A test feladja...
Harca lassan szelídre
vált a mával. Fáj.

Az alkati kérdés ott hatol a sértés,
A férj felől a szerelem féltés.
Gyilkost szül mert nem ért a szóból,
Halálnak halálával él és nem kér a jóból.
Ez a modern kapcsolat egy parancsolat,
Nézi a hajad meg a bakancsodat,
Ha a szerelem már nem kenyerem,
Az asszonyt verem ez látszik a gyereken.
Mert elveszett az empátia,
De megmenthet egy Isteni telepátia.

Nyisd már ki a szemed ember,
Tegyél egy jót egyszer-egyszer.
Mentsd meg a világot önmagadtól,
Szeress légy boldog és szakadj el a múltadtól.

A fegyver, a kard, a bokszer, a kés,
Az ágyad mellett nagyon kevés.
Félsz mindentől és van rá okod,
De mindenért a rendszert okolod.
A becsület egy szép vegyület,
Ha elnyomod ott nem véd a feszület.
Jézus sír csak a kereszten,
Mert kezedben a tű de a tető fedetlen.
Omlik a vakolat de követed a divatokat,
A negyedig válás teszi tönkre a fiatokat.

A múlt elmúlt mert nem tart örökké,
De függsz a múltért a halálkörökért.
Változtatnál de sok lett a változó,
Eltűnt a por és eltűnt a bogyó.
Minek nyúlsz más után nem ez az út,
Mert senki nem rakna a földedre koszorút.
Szeress még élsz és élj a szeretteidért,
Tegyél végre az álmaidért.
A jövőd szebb lesz és büszkén nézel vissza,
Ezt jártam én be, ez az-az utca.

Füsttől fekete az égbolt,
Körbeölel minket a láng.
Ülj le közénk, jó atyánk!
Mesélj nekünk, milyen volt a múlt,
Mikor a régi hősök elvesztek,
És emlékük végleg megfakult.

Az örökségem tovább adom,
Elveszek majd én is,
Most még hallgatom.
Egy pillanat nem hosszú idő,
Kialszik a láng,
De bölcsesség pénzért nem vehető.

Egyszer élek, egyszer élsz,
Elvész a vágy, elvész a pénz!
Odaát olyan vagy, mint bárki más,
Egy mezítelen, isteni alkotás.
Elvész a tűz, elvész a láng,
Erről mesélt nékünk jó atyánk:
Nem lesz többé folytatás,
Emlékünk nem volt más, mint látomás!

 

Tollán cinkos rím
rózsákkal váltott szót a
profán világgal.

 

Hosszú az út a bölcsek kövéhez,

nem övezik illatos virágok,

tarka színű,

napsütötte rétek,

az út mentén leégetett erdők,

emberi mocsokkal teli folyók,

letarolt,

kiszáradt búzamezők,

lassan haldoklik bolygónk.

 

Szemlesütve,

megbénulva tűrjük

a hanyatló,

lezüllött világot,

emberfaló napokat emésztünk,

álmunkban látunk nyíló virágot.

 

Bukdácsolunk a járatlan úton,

fülsiketítő zajok tombolnak

fülünkben,

kikezdik dobhártyánkat,

nem halljuk a jajkiáltásokat.

A kövek várnak.

Hallanak.

Látnak.


 

 

Mit rejt az est, a szép’, a jót,
csak álmokat, nem zord valót,
és színeket, mitől ború
a porba hull. Nincs háború,
se félelem, hisz egyre jár
az értelem. Míg színre vált
a várt csoda, a két kezem
csak tétova. Mesés delej
a lelkemen erembe fűt,
és lángra gyúl. Csodás etűd
nem álom ez, Tiéd s enyém:
világ-szonett, megélt regény.

 

Egyszerűen élek. Sorsom ága-bog,

mint annyié, mégis így kerek. Régről

lázba húz egy gondolat, sután sajog,

mint ’ tüske bántja lelkem. Nincs-e késő

bármi új nemesre, bár a tett remeg,

’hogy ész kalitja vágyak mámorában.

Nem rimánkodom, világgá nem megyek,

iker vagyok, nem engedek. Mi várna

bárhol is: a létbizonytalan… Mégis

bennem nyugtalan jajong a kell, miért

ne. Így leszek egész, az újban régi.

Féktelen zsibong agyam, reményt idéz:

 

égjek úgy, mint ’ égnek kékje lángra vált,

ha Nap vihart kavar, s Álmom rám talál.

 

Ágyam legyen az
öled, takaróm kezed,
ringass el álom.

Nekem nem pereg
könnyen ujjamról a szó...
Toll-bojtárkodom.

 

Kristálycsizmába lép az éj,
jégsarkakon kopog,
porhóval hinti lábnyomát,
bundáján dér ropog.

Ilyenkor vágyom messzire,
hol jámbor még a táj,
hol város zaja nem zavar,
a csend magvába zár.

Elindul bódult képzelet
s igézőn andalog,
szememben emlék-köd szitál:
régmúlt karácsonyok.


2007-12-10