felsebzett csend őrzi a szívek lábnyomát,
azt hogy egyszer itt nyílt

a sosemvolt-virág,

álmait itt hagyta, és bűvös illatát,

…amikor halálosan fájt a vágy…

és hordott a szél vérző titkokat,
lobbant számtalan tiltott gondolat,

…de a szerelem örök, a légben itt maradt…

a lélekbe sajdul, a lélegzetbe vibrál,
ezernyi borzongás, a szerelem itt jár.

…a szemedben rezzen, hogyha nincs szavad…

együtt fut a széllel, ha a szél szalad,
és suhan kacagva, ha a szív szakad,
varázsol csodás álmokat,

…és fellobbant újra megsebzett vágyakat…

A fenyő, fénynek fája nem szélben
nem felhő alatti rejtekekben,
hanem a sziklán hóporos mezben
sárga nyarakról álmodik -, mígnem
le nem hull a lepel, s fényadag jő -,
szélnek útravaló, neki a nyári hő ;
ez a lét versenyek versenye ismét,
készülj vigasz, mert a tél visszatért.
Visszajöttél te is, mosolyt hozva,
télifa voltam, szívem kiégett gyertya.

Nem hallgat a kis fülemüle -
kedvesemmel hallgatom, melléülve.
Ujjacskái közt szikra fenyőtű -
ír a hóba, "a szerelem mélymedrű".
Elszállt a picinyke, viszi énekét -,
kérdés, értjük-e még művészetét?,
Nem titok már, úgy hiszem, ki dalol
gyakran, párjával mindent egybehangol.
Kis madárka lelkünkbe muzsikálj -
és az öröm miközénk visszaszáll.

álmokat karcol rossz ízű hajnal,
zajongva törnek szép ideák.

fekete felhők dörögve gyűlnek,
megölve tegnapok napsugarát.

valóság hullik, pernye a légből,
borítva mindent, de a szív odalát.

ébredő árnyék, a tegnapi vágy még,
hitem rajzolta körvonalát.

köznapi csendben álmot reméltem,
képzelet festett, nem létezel.

rebben a nyárvég, de fénye vár még,
megőrzi híven a szív viharát.

holdfény a nem lét, kitalált emlék,
szülte az álom, prózai csend.

szó hevítette, szirmait bontva,
óvta az érzés, vad képzelet.

eltörött szárnyán messzire vitte súlytalan terhét,
mi nem létezett.

még őrzöm a lángot,
de ellobban félek,
ha eljön az alkony,
a nyár derekán.

pattog a szélben
a rőt színű szalma,
de miért kalapál
a szív szaporán?

még égnek a fények,
csendül a dallam,
ott vagy dalban,
úgy igazán.

nyugtalan érzés,
számtalan kérdés,
toppan a szívbe,
úgy zakatol.

zokog az ég is,
sírhatnék én is,
de áldalak édes,
én valahol.

gyöngyszem az emlék,
itt voltál nem rég,
elvesz az élet,
visz az idő.

utolsót lobban
alkonyi fényben,
elmossa lassan a záporeső.

alszik az álom, a megfáradt est,
csontok közt a húsban, alszik a test.
alszik a szem, és alszik a száj,
tintába fullad, és alszik a táj.

zsigerbe csobban, zaklatott zaj,
robban a lélek, és alszik a baj.
alszik a vágy, és ébred a zaj,
alszik a köröm, és alszik a haj.

húzd be a függönyt, bánt ma a fény,
na, ez sem lett megint, egy nagyregény.
bánt ma a fény, és bánt ma a zaj,
csattan a húsban, sajdul a jaj.

falakba süpped a jeltelen zaj,
és közben csak növekszik a köröm, a haj.
lüktet a szív, a lép, és a máj,
semmi, de semmi, csak élni fáj.