Testedbe zárva egyre rád pályázik
Feszélyez közvetlensége. Belédköt,
lépten–nyomon provokál, amíg meg nem
érted, hogy a válaszod akarja, nem
mítoszok személytelen feleletét.
Ekkor dőlsz el, saját akaratodból
és megmásíthatatlanul. Kitérhetsz
előle, hogy feledd: nyelveden beszélt
hozzád, s neveden szólított. Hallható
frekvencián kívülre kergetheted.
Ám ha belső tartás képessé tesz bi-
zalomra, magadra eszmélsz. Mindig is
készült rá, hogy utána kérdezni fogsz.

A karácsony és a szilveszter megtört, elkeseredett hangulatban telt el. Béla nem kapott senkitől biztatást. Úgy érezte, még Napvirág támogatása is kezd lanyhulni. Addigi kedvenc irodalmi oldalán kritikái miatt támadások érték, s ezért másik portálon, egy szokatlan, idegen felületen publikált. Rosszul kezdődött az új év...

Ebben az időben – hangulatához mérten – melankolikus visszaemlékezések, borús hangvételű lírai művek, elégiák, vagy erőtlen társadalomkritikát hordozó alkotások születtek, amelyekben fáradtan bujkált a mindennapi tehetetlenség.

Néhány nappal azután, hogy Hortobágyiné megtette vallomását az ügyészségen (leírta, hogy férjét bilincselés előtt ököllel, majd megbilincselt állapotban a padlón fekve, könyökkel számtalanszor megütötték a rendőrök, ezenkívül fejét a parkettába verdesték, és erősen folyt a vér az orrából amikor elvitték), munkahelye előtt megrongálták az autóját. Egy éles tárggyal szinte minden karosszériaelemet – kifejezetten nagy értékű károkozás céljából – összekaristoltak.


Március elejéig tartott a megvádolt, lebegtetett állapot. Béla már teljesen a mélypontra érkezett. Úgy érezte a Mariana-árok mélyén fekszik, és testét tizenegy kilométernyi vízoszlop nyomja.
Ám ekkor, váratlanul kapott egy ügyészi értesítést arról, hogy az ellene indult eljárást megszüntették.
Az indoklásban az eljáró ügyész – Dr. Csete Ferenc – hangsúlyozta: A rendőr gyanúsítottak védekezésként találhatták ki az egyiküket ért támadást, ami a felvázolt szituációban nem volt életszerű, és nem is szerepelt az intézkedés utáni jelentésükben.
Bélának teljesen lényegtelen volt az indoklás részletezése, hasonlóan ahhoz, amikor a szomjazó sem kérdezi, hogy honnan a víz, csak issza... issza... issza.

Még ugyanebben a hónapban megkapta a vezető-helyettes ügyész levelét, amelyben leírta: "A Btk. 226. §-ába ütköző hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás vétsége és a Btk. 228. §-ának (1) bekezdésébe ütköző jogellenes fogvatartás bűntette miatt" a Fővárosi Bíróságon a két gyanúsított rendőr – Labanc Lajos őrmester és Varró Tamás törzsőrmester – ellen vádat emeltek.

Hortobágyi Béla nem emlékezett még márciusra, ami ilyen szabadságérzetet hozott volna neki, ami ennyi reménykedéssel töltötte volna el. Talán hasonlót érezhettek a márciusi ifjak, és a börtönből szabadított Táncsics 1848. március 15-én.

Egy hónapig tartott a nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb közérzete. Újból volt kedve élni, dolgozni. Ekkor azonban – az események évfordulóján – olyan váratlan dolog történt, ami újra kizökkentette nyugalmából és ellehetetlenítette mindennapjait.

Április végére újabb bírósági idézést kapott. Ám ez most „egyszerű”, polgári válóperes ügy volt.
Felesége elfelejtette bejelenteni, miközben a legnagyobb bajban volt decemberben, ő még a válóperes keresetet is beadta. Ez olyan dolog – ugyebár –, ami nem tartozik a másik félre...
A mentőápoló egy évvel azelőtti mondata jutott az eszébe: „Egy ilyen verés után a válás is egyszerűbb menet lesz egy összezuhant, magába fordult, megfenyített férfitól.”

