogy saját kapujukat nem nyitogatták feleslegesen, és nem álltak be jóval nagyobb saját udvarukba, hanem inkább a mi nyúlfarknyi telkünket használva betolattak teljesen a garázsajtó elé.
A visszatérés nem volt könnyű, mivel hét hónap hosszú idő, és teljesen átáll az ember agya és fizikuma a másik feladatra. Hozzá kellett szoknunk újra az ülő munkához, az adminisztratív elmaradásokat ugyanis be kellett pótolni, fel kellett zárkózni az internetes keresésekben a versenytársakhoz, ami éjszakákon átívelő keresőoptimalizálást, és rengeteg monitorba tekintő SEO elfoglaltságot igényelt. Végleg lecseréltük Shoprenteres weboldalunkat is az Unas rendszerére, amely biztosítja a tized méterek rendelhetőségét és egyéb más, a vásárlók számára is igen hasznos technikai lehetőséget. Mindeközben természetesen a nyitás után hirtelen ránk zúdult rendeléseket kifogástalanul kellett teljesíteni. Napi munkaidőnk így a hét minden napján 15-16 órára tolódott ki.

6., Gondolom, örültek a helyi polgárok és a közületek is, hogy végre megnyitottatok és gyorsan elterjedt a híre, hogy érdemes nálatok olcsó áron, garanciával, minőségi lakástextilt vásárolni.

Ezt nem merem így állítani. Helyi közületek ugyanis azóta – több, mint két éve – sem vásároltak tőlünk. Hiába vagyunk példás közteherviselők, az önkormányzat sem tőlünk vásárol, pedig a mennyiségi engedményeinken és hűségpontjainkon kívül ők még visszakapnák tőlünk az 1,8 %-os iparűzési adót is. Dányi iskola vagy óvoda sem rendelt tőlünk még eddig, pedig hasonló intézmények az ország legtávolabbi részéből is megtalálnak bennünket. Érdekes módon, amikor még pesti vállalkozás voltunk a dányi polgárok is többet vásároltak. Két év távlatában az egyik kezemen meg tudom számolni a helyi megrendelőink számát.

7., Most, hogy már visszaállt a cég a normál üzembe, milyen az időbeosztásod? Tudsz néha kikapcsolódni, esetleg eljársz irodalmi összejövetelekre, van valamennyi időd a kultúrára?

Egy kisvállalkozás irányítójának több munkaerő feladatát kell elvégezni. Nekem például a webes tevékenység, a webmester munka mellett pl. problémakezelő, minőség ellenőr, fejlesztő, munkavédelmis, tűzrendész, energetikus, raktárkezelő, csomagoló, beszerző, anyagmozgató, takarító, gépkocsivezető, karbantartó, udvari munkás, utcai munkás stb. feladatokat is el kell végeznem. Szabadidőm rendkívül kevés. Amikor van egy szabad szombat délutánom, akkor azt fontolgatom, hogy melyiket folytassam éppen: az utcai kerítés festését, a szomszéd felőli kerítés felújítását, a még nem kezelt új ajtók, mázolását, a kertészkedést, vagy éppen a hatalmas utcai árok helyi rendeletben előírt takarítását és a szomszédból terjedő bálványfa csemeték huzigálását az árok kövei közül.
Szabadságon nem voltam régóta, évente egy-egy hétvégi gyógyfürdőkúrára van biztos kilátásom. A kultúra létezését leginkább az interneten keresztül érzékelem. Nincs időm az irodalomra, nincs időm az írásra, nincs időm a fotózásra így régi felkészültségem és affinitásom fokozatosan elcsoffad.

8., Új lakóhelyeden nem kerestek meg, nem próbáltak bevonni a kulturális közösségbe? Úgy látom, a 4Dimenzió Online portál vezeti az Irodalom Dány keresés találati listáját, nem keltette fel ez a helyi irodalmárok érdeklődését?

