Nap felé fordítom
kerti hintaágyam,
eldajkálom magam
a koraőszi nyárban.

Zuhan a gondolat
ólomként, magától –
lehunyt szemeimben
megérint a távol.

Csónakban ülök most –
csendbe zár a nádas –,
csillámló víztükör
nyugodt fénye bágyaszt.

Úszóval horgászom –
hullámon bukdácsol –,
lehunyt szemeimben
megérint a távol.

Katonásan állok –
zöld határ őrzője –,
rozsdás vastoronyból
nézek jövendőbe.

Előttem búzaföld –
délibábbal táncol –,
lehunyt szemeimben
megérint a távol.

Kisgyermekké válok –
fekszem tágas réten –,
kinyújtott kezekkel
csomót kötök égen.

Illatok, emlékek
megmaradnak mától,
lehunyt szemeimben
megérint a távol.

Kompot küld az álom,
elalszom a révén –
ringat sok nyáremlék
így szeptember végén.



2006-09-25

Kifelé jövet a fürdőből
az jár folyton az eszemben:
hány nap is még ez a világ,
amíg itt párolog vizes bőröm
a hosszú, L alakú előszobában?
Hányszor törlöm le a tükröt –
miután párába írtam a neved?
Meddig is tarthat az élet?
Érdemes-e még újrakezdeni?
A napok vásott monotóniája
nem fog-e belénk harapni,
mint farkas a Holdba,
és nem kap-e be egészben,
akár róka a sajtot hollóstól?

A nappaliban közönyösen
folyik szét a rendetlenség.
Már nem állok neki a
kilátástalan pakolásnak,
hogy utána úgy érezzem:
csinálhatsz te itt bármit,
úgysem köszöni meg senki,
sőt észre sem veszi,
ahogy a kiflibe kunkorodott
macska a dikón,
a száradt ruhák között.
Neki van a legjobb dolga –
szendereg, nem tudja:
bíróságon a sorsa.
Elválik majd, kihez kerül,
kié lesz a dikó, kié a pokróc,
kié a mosott, gyűrött holmik.

Kinn a kutya úgy örül,
mintha megváltóját látná,
hozza sípoló játékát,
bökdösi a lábam, nem érzi
a májusi meleg nap
katatón melankóliáját.
Lihegve rohan körbe,
labdát gurít elém –
félig-meddig visszarúgom,
félig-meddig visszasírom,
hisz nem jöhet velem.
Talán kap egy erős altatót,
eltemetem itt a kertben
elmúlt fiatalságom mellé.
Vergődés már az ő élete is –
görcsberánduló futam –
egyre gyakrabban tör rá
az epilepsziás roham.



2008. május 30.

Gyötrő éjből ébredt hitvány hajnalokon
cigicsikk életed harmatcseppnyi vagyon.
Zsebre vágott álmod mellé fér kosz-kezed,
rád dudál egy kukás – botló lábad remeg.

Tested silány fogas, ócska rongyok tára,
vérszívó rovarok seregének vára.
Furcsa sportot űzöl, hol éhség a tréner,
esélyed javul, ha tele a konténer.

Elsüllyedt már benned tucatnyi Atlantisz,
mint bukott kollégát köszönt néhány taxis.
Ők is vegetálnak, zötyög most a szekér,
fizetik a sápot, ami nem is csekély.

Ha dönteni kéne, kinek van jobb dolga...
Te rongyos vagy, piszkos – a másik rabszolga.
Neked nincsen ágyad, jelzálogos házad,
nem kell hitelekért lejárnod a lábad.

Rajtad penész érik – ő még piros alma,
belülről rohasztja adósságtartalma.

2010. 09. 19.

Düledezik korunk tákolt alkotmánya,
préda lett az ország,
bankok tartománya.
Ünnepet takar az adósság,
megváltásban sem hisz senki,
a politika éppen saját képét festi.

Egész Európa szegény,
ám az elit úgy dorbézol, mint rég.
Karácsonyra azt kérem én:
hulljon rátok az ég!
Galád tettek, kifosztások –
emléketek is temesse átok!

Jórészt csóró a világ, pőre,
irgalmatlan válság van.
Rendre háborút kreál a tőke,
feldúlja a Földet szép lassan,
erőt alkalmaz, kíméletlen csapást,
a szenvedőkre kenve a túlkapást.

Mulatnak rajtunk a dúsgazdagok,
ők két végéről égetik az életet.
Miből származnak királyi vagyonok?
Számtalan rabszolga skandál kérdéseket:
Emberként élni csak hitványan szabad?
Hová tűnnek el a megtermelt javak?

2010. 12.  24.

Két ünnep közt kétkedéssel,
kérdések közt kínos képpel,
újév előtt egy kevéssel –
imára font zsibbadt kézzel...

Amint sikkad sorsunk tovább,
ahogy inog fejünk alja,
bírjuk-e a prés nyomorát –
borsót hányunk-e a falra?

Vajon viseljük-e egymást,
mikor csontot roncsol a gőz –
tart-e a test még több nyomást,
vagy lelök az agy minden fedőt?