Hortobágyiné egy szőrös állú ügyvédnővel érkezett az első tárgyalásra. Nem is tudtak megegyezni, zöld ágra vergődni semmiben. Felesége felesleges csúsztatásokba bocsátkozott a bírónő előtt. Azt is hangoztatta: Béla ellen eljárás folyik hivatalos személy elleni erőszakért. Hortobágyinak meg kellett mutatni idézését az ősz eleji tárgyalásra, amiben ő tanúként, a rendőrök pedig egyértelműen vádlottként voltak megnevezve.
Hortobágyiné az ügyvédnő segítségével, magának szerette volna a ház felét, és a gyermekelhelyezést. Béla viszont nem is akart válni, mert tudta, minden pénze a házukban van. Neki sosem volt külön bankszámlája. Amit keresett, azt betette a családi vagyonba. Szüleitől örökölt pénzét is beépítette pár éve a felső szintbe. Az utolsó év megpróbáltatásai nem tettek jót az egészségének sem, munkája is rosszabbul ment.
A válással csak felesége nyerhetett. Pláne, ha minden úgy alakul, ahogy azt az asszony eltervezte.

Valamikor közösen vették az ingatlant, de Hortobágyi ráköltötte örökségét, nagyjából nyolc millió forintot, ami napi áron már a duplája lenne.
Úgy nézett ki, hogy szépen kitanulta neje a férjpumpolást elvált asszony barátnőitől. Noha Hortobágyiéknál nem adódtak akkora lehetőségek, mint pl. egy Kajmán-szigeti számla csapolgatásából, de ha már okították, akkor miért ne használja fel…

Amikor Béla meglátta, hogy a második tárgyalásra egy új ügyvéddel érkezett neje, egyszerűen felháborodott:
– Hihetetlen, hogy mennyi kidobni való pénze van ügyvédekre, velem pedig ötszáz forintokért is cirkuszol!
Az asszony valamiért – vagy csak úgy, mint általában – nagyon sietett, kapkodott. Végül ügyvédestől hajlandóságot mutatott a megegyezésre az ingatlan ötven százaléka alatt is. Az ingóságok java azonban szétköltözés után az övé marad, azt előre írásba foglaltatta.

Valószínűleg rosszul sikerült az időzítés… Nem erre a felívelő ágra számított az asszony. Az lehetett a forgatókönyv, hogy Béla még nyár elején gyanúsított lesz, és agyilag, akaratilag jócskán leamortizált…

A rendőrök első, bírósági tárgyalását szeptember 12-re tűzték ki. Hortobágyi 10:30-ra volt idézve. Izgatottan ült tíz órától a folyosón, de csak az ebéd után engedték be. Addig nem is tartottak szünetet. Nem hallhatta, benn mi folyik, és ez rossz érzéssel töltötte el.
Amikor bejutott végre, akkor felolvasták a két gyanúsított addigi vallomását, ami szégyen volt a rendőrökre nézve. Annyi igazságot tartalmazott, hogy odaküldte őket valamelyik elöljárójuk.
A feladatok belső elosztásának rendszere is elég kacifántosnak tűnt első hallásra. Konkrétan megállapítani, hogy kikkel is álltak kapcsolatban, és ki, mire utasította őket, elég nehezen volt követhető. Nagyjából az derült ki: kezdő volt az ÜTI, nem a szokásos gyakorlottak közül való, hanem egy beugró nyomozóhadnagy. Cincoghattak az egerek, szinte káosz volt a hivatali ügymenetben. Azt, hogy miként is kerültek hozzájuk Labancék – a külön csoporthoz tartozó lakótelepi térfigyelők –, egyáltalán nem értette meg Béla.