Röviden válaszolva: nem.  Bővebben válaszolva: tényleg nem. A sutkát félretéve, egyedül a Jehova Tanúi keresnek meg időnként és beszélgetnek velem néhány percet.
Valójában nem is tudom, hogy vannak-e irodalmárok Dányban. Nincs arról sem információm, hogy szeretik-e a verseket, novellákat, elbeszéléseket az itteni emberek. Egy barátságos, jó beszélőkéjű szomszédomnak ajánlottam, hogy kinyomtatok télire egy-két humoros írásomat időtöltő olvasgatásra, de nem volt nagyon oda érte, így nem is pazaroltam a fa alapú géppapírt és a veszélyes anyagokkal kevert nyomtatófestéket.
Egy alkalommal viszont a Facebookon lettem figyelmes a szomszéd településen működő irodalmi körre, meg is kerestem őket rögvest, de elég gyorsan hátra is dűltem. Náluk még mindig az a szokás, hogy le van lakatolva a honlap, mint a szocializmusban a stencilgép. Van egy illetékes csiszár, aki hozzáfér a feltöltésekhez, beküldhetsz neki írást e-mailben, és türelmesen várod, hogy megjelenik-e vagy sem. Gondolom, ha netán egyszer le akarod vetetni a tulajdonod, ugyanez a procedúra dukál.

9., Apropó, hogyan szoktatok meg vidéken, milyenek arrafelé az emberek? A Jehovásokon kívül szól hozzátok egyáltalán valaki?

Igen, szólnak hozzánk. Nemrég felkeresett bennünket egy kedves hölgy az önkormányzat műszaki osztályáról és azt mondta, a polgármester küldte, mivel kellenek a hivatalnak az ócska, töredezett, járdalapok, amiket még másfél éve szedtem fel, hogy rendes, felbukásmentes, utcai betonjárdát készítsek. Azt is közölte a hölgy, hogy engedély nélkül építettem az új járdát, és betongyűrűkkel béleltem ki az árkot, ami szintén problémás. Az árok egyébként tizenéve fedett volt már, amikor megvettük a házat, mivel ezt az opció is az európai szintű biliárdterem álomcsokrába lett tűzve.
Fura volt már az első ideérkezésünk is. Amikor Kóka felől közeledve először pillantottam meg a dányi templomtornyot és a lenyűgöző mátrai panorámát, azt gondoltam – és el is mondtam azonnal Földimnek –, hogy távolról csendes, háborítatlan, kis mesefalunak látom Dányt, ahol bizonyára igaz emberek élnek. 
– Biztos úgy van, ha te mondod. – válaszolta Gabi. Erre azt találtam felelni neki:
– Tíz év ismeretség után ideje lenne összeházasodnunk, hogy meg ne sértsük ezt a szeplőtlen közösséget. (Úgy is lett, hamarosan egybekeltünk papíron is.)
Ezalatt kicsit elméláztam vezetés közben, ami majdnem rosszul végződött, mivel az országúton – még a település kezdete előtt – nagy duci fekvőrendőr hevert keresztben. Megcsikordultak az öreg Astra kerekei, akkorát kellett fékeznem. Volt ugyan egy 30-as sebességkorlátozás tábla, de ha harminccal ráfutok a testes műtárgyra, kirántotta volna alólunk a McPherson-felfüggesztést.
Ezt a fogadtatást találtam igen furának és átsuhant rajtam a gondolat:
– Talán nem is annyira háborítatlan ez a közösség?
Egy építkezés során természetesen számtalan új tapasztalatot szerez az ember. Látja, hogy ki miféle, hiába gondolja azt valaki, hogy ő a „pszichológusvállalkozó”. Főleg aki – mint jómagam – nem ma lett „kisiparos”, hanem mondjuk 1983-ban, és már tízéves korában kiolvasta az ifjúsági könyvtárat, így gyerekként betekintést nyert a felnőtt részlegbe, könnyebben átlátja az összefüggéseket. Jól sejti például azt is, miért van délelőtt tízkor a garázs elé, a sarokba levágva két görnyedt zsák cement, és miért nem jön többet dolgozni a fiatal, nagy melák segédmunkás (aki után alig győztem szedegetni az egész nap a szétdobált csikkeket és aki még az emeleti hálószobábát is rendszeresen összejárta malteros nagy bakancsával, amikor a sloziról jövet bepunnyadt az ablakba Mátrát bámulni). Rájön arra is, hogy kevés cement került az aljzatbetonba, mert mire felrakták a vízszerelők a radiátort, fél kiló sódert tudott körülötte összesepregetni. Aztán a lépcsőfeljárat lábainak lefúrásakor is érzi: úgy megy a fúró a betonba, mint kés a fél napja asztalon hagyott vajba. Pedig kétszer annyi cementet striguláztak neki a tüzépen, mint amennyit a rétegvastagság indokolt volna. De hát mondhat olyasmit valaki:
– Figyelj csak majszter, mért loptátok ki a cement felét? – amikor hazánkban mindig is síbolták a cementet. Ez már szinte néphagyomány, igazi hungarikum.

