A megriadt madár
vezetéknek repül, –
egy mámorból ébredt
csöves kábán felül.

Autó sodródik,
sivítva kanyarog,
fuldokló neon-lét
utolsókat dadog.

Visszacsordogál nyűtt
mederébe az éj,
szikkad a sötétség,
sóhaja tűnő kéj.

Szellemszellő csörtet
sörös dobozt hordva,
szédülten követi
részeg papírcsorda.

Bedagadt szemekkel
ébredez a hajnal,
halántékát nyomja
durcás macskajajjal.

Felhúzza redőnyét,
rágyújt, nagyot krákog, –
savanyú köpettel
távozik egy zápfog.

2006. 10. 20.

Ritka látogatóként múltidézni jöttem,
s míg tudatom gyermekéveken matat,
ereklyéim és virágaim rendezgetem
– előkerül most sok-sok emlékkacat.

[…]
Bolygó fények, libbenő árnyak
– kóbor lelkek köztünk járnak –,
mécses fények égbe szállnak,
viasz sercen, imádság hangzik;
bölcs krizantémok bólogatnak
– téged is vár majd egy hant itt…

Búcsúztomban visszanézek
– egyszer végleg visszatérek –,
távolból a temető lángol,
az éjbe ég a múlás sebe –
remeg a sírkert fájón –,
Isten se tudja, hogy kösse be.


2010. 11. 01.

cigaretta rég nem izgat
elcsent zöld csészealj
sem lapít a zsebemben
a hold csiszolatlan kráter-
vonulat látványa sem vonz
éjjelente drága dombtetőkre
s nem vonyítok farkasként
ha elillan a bódító maszlag
csak suttogom a szomszéd
ágyra szíjazottnak
elaludt mindenki
szökjünk meg innen
ötöljünk ki valamit
hatoljunk le a hetedikről
megcsókol a márvány anyakőzet
s magába fogad olcsón az eutanázia

elvégre válság van

2011. 01.15.

Ez a vers egy kötött, tíz szavas verseny terméke. Adottak voltak az anyakőzet, cigaretta, zöld, csészealj, eutanázia, krátervonulat, csiszolatlan, válság stb.

Általában akkor lepődünk meg alaposan, amikor olyan dolgok történnek, amelyekre egyáltalán nem számítunk.
A logikus ember azonban – korosodva –  körülhatárolja a lehetőségeket, felméri az esélyeket, mérlegeli a körülményeket, s ezáltal nagyrészt elébe megy a dolgoknak, másrészt biztonságosan elsáncolja magát. A legfelkészültebb, ún. „tutistákat” állítólag már semmi sem tudja igazán meglepni. 
Persze én azért még nem vagyok teljesen felkészült meglepetésirtó specialista, vagy pedig néha annyira megmagyarázhatatlan, félelmetes dolgok történnek meg velem, hogy igazán illik hébe-hóba meghökkennem.

Amikor beszorítok egy darab vasidomot két anyag közé, és lenyúlok a hegesztőpajzsért a létráról, leszédülhet onnan a stabilnak tűnő fekvésű zártszelvény. Ez nem meglepő – mondhatni: erre számíthat a „zember”. Az sem meglepő, hogyha alátámasztom a fűrészelendő vasat, nem tud lehajolni, hiába vágtam már át jórészt. Így nem is vehetem észre nagy ügybuzgóságomban, mikor kell lassítani a lendületes fűrésztempót. Természetes tehát, hogy a mutatóujjamat belevágom a satuba, mikor hirtelen átharap a fűrészlap. Tudom már ezt is előre, de nem veszem komolyan magam. Elhessegetem a belső figyelmeztetést, mondhatni felülbírálom az első jelzőrendszerem. Ezután nem csodálkozhatom, ha visszahajlik a körmöm, és lesz egy szép csinos véraláfutásom, amiből – jó esetben – néhány csepp vér is elcseppen. Mit nekem! Szamuráj dolog, csak kibírom valahogy.

Még a nyáron, azon sem lepődtem meg különösebben, amikor a ház előtt belestem a szennyvízaknába. Valamiféle sztoikus nyugalommal állapítottam meg, hogy így jártam. Ilyen az aknafedelek természete. Néha kibillennek egyensúlyukból, és beborulnak terhükkel, ha véletlenül nem jó helyre illeszti a „zember” a súlypontját.
Megúsztam, az a lényeg. Természetesen közben azért pergett vadul a film. Szinte öt percnek tűnt a röpke időpillanat. Ezalatt navigáltam ám magam veszettül, hogy lehető legkevesebb sérülést szedjek össze, és az egyik lábam kinn maradjon a szárazon. Megúsztam… Persze a nadrág rendesen leszakadt rólam. Legalább két hétig húztam a bal lábam, és minden mozdulatra fájdalmasan feszült a csípőm.