A rendőrök arra próbáltak hivatkozni, hogy ők mindent kiadott parancsra tettek. Ám amikor a parancsok osztogatóit firtatta a bíróság, akkor megindult a láncreakciószerű egymásra mutogatás, senki sem emlékezett semmire, csak amolyan visszafejtésszerűen ment a következtetés, hogy elvileg kinek is lett volna a feladata.

Érdekes módon az ügyészségnek, vagy a bíróságnak eszébe sem jutott pl. rögzített telefonbeszélgetések meghallgatása, pedig a Labanc őrmester többször is tárgyalt valakivel/valakikkel, miközben úgy sétálgatott fel-alá Hortobágyiék házában, akár egy tanyagazda.
A rögzített hanganyag segíthetett volna a felelősség konkrét értelmezésében, megvilágíthatta volna, hogy Labanc miként adta le a helyzetjelentést.
Béla el is mondta a bírónak: az ő egyszerű taxiscégénél ha vitás ügy adódik, akkor egyből visszajátsszák a rögzített, telefon- vagy rádióbeszélgetéseket. Úgy vélte felháborító, hogy az indokolatlan testi kényszerítéssel, bántalmazással és jogellenes fogvatartással végződő rendőrségi intézkedés után, csak elkent ténytologatás, valamint zavaros egymásramutogatás folyik felelősségi kérdésekben. Bezzeg a sértett becsmérlését illetően teljes a rendőrök közötti egy húron pendülés.

Bélának feltűnt, hogy a két gyanúsított, és a megidézett rendőrtanúk mindannyian – szemlátomást összebeszélve – két dolgot hangsúlyoztak: Az első szerint: a sértett – vagyis Béla – alkoholos befolyásoltsága nagyfokú volt. A második: trágár módon hallotta beszélni még az a rendőr is, akivel Béla eleve nem is találkozhatott.
Volt olyan rendőrnő, aki csak a tárgyaláson látta, pedig neki lett volna feladata, hogy kikérdezze, van-e panasza az előállítottnak az intézkedés ellen, és – ha indokolt – ő helyezhette volna rács mögé, mégis azt állította: Béla még imbolygott is, holott ilyen végletet senki sem említett, csak az azóta előléptetett zászlósnő.
Ez, annak alapján, hogy nem is látták egymást – mivel Labanc, és Varró rendőrök intéztek mindent, hiszen ők voltak a „generálkivitelezésben” érdekelt seriffek – a terv túlteljesítésének tűnt.
Persze a zászlósnőnek már a bevezetője is mindent elárult:
– Én kikérdeztem – bár erre és rám úgysem fog emlékezni a sértett –, hogy van-e panasza az intézkedéssel, és az előállítással kapcsolatban, de az úr azt felelte: nincs.
Ugyanez a zászlósnő válaszolt a bíró kérdésére, amikor azt firtatta:
– Mért kellett egyáltalán bevinni a fogdába a sértettet, amikor minden irata a házban és a garázsban volt? Mit vártak ettől az intézkedéstől?
– A járőrök kinn a terepen nem tudják megállapítani, hogy valóban azzal az emberrel állnak-e szemben, akinek gondolják, mert nincsen fényképes igazolvány a kezükben.
Bentről, telefonon én sem tudom ezt nekik elmondani, és képet küldeni sem tudok a mobiljukra – hangzott a válasz.
– Mivel lett jobb a helyzet, hogy bevitték a sértettet?
– Azonnal kikerestem a számítógépes nyilvántartásból Hortobágyi Béla adatait, és összehasonlítottuk őt a fényképével. – válaszolta a rendőrnő.