Mindig szól hozzánk valaki, persze... Többek közt a villanyóra leolvasó, a gázóra leolvasó, a vízóra leolvasó, a postás, a futár, a személyes átvevők és a jópofa fenyegetők.
Megfenyegetett például a szomszédban dugulás-elhárítást végző „falu-legjobb-vízszerelője” Soós István. Feljelentettem ugyanis, miután a csatornafenntartó felügyelete nélkül csőgörényezett, és átverette a szomszédban felgyülemlett fekáliát a fogadó szinten lévő szociális helyiségeinkbe, ahol szó szerint bokáig állt a sz@r. Miután életveszélyesen megfenyegetett, újra feljelentettem. Elég hosszú rendőrségi jegelés után végül bűnösnek találták, ám az ügyészség még az eljárás lefolytatását is egy évre felfüggesztette.
Megfenyegetett az alsó szomszéd is, amikor szóvá tettem, annektált egy jókora szeletet aprócska telkünkből, hogy az utcáról úgy tűnjön, megvan a valamikor közértnek felhúzott épület szabályszerű előkertje. Tulajdonképpen a telekhatár egyenes vonalát 30°-ban eltérítette, hogy kertünk háromszög csúcsa ne lógjon be "túlságosan" a jelenleg üresen álló, volt közért ablaka alá. Nem használja az épületet, nem használja a kertet sem, de nekem mégis "baltát vág a fejembe" – úgy mondta –, ha kiegyenesítem a kerítést.
Szól hozzánk a „csatornaszomszéd” is, akinél a felújítást végzők a kerítésünk mellé borogatták a sittet. Megkértem, ne engedje, hogy a munkások elénk öntsék a maradék csemperagasztót, vagy az árokba, mivel azt is nekem kell takarítanom. Mellesleg a mi ismerőseink nem parkolnak az ő háza elé, és nem borítanak ki  szemetet, sörös dobozokat és csikkeket az autóból. Felajánlottam, hogy amennyiben gondozza a területet, szívesen átengedem neki parkolónak. Fiatal kora ellenére nem vállalta be. Csupán annyit szólt:
– Azért, hogy maga tartja rendben, még közterület!
Természetesen az, de micsoda hiszti lenne, ha egyszer a mihozzánk érkező vendég tolatna fel az ő ablaka alá, a kulé kaviccsal cicomázott közterületi kaptatóra.
 Ő volt az egyik szomszéd egyébként, aki három éve még a telkünkre is beállt, amíg nem készült el a nagykapunk, mivel nem volt kedve nyitogatni a sajátját. A lejtős - elméletileg kétirányú - utcában ugyanis csak egy autó fér el. Parkolni pedig egyáltalán nem lehet, mert ha 3K-s tevékenység (kajálás, kávézás, kulázás) után hirtelen felbukkan a harmadik szomszéd a 18 tonnás, csuklós Volánbusszal, akkor minden másodperc feltartásért igen harapós tud lenni. Az első hetekben volt is olyan érzésem, amikor vadul berezonáltak a vágószobában az ablaküvegek, amikor a szűk, derékszögű kanyarban recsegett, ropogott, kínlódott és dübörgött a hatalmas csuklós vasdarab, hogy tévedésből visszaköltöztem a pesti Thököly-Gizella sarokra, ahol legénykoromban laktam, és most újra itt jár a 7-es buszon kívül a 44-es, a 67-es villamos és innen indul a 72-es troli.

10., Látom, lenne miről írnod, felgyűlt a muníciód bőven. Hogyan képzeled el a közeljövőt, mikor vonulsz nyugdíjba? Mikor tudsz a régi énedhez visszatérni?