Midőn időnk pörög tovább,
ha majd fordul fejünk alja,
meglátjuk-e kezünk nyomát,
árnyat vetünk-e a falra?

Két ünnep közt töprengéssel –
újév előtt egy kevéssel –
kérdések közt kínos képpel,
marokba vett rozsdás késsel...

2011. 12. 28.

Medvegúz legalább háromszor futotta végig az ingyenes linkajánló katalógus kultúra rovatát, de ismét szomorúan kellett konstatálnia, annak ellenére, hogy nagybetűkkel kibiggyesztették: „Visszamutató link használata során, minden esetben elfogadjuk a beküldött linket”, mégsem tették ki az ő két hete beküldött portálhivatkozását.

Medvegúz már írt a szerkesztőnek, de semmiféle visszajelzést nem kapott.
– Van ilyen – állapította meg félhangosan – néhányan hülyének nézik a partnert, csak azt bírják, ha őket tolják a szemétdomb csúcsára, ahonnan aztán semminek tűnnek az eltaposott hangyák.
Felötlött benne az is, hogy hányan küldözgetnek neki a hatalmas kék közösségi felületről ajánlásokat – a kedveled ezt-azt óhajjal egyetemben –, ám amikor ő tuszkolja át saját cuccát, simán lefordulnak róla.
– Szóval, ilyen az emberi állat; háládatlan, törtető, önző és szelektív a memóriája – tudatosította magában sokadjára.

Elkalandozott volna még ezen a szálon egy ideig, de ekkor a nappaliból felhangzott Mumóka rémült kiáltása:
– Feldobta a talpát a neon!
– A neon… a neon… a neon – próbált ráhangolódni a történtekre Medvegúz. – Mit csinált már megint az a kis lókötő?
– Gyere, intézd el, mert már a víz tetején fekszik mozdulatlan! – A kutya pedig ki akar menni, sétálgatni…
Medvegúz lesántikált a meredek falépcsőn, óvatosan helyezgetve bal lábát, mivel már megint begyulladt a talpában valami ideg.
–  A halat elintézem, a kutya viszont ma nem megy szimatkörútra. Örülök, hogy papucsban elsántikálok, még csak az kellene, hogy kimenjek az utcára – gondolta.

Az akváriumban nem csak egy neont talált hassal felfelé, hanem hármat is.
– Dögvész van, vagy a különleges, német gyártmányú, vízzavarosító haltáp buggyant meg? – Egy órája még mind a négy apróság a többivel evett. – Tényleg, hol van a negyedik, fluoreszkáló halacska?
Medvegúz felemelte baljával az akvárium tetejét, hogy jobban szétnézzen a kövek és növények mögött, de ekkor belehasított vállába a reumás fájdalom. Visszaejtette a fedelet. – Különben sem lehetett jobban látni – nyugtázta, mivel a fényforrás elfordult. 
– A karom… a karom… a vállam… a karom… a vállam – ütögette végig bal felét. – Így dobjuk fel végül mindannyian a bakancsot, mint ez a három neon – morfondírozott savanyú képpel. Egy órája még ettek ezek is, most meg már annyi nekik. Persze az állatok mások – emlékezett Medvegúz néhány olvasmányára – rajtuk vén korukban sem hatalmasodik el emberléptékűen az öregség. Küzdenek, civódnak, harcolnak az élelemért, aztán egyszer csak váratlanul felbuknak és kész.

Szerencsére itt van nekem Mumóka – borzongott bele a gondolatba – közösen öregszünk, támogatjuk egymást, és soha nem esszük el egymás elől a kaját.
Szomorú képet vágva húzta le a WC-ben a neonokat, és kényszeredetten még visszaült az akvárium elé. Gyanakodva nézegette a harcsákat és a két algaevőt, akik már napok óta ki sem mozdultak a barlangjukból, csak néha lehetett a farkukat észrevenni, ahogy odabenn lavíroztak.
– A negyedik halacskát felfalhatták ezek a haramia kannibálok – azért olyan tunyák. – Jól behalóztak, most meg punnyadnak a barlangjukban. Vadállatok… vadállatok… hullaevők!

– Gyere ebédelni! – jutott el tudatáig Mumóka hangja.
– Oksa, csak még egyet gyászolok – válaszolt Medvegúz lehangoltan. – Így dobjuk fel egyszer mi is a bakancsot, így valahogy, mint a neonok. Karácsony tájt lettek volna még csak kétévesek...

Medvegúz beleszimatolt az illatos gyümölcslevesbe, és megelégedettem mosolygott Mumókára:
– Ezt a leves talán még a fájós vállamat is gyógyítja, te Mumó!
– Hát, ha azt nem is, de az orrodat mindenképp tisztítja – csapta le a magas labdát az asszony.
Medvegúznak füléig nyúlott a szája:
– Ezért jó, hogy itt vagyunk mi egymásnak Mumókám, együtt vénülünk, együtt kacagunk, és a rakott krumpliból sem esszük ki egymás elől a húsvétról megmaradt, harmadáig kék, csinos szeletekre vagdalt tojást.