A második mentő személyzete említette, hogy Béla valószínűleg italos állapotban volt. Amikor lehetősége adódott, Hortobágyi egyből rákérdezett:
... Tovább »

Az első tárgyalási napon meghallgatták Hortobágyinét is. Ő elmondta, hogy Varró rendőrnek a konyhában lediktálta ex férje személyi adatait. Részlegesen visszaemlékezett arra a látványra is, amikor a rendőr után ment a nappaliba. A kopasz, Labanc őrmester épp akkor rántotta hanyatt székestől Bélát. Említett a bíróságnak néhány ütést, de ezeket inkább a sértett megtörésének minősítette.
Azt, viszont, hogy volt férje az esemény után milyen elesett állapotba került, és milyen nehezen gyógyult, hitelesen írta le. Részletesen sorolta fel Hortobágyi testén láthatóvá vált elszíneződött ütésnyomokat, amelyek – érdekes módon – már jóval emlékezetesebbek voltak számára, mint az intézkedés során rámért ütlegek.
A bírónak arra a kérdésére, hogy „miért fordult a rendőrséghez, miért tett bejelentést? – amikor láthatta az ablakon keresztül, hogy a sértett elaludt a számítógép előtt”, így válaszolt:
– Szerettem volna, ha jegyzőkönyvet vesznek fel a kiérkező rendőrök arról, hogy nem tudok bemenni a házba, de ez végül nem történt meg.
– Miért kellett önnek az a jegyzőkönyv? – kérdezte a bíró.
– Úgy gondoltam, hogy jól fog jönni a válóperi tárgyalásunkon egy ilyen tanúsítvány.
– Mit gondolt, milyen előnnyel járhat egy válóper során a bíróságon, ha van írásos feljegyzése arról, a férje elaludt a számítógépnél, miközben bezárta az ajtót, és bennmaradt a kulcs az ajtózárban?
– Akkor úgy véltem, hogy ez számított volna. Később már megbántam, amiért a rendőrséghez fordultam. Ezt az ügyészségi beadványomban is leírtam, amikor tanúvallomásomat megtettem.

A következő tanú, Napvirág is beszámolt Béla sérüléseiről. Leírta szerzőtársa arcát, ahogy az esemény utáni napon látta:
– A szeme körül bevérzések, véraláfutások, ún. monoklik díszelegtek. Orra csíkokban sérült a szemüvegtől, a homlokán hámsérülés látszott. Csuklója – a bilincselés durvaságát jelezve – körben sebes, vágott volt.
A törzsén elől 5-6 erősebben elszíneződött, duzzadt ütésnyomot láttam, és a szíve fölött éktelenkedett egy nagyon sötét, szinte fekete tónusú vérömleny.
A hátán, a lapocka környékén tapintottam egy nagyméretű duzzanatot, és még 6-7 ettől kisebb ütésnyomot. Ezeket rendszeresen próbáltam gyógykrémes masszírozással eloszlatni.
Én hordtam orvoshoz Hortobágyi Bélát, aki az autómba is csak nagynehezen tudott beülni. Ahányszor kisebb kátyúba hajtottam, annyiszor, eltorzult arccal feljajdult. Hat hét után kezdett úgy mozogni, mint ahogy azt előtte láttam, amilyennek megismertem.

A bíróság csak egyetlen rendőrtanút látott érdektelennek. Azt a nyugállományú főtörzszászlóst – a térfigyelők akkori irányítóját –, aki megemlítette: "a vádlottak vissza sem mentek aznap a szolgálati helyükre, arra hivatkozva, hogy bonyolult az ügy, benn maradtak a kapitányságon". A nyugdíjas rendőr feladata annyi volt, hogy átolvassa és továbbítsa két beosztottja jelentését az ügyeletes tisztnek.

A többi rendőrtanú érdekeltsége úgy nyilvánult meg, hogyha tényállításaikkal ellentétesen tanúskodnak, akkor magukra tesznek terhelő vallomást. Magyarán: beismerik saját felelősségüket az intézkedés szabálytalanságát tekintve, és a fogvatartás törvénytelenségében is részt vállal némelyikük.
A bíróság érdekelt tanúnak minősítette a mentőszolgálat elsőként kiérkezett ápolóját is, aki azóta doktornővé érett.