Nos, a beszorított vasdarab: naná, hogy a fejemre esett. Szerencsére egy ideje már – korosodván – legalább a koszos munkához felveszek egy baseball sapekot, úgyhogy csak mosolyogtam ezen az apró csínyen:
– Te kis vacak, ez nem jött össze, ezt most jól elk… Hasonlóképp, ahogy isteni Ferink emlegette anno többes szám első személyben Öszödön.
Már-már lehiggadtam, amikor egyszerre csak véletlen rátévedt a szemem a fal mellett húzódó – nemrégiben, fáradságos munkával szerelt – ötrétegű, svájci műanyag vízvezetékre, s ekkor már igen közel kerültem az igazi meglepődéshez. A kis sutyi vasdarab a fejemről lepattanva ugyanis ezt találta el, és a cső úgy hajlott le, mint ama kéttámaszú tartó, amelyet rosszul méretezett hajlításra a statikus. Vizsgálgattam a jelenséget (mert miért ne tettem volna?), pár pillanatig értetlenül csóváltam a még enyhén lüktető bucimat, ám hirtelen rádöbbentem: ideje szaladni. Muszáj lesz rögvest elzárni a nyomást, mert a svájci cső rohamosan kezdett spriccelni.
Természetesen – úgy igazán –, azért én sem ijedek meg – mint a tutisták. Mondhatni, erre is számítottam. Persze, hogy éreztem előre, miután egy csavarhúzóval „éppenhogycsak” megkapargattam a sérülésnyomot.

Van olyan faramuci helyzet a létrán kepesztve, amikor nem esik kézre a hegesztés. Ilyenkor a „zember” nem tud profi munkát végezni, inkább csak sacconometrikusan alkot. A fejbeállásokra most hadd ne kelljen részletesen kitérnem, mert azért imígy-amúgy próbálja a „zember” követni, mit is kutyulgat (elektróda nevű) pálcájával.
No, szóval, ahogy oldalról nézek az anyag alá, és húzom az ívet, egyszerre pattogni kezd a cunder, mintha csak nátriumba kaptam volna.
– Semmi ez egy szamurájnak!  – űzöm el az óvatosságomat –, átvágom én magam ezen a dagonyán. Persze, hogy át, de azért mégis ledobom fürgén a kesztyűt, és belekapok a fülembe, mert érezhetően ott gurulgál benne a tüzes vas, és borzalmasan sistereg az égő bőr.
Olyan lehetek néha – sejtem –, mint a perzselt malac, vagy esetleg az énekes Vazul. Éneklés… azt inkább hagyjuk.  Emberfia nem volt még, aki felismerte volna, hogy melyik dallamot fütyülöm. Hát akkor a nótázás?
No, nem is szoktam erőltetni a kádban, de még szorgos munka közben sem, mint az átlag, rendes népek.
Azt persze rögtön megvizsgáltam, hogy hallok-e a bal fülemre. Befogtam a másikat, és beindítottam a flexszet.
– Ó, hát minden rendben – állapítottam meg, amikor belevág a vasba, azt jól hallom.

A különös dolog – ami végül is meg tudott lepni – a következő:
Lomtalanítás lévén, – szétnéztem a külső garázsban. Emlékeztem, hogy már tavaly is kutakodtam ott, a feltornyozott dobozokban, de akkor csak felületesen skubiztam tartalmukat. Földim megfenyegetett:
– Az mind tabu. Majd megkapja valamikor őket a gazdájuk, és azt csinál vele, amit akar.
Persze az is lehet, hogy ezt már három éve mondta… Mindenesetre most elszántan belenéztem a dobozokba. Rengeteg jegyzetet, könyvet találtam, és azonmód elcsábított a pakolástól, a még izgalmasabb tudásszerzés. Beleolvastam orosz nyelvű gépkönyvekbe is. Elismerően csettintettem: ez lehet a kőkemény mazochizmus-leninizmus, oroszul tanulni harckocsiszerelést.
Tovább kíváncsiskodva (már szinte olyannak éreztem magam, mint a Jacques Perry regényében Gilles Laborde, az ötvenes agglegény, egyetemi tanár, aki az ismeretlen szigeten Laurent Mattius holmijában turkál) egy fura szerkezetre leltem, ami elektromos dugaszolóaljzattal volt ellátva, és csappantyús fedéllel lezárható, azbesztozott mélyedést alakítottak ki benne. A fura, kis kályhára emlékeztető berendezés mellett, régi papírzacskókban érdekes színű porokat, más staniclikben pedig mindenféle formájú kivágott rézlemezeket találtam. A rejtély kulcsát (hogy mindez mire való) egy hajdani, kitüntetéseknek rendszeresített tárolódoboz felnyitása adta a kezembe, amikor kivettem a sok-sok éve benne lapuló medálokat.
Tűzzománc… Egyszer mesélt erről Földim, fiatalon foglalkozott vele.  Szépen visszacsomagoltam mindet, és felraktam a fűnyíróból aznap eszkábált kiskocsira.
Gondoltam, van még itt több hasznavehető régi emlék is. Így aztán sietősen tovább kotorásztam a dobozokban.
A második kartonban rajzokra, tervekre leltem. Úgy véltem, hogy ezek mind Földim munkái. Alóluk számos stósz régi irat és levél került elő, amelyeken szintén Földim neve szerepelt.
A „fontos emlékeket” gondosan különválogattam a tankos cuccoktól, és felpakoltam a kiskocsira.