Jó lenne 65 évesen, még „ütőképesen” kiszállni a mókuskerékből, befejezni a vállalkozást, ugyanis Gabi már másfél éve nyugdíjas. Amikor viszont én nyugdíjba vonulhatok, ő már 68 éves lesz. Ehhez persze szerencsére és jó egészségre is szükség van, hiszen még több mint három év van addig hátra. A tetemes elvonások mellett nem éri meg félgőzzel (nyugger tempóban) működni, mivel az csak ráfizetést termel. Eredetileg elképzeltem, hogy majd a gyerekeinknek átadjuk a céget. Próbáltam inspirálni őket, kóstoljanak bele a textilkereskedelembe, ismerkedjenek meg a webáruház működtetéssel, folytassák a tevékenységünket, idővel vegyék át tőlünk a létrehozott anyagi és szellemi tőkét, de erről hallani sem akarnak. Nekik a világ Budapest határáig tart. Dány már a tiltott „alkonyzóna”.
Az ingatlan árrobbanás következtében sajnos mi már nemigen tudunk visszatérni a fővárosba, mivel lepukkant házba, vagy kiszolgált, rozzant lakásba nem szeretnénk kerülni. Ahhoz pedig, hogy Pesten a mostanihoz hasonló lakhatást biztosítsuk magunknak, legalább 80 millió forintra lenne szükség. Akkor pedig nem volt értelme ideköltöznünk, maradhattunk volna Pestszentlőrincen, elvegetáltunk volna valahogy a nyugdíjig, és közben foglalkozhattam volna gyerekkorom óta imádott kedvteléseimmel, az irodalommal és a fotózással.

11., Apropó egészség… most hogy érzed magad? Még mindig tartod az alkohol, kávé és dohánymentes életmódot?

Természetesen, vidéken is csak alkoholmentes italokat iszom. A dohányzást pedig borzasztó butaságnak vélem. Egy alkalommal ugyan megkóstoltam a kapszulás kávét, de nem ejtett rabul.
Jobban vagyok, mint nyolc évvel ezelőtt. Használt, hogy felhagytam az állandó ülő munkával és a teljes mértékű éjszakázással. Most is belekapok időnként azért az éjszakai munkába, de nem az a jellemző. Az is jó hatással lehet rám, hogy elköltöztünk a nagyfeszültségű vezetékek közeléből, és a mobiltornyok sem néznek ránk sandán a szomszédos panelház tetejéről.  Emlékszem Pestszentlőrincem, amikor megnyitottam a csapot, vagy megfogtam a vas kertkaput, hatalmas ívet húztam. Ez pedig valószínűleg a jelentős elektromágneses erőtér ionizáló hatása miatt lehetett.
De mondd meg, a fővárosban a 4G és 5G rendszerek kiépítésével, ki tud 1000 méteres távolságon kívül élni a mobiltornyoktól, amikor már egyes kertvárosi házak tetejére is bázisállomást telepítenek? Vagy honnan tudod, hogy nem épp a lakásod mellett vezetik-e a magasfeszültségű földkábelt? Vidéken legalább látni, hol van trafó és hol van nagyfeszültség. Dány környékén szerencsére nincs nagyfeszültségű távvezeték, sem elektromos vontatású vasút, a legközelebbi zajos autópálya is 25 km.

12., Dányban van a háziorvosod? Milyen tapasztalatokat szereztél a vidéki egészségüggyel kapcsolatban?