A vád képviselője – egy fiatal ügyésznő – nem sokat szólt az elhangzottakhoz, szinte eltűnt a pulpitus mögött, észrevétlenül süppedt gondolatai közé. Egyszer kérdezett a sértettől, ám akkor is szinte támadóan:
– Hogyan védekezett az önt ért ütések ellen?
– Megfeszítettem izmaimat és jajveszékeltem – válaszolta Béla.

A második tárgyalást a bíró azzal az ügyészi javaslattal zárta, hogy a zászlósnő által megemlített nyilvántartófüzet adatait bekérik a bíróságra és megvizsgálják, a sértett előállítása után ki, és milyen adattárból kérdezett le információkat

Béla a tárgyalások közötti időszakban az ügyet elemezve érezte, a vádlottak módszeresen ki akarnak bújni a felelősségrevonás alól (az orvosi látleletek és a tanúvallomások ellenére folyamatosan tagadtak), ezért írt a egy beadványt, amiben felhívta a bíró figyelmét – tizenhárom pontba foglalva – a nem elhanyagolható konkrétumokra:



Tisztelt Bíró Úr!

Néhány, a bírósági eljárás során felmerült gondolatomra szeretném felhívni a figyelmét:

1., Az eddigi tárgyaláson nem lett – számomra – világosan, egyértelműen kimondva, megállapítva, hogy a két gyanúsított rendőr – tiltakozásom ellenére – otthonomba történt behatolása, benntartózkodása, ottani viselkedése, intézkedése törvénysértő volt.
Tudomásom szerint ugyanis a rendőrségről szóló törvény kimondja:
A rendőr magánlakásba – általában - csak bebocsátással, vagy erre vonatkozó hatósági határozat birtokában léphet be.
Ez alól kivételek – többek között – az alábbi esetek (azaz ilyen esetekben nem szükséges bebocsátás vagy hatósági határozat):
– Segélyhívás esetén, vagy öngyilkosság megakadályozása céljából.
– Bűncselekmény elkövetésének megakadályozása, megszakítása vagy a bűncselekmény elkövetőjének, vagy gyanúsítottjának elfogása és előállítása céljából.
– Végrehajtási eljárás lefolytatása céljából, ha az abban való közreműködés – jogszabály alapján – a rendőrség számára kötelező.
– Az elővezetés végrehajtása érdekében.
– A szabálysértést felszólítás ellenére folytató személy előállítása céljából.
– Ha az előállítás a törvényben meghatározott egyéb okból szükséges.
Mivel a szóban forgó esetben egyetlen ok, indok sem állt fenn, a rendőrök behatolása, és benntartózkodása tulajdonomba – a felszólításom ellenére – jogellenes volt.
A törvény ilyenkor az intézkedés miatti ellenszegülést is engedélyezi.
A rendőröknek – az ingatlan udvaráról is – a legrövidebb időn belül távozniuk kellett volna, amikor látták, hogy a felébredő tulajdonos beengedte a feleségét.
Mivel – jól láthatóan – szabálysértés sem történt, mindenféle további intézkedés szükségtelen és jogtalan volt.
Ezt igazolja az is, hogy a rendőrségen semmiféle eljárás nem indult.
Miután tévesen mérték fel törvényadta lehetőségeiket, és magánlakásban jogtalanul tartózkodva igazoltattak, megkérhették volna a volt feleségem az irataim előszerzésére a garázsból, ameddig engem presszió alatt tartottak.
Azután pedig, hogy ezt az egyszerű lehetőséget sem ismerték fel, az előállítás helyett – szabályos körülmények között – kötelességük lett volna a garázshoz vezetni, mivel tudták az irataim helyét.
Azaz, ha az igazoltatás, a személyazonosság megállapítása a rendőrségre előállítás nélkül – más, kevésbé korlátozó módon is eredményes lehet, a rendőr köteles azt a megoldást választani.
A jogtalan intézkedés során, a gyanúsítottak elkövettek egy újabb hibát azzal, hogy személyi okmányaim közelségéből – tiltakozásom ellenére – elszállítottak a távolabbi fogdába.