Válogatás közben jócskán beesteledett. Nehogy rám támadjanak a guberálók a nagy semmiért, futott át rajtam a szorongás, ahogy húztam a kocsit a kinti garázsból a lakás felé.

Nagyjából megmosakodtam a poros foglalatosság után, és bemutattam Földimnek a föllelt „kincseket”. Tudat alatt persze már az munkálkodott bennem, hogy ezektől a porfogóktól jó lenne azonmód megszabadulni.
Földim rendkívül örült a tűzzománcozó készletnek, és rögtön el is rakatta velem biztos helyre. Addig ő szelektálta a régi paksamétákat. Sok olyan iratra lelt, ami felelevenítette a már hézagosan elmesélt történeteit.
Az egyik hivatalos borítékban még egy kinevezést is lapult arról, hogy 1978-ban a vállalati újság szerkesztőségébe kiemelte az én Földimet a kedves góré elvtárs. Vááá… de baró!

Egyszerre csak Földim kezébe kerültek a megfakult tervrajzok. Mögé álltam, úgy gusztáltuk, hogy mivel foglalkozott annak idején. Én is magam elé képzeltem a fiatalkoromban szerkesztett motor-, váltó-, kuplung-, diffimetszeteket és a méretezéseket. Soha nem tudnám már azokat újracsinálni, pedig milyen jó kezem volt hozzá… Dobogós voltam műszaki rajzból az évfolyamban.

Ahogy felnéztem gondolataimból, Földim épp egy megsárgult, valamikori műhelybővítés tervéről olvasta hüledezve az adatokat: Balogh János Kunvár, Bazsalikom út 19. sz.
– Ez hogy került ide?
No, ekkor lepődtem meg én borzasztóan – még a hátam is borsókázott –, mivel ez a tervrajz az Atomróka c. írásomban szerepelő műhelyé volt, amit Balogh Jancsival közösen – az elbeszélés szerint – levegőbe röpítettünk.
Hát, ilyen kicsi a világ…

Földimet 2006 óta ismerem, ő sohasem járt azelőtt Kunváron, és az Atomrókáról is csak tőlem hallott. Én pedig 1980 óta nem találkoztam, nem is beszéltem Balogh Jancsival – még telefonon sem…
Most pedig itt a tervrajz... Azé a garázsé, ahol fiatalkorunkban a rókával együtt vandálkodtunk.

Akárhogy is nézek ki a fejemből, akármilyen hihetetlennek is tartom, ez a megsárgult engedélyezési terv mégiscsak Földim cuccai közül került elő.
Lehet, hogy az ilyesmi (nevezzük véletlennek) még a legfelkészültebb profikat, a kemény tutistákat is megrendítené?

2010. november 9.

Ide kattintva olvasható az Atomróka c. korábbi írásom.

Úgy riadtam fel, mint akit golflabda csapott kupán...
Elismerem, hirtelen ébredve álmomból időnként félek.
Mi történhetett? Roppant a bútorok kiszáradt kötése,
vagy éjszakai kompom futtattam zátonyra balga mód?

Az őszi ritkulásban kandin kémlelem a Holdat a fákon túl:
ideát vagyok-e még, vagy ez már a gond nélküli másvilág?
Újrakezdem a számolást – tompítva némiképp a másodpercek
zümmögő zaját, valamint a szanaszét kalézoló kóborfeszültséget.

Iszonyúan nyűgös vagyok. Dagadt a lábam, gyulladt a csuklóm,
ropog minden eresztékem. Mégis hősiesen visszaalszom érted. 
Érted? Ott találkozunk, ahol fiatalkorunkban: a sarki trafónál,
ahol megnyugtatóan dorombol a dobozba zárt áramerősség.


2010-11-20

Slisszolnak a gyalogbékák,
tarka gyíkok és csigák,
aki marad - az türelmes -,
s nem fúj bohóctrombitát.

Hová tűnnek el a medvék,
farkasok s a vadkanok?
Nem hallani zihálásuk,
csendesek a hajnalok.

Újra badar szokás hódít,
a nyugatra költözés...
Visszafojtom lélegzetem, –
hallik-e a csörtetés?

Érthetetlen, ami történt,
nyomát titok festi meg,
elhagyottan áll a sátor,
híre sincsen senkinek.


2011. 04. 04.