Igen, helyi háziorvost választottam. A volt pesti orvosom egyébként is nyugdíjba vonult.
Sok tapasztalatom szerencsére nincsen, mivel összesen kétszer voltam eddig gyógyszert íratni. Már nagyon kellene néhány egyszerű tabletta, de az „e-recept” sajnos még itt nem működik, úgyhogy rövidesen néhány órára ki kell vonnom magam a munkából és sorba állni.
Egyébként abból is látszik, hogy már nem vagyok fiatal, legutóbb megsértődtem, mivel a háziorvos nem értette a az e-receptre vonatkozó kérdésemet és rám akarta sütni, hogy soron kívül mentem be. Hiába mondtam, hogy én voltam az első, azt felelte, akkor meg mire vártam, mért nem mentem be a rendelés kezdetén rögtön. Nagy nehezen értette meg, hogy most, amikor bejöttem, akkor voltam első. Mindenki más, már utánam érkezett. Hát ő sem fiatal, rég nyugdíjas lehetne, ha átvenné valaki a praxisát. A nehezen értés viszont itt ahhoz is köthető, hogy az emberek gyakran nem arról beszélnek, amit tényleg mondani akarnak, hanem mással példálóznak. Amikor kértem a jegyzőt, hogy vágják ki a vízelvezető árokban már 3 méter magasra felcseperedett négy bálványfát, akkor lekaszálták az árokparti 5 centis füvet. Amikor újra kértem, levágták az árok belső oldalán is a füvet. Csupán a harmadik levélváltás után vágták ki a fákat. A levelezés így ötször annyi időbe telt, mint maga a munka. Közterületen, más háza előtt azonban egyszerű polgár nem vághat ki fát, még ha a rendkívül agresszív özönnövényről, a bálványfáról van is szó.

13., Úgy tudom, hogy régebben oktató, személyszállító vállalkozó és közlekedési szakember voltál, hogy sikerült elsajátítanod a textiles szakmát?

Nehezen. Sokat kellett tanulnom Gabitól, illetve a weboldalunk szerkesztése közben önszorgalomból kerestem olyan tanulmányokat, illetve számos textiles okosságot, amit így hatvanon túl magam is felfogtam. Az oktánszám fogalmának meghatározására, vagy a hidrodinamikus nyomatékváltó működésének elmagyarázására viszont még mindig biztosabban rááll a nyelvem, mint meggyőzően előadni egy laikus megrendelőnek, hogy a fényáteresztő függöny szélessége miért is a magasság.  

13 + 1., Mit szeretnél elérni, mit szeretnél megvalósítani, hová szeretnél eljutni a közeljövőben?

A két portálunkat mindenképp fenntartom és szerkesztem, amíg csak tudom. A 4Dimenzió maradhat továbbra is a Ning 2.0 rendszerben, a korábbi hírekkel ellentétben nem kell váltani a Ning 3.0 felületre. A 4Dimenzió díja rendezve van 2022-ig.
Az Irodalom Online továbbra is üzemel, bár azt az oldalt akkor hoztam létre, amikor az amerikaiak rám ijesztettek, hogy megszűnik a Ning 2.0 és a méregdrága új felületüket lehet csak használni. Szerencsére ez végül nem úgy alakult.
Szeretném látni, hogy lesz elég időm és emlékezőtehetségem a még bennem szunnyadó írások publikálására, illetve ismét ráérzek a verselés ízére és az ihlet időnként újra rám talál!
Elérni azt szeretném, hogy nyugdíjasként kedves Földimmel olyan helyen lakjunk, ahol van modern gyógyfürdő, van rendőrség, elérhetők a kedvenc üzleteink: a Lidl és az Aldi. Nem árt persze, ha van Tesco és még Spar is lehet. Tízezernél ne lakjunk többen, ne legyen dugó, könnyen lehessen ügyeket intézni, legyen a város járási székhely!

Persze erről a kívánságlistáról is rögtön egy vicc jut az eszembe:
Mesterséges megtermékenyítő iroda kopott irodájában gyönyörű nőt fogad egy gyanús külsejű férfi.
– Én azt akarom, hogy a fiam olyan okos legyen, mint Einstein. A férfi egy kis port szór egy pohár vízbe.
– Más?
– Olyan alakja legyen, mint egy germán istennek!
A férfi újabb port szór a vízbe.
– Még valami?
– Olyan szép legyen, mint Alain Delon!
Még egy kis por a vízbe.
– Más?
– Ennyi elég.
– Igya meg ezt a keveréket!
A nő megissza, és azonnal elalszik. A férfi elkezdi gombolni a sliccét:
–  Persze, persze, hogy Alain Delon, vagy majd amilyenre sikerül!

Köszönöm szépen az interjút. Kiváló egészséget, sok humort és a nyugdíjadig további sikeres vállalkozásban eltöltött éveket kívánok!

Mira

* A feltevés azon a kozmogóniai elképzelésen alapszik, amely szerint a Föld korong alakú, s rá félgömb alakban borul az égbolt. Ahol a kettő már csaknem összeér, ott még a madár se tud lábra állni.



2019. május 11.