2., Mivel a rendőrök tulajdonomban tartózkodása jogellenes volt, így az ott végrehajtott felesleges, erőfitogtató igazoltatási procedúra is törvényt sértett. Amennyiben viszont (tévesen) az igazoltatás közterületi szabályait vették figyelembe: annak is kifogástalanul eleget tettünk, mivel a volt nejem bediktálta személyi adataimat, amit a másodrendű vádlott lejegyzett.
Személyi adatok hitelt érdemlő igazolásnak minősül:
– A rendőr által ismert, vagy más jelen lévő, ismert kilétű személy (azaz olyan személy,
aki pl. személyi igazolvánnyal tudja magát igazolni) közlése az igazoltatott személyazonossága vonatkozásában.

3., Ezek után, a megtörtént rendőri intézkedés, a használt hang és modor érthetetlen túlkapásnak; a szakszerűtlen kényszerítés, bántalmazás - durvaságnak, még közterületen is súlyosan aránytalannak minősülne, nemhogy egy békés, adózó polgár otthonában.
"A rendőrnek meg kell tartania az arányosság követelményét."
Ez egyfelől azt jelenti, hogy az adott intézkedés összességében (az intézkedés során alkalmazott kényszerítő eszközökkel együttesen értékelve) nem okozhat olyan hátrányt, amely nyilvánvalóan aránytalan az intézkedés elérni kívánt céljához képest.

4., Felmerül a kérdés: a tárgyalás folyamán nyilvánosságra került rendőrségi kaotikus állapotokat elemezve, egyáltalán tudta-e valaki a hivatali szereplők közül, hogy mit is csinál?
Vagy csak a folyosói pletyka, félreértések, nemtörődömség, hiányos tudás, rossz munkavégzés, esetleg önbíráskodás áldozata lettem, ami több mint négyhetes fájdalmakat, munkakiesést, valamint erkölcsi és anyagi veszteséget okozott.
Az XXX. /2007 ideigl. számú, xxx-én 12:00 órára keltezett rendőrségi idézésen tanúként szerepelek. Ezt a meghallgatást – végül is – „okafogyottság” miatt nem tartották meg. Az idézést Kobozi György r. őrmester írta alá ÜTI minőségében.
Felvetődik ismét a kérdés: ki is volt akkor ténylegesen aznap az ÜTI?

5., Kérem a tisztelt bíróságot, mivel anyagi helyzetem, munkabírásom az eseményeket követően annyira megromlott, hogy máig is adó és TB. tartozásaim vannak ... Tovább »

A bírósági folyosón nagy volt a sürgés-forgás, rutinosan tájékozódó ügyvédek, maszkos, fekete egyenruhás félelmetes kinézetű alakok és az általuk kísért rabok, valamint tétova civil személyek jöttek-mentek. Legtöbbjük ennivalót, iratokat vagy bőrszíjat szorongatott a kezében, egy részük pedig a mellékhelyiségekbe igyekezett. Béla az ajtó melletti padon ült. Nem ment a mosdóba, és nem is evett-ivott. Valahogy úgy érezte nem lenne illendő a hivatalos körülményekhez.

A vádlott rendőrökön nem látszott semmi feszültség, ügyvédjükkel sétáltak a folyosón, és nagyhangon beszélgettek. Mintha vicceket meséltek volna egymásnak, olyan jókat nevettek időnként.
Béla gondolataiba mélyedt. Eszébe jutott, amikor régi barátját meggyanúsították hatósági személy elleni erőszakkal… Pedig csak – még az „átkosban” hazafelé Nyugat-Németországból – sört ivott vámolás közben, amit a magyar finánc annyira szemtelenségnek tartott, hogy intett a kemény határőrtisztnek, aki amolyan „üdvözöllek itthon” gesztussal kiütötte a kezéből az Austria Gold-ot egy hatalmas pofon kíséretében. Az osztrák sört az a "sógor" vámtiszt adta cimborájának cserébe a müncheni Löwenbräu-ért, akivel a határig kellemesen elbeszélgettek.
Akkoriban – tanúként – ugyanilyen feszült bizonytalanságban ült az ügyészségi folyosón, miután az ügyész ráordított, és kiküldte gondolkodni:
– Ha még egyszer azt mondja nekem, hogy pofonvágta a határőr az útitársát, akkor hamis tanúzásért két évet nyomok magára!

Ennek már majdnem harminc éve – döbbent rá Béla –, de a légkör, a hatósági emberek összebeszélése, a civilek kijátszása, ellehetetlenítése és megfélemlítése nem sokat változott.
Olvasott is egy cikket az Indexen, amiben jellemzik a rendszerváltozás óta eltelt időszak rendőrmorálját:
„A Magyar Helsinki Bizottságnak 1989-es alapítása óta még soha nem volt olyan ügye, amelyben akár csak egy rendőr tanú is látta volna a társa által elkövetett bántalmazást – olyankor sem, amikor egyébként a bíróság végül jogerősen megállapította a bűncselekmény elkövetését.
A 2006. őszi felvételeken látható, beosztottaikat fel nem ismerő közvetlen felettesek, a később a büntetőbíróság által elmarasztalt rendőrök eljárását, a kivizsgálás során jog és szakszerűnek minősítő parancsnokok, a semmire nem emlékező kollégák, mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a bántalmazásos bűncselekmények elkövetőinek töredékét lehet csak felelősségre vonni, és hogy olyan rendőrök szolgálhatnak tovább az állományban, akik legalapvetőbb kötelességük megszegésével méltatlanná váltak erre a hivatásra." – áll az emberi jogvédő szervezet sajtóközleményében.

Gondolataiból a tárgyalóterembe vonuló léptek zaja zökkentette ki Hortobágyit. Ő ment be utolsóként.
A bíró felállásra szólította fel a jelenlévőket, és a Magyar Köztársaság nevében kihirdette az ítéletet:
– Labanc Lajos elsőrendű és Varró Tamás másodrendű vádlottakat a bíróság az ellenük felhozott mindkét vádpontban bűnösnek találta.
A vádlottak társtettesként megvalósították a Btk. 228. § (1) bekezdésébe ütköző jogellenes fogvatartás bűntettét, valamint a Btk. 226. §-át sértő – hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás vétségét, ezért halmazati büntetésül őket a bíróság 90.000-90.000 (kilencvenezer-kilencvenezer) Ft pénzbüntetésre ítéli.
Az eljárás során felmerült 26.376 Ft bűnügyi költséget közösen kötelesek megtéríteni.

A bíró ezután az ítélet indoklásába kezdett. Bélának elkalandoztak gondolatai, csak a kiemelkedő valótlanságok tűntek fel. Például az, hogy enyhítő körülményként vette a bíróság a két vádlott „ténybeli” beismerő vallomásait.
– Mit ismertek be ezek? – motyogta magában Hortobágyi. Talán annyit, hogy jártak a tett színhelyén? Folyamatosan tagadtak minden tényt végig.
Béla oldalról nézte a rendőrök arcát. Semmi megbánás, csak az üres közöny, és némi durcás meghökkenés, hogy kaptak egy kis ejnye-bejnyét.
Párhuzamot vont magában: ugyan mit adnának ilyen bűnökért egy taxisnak, amikor náluk már néhány másodperc címről késés is kétezer forint, ami természetesen az idő múlásával hatványozódik. A rádió teljesítményének felpiszkálása: egy hónap letiltás, ám a következő esetben már azonnali kirúgás. Utassal szembeni tiszteletlenség: azonnali kirúgás.
– Ezek a bűnelkövetők pedig rendőrként folytathatják tovább? – villant át rajta a kérdés.

A vádlottak védője, és az ügyészség képviselője ugyancsak három nap gondolkodási időt kért a fellebbezést illetően.

Kifelé menet a teremből meg is kérdezte az ügyésznőt:
– A két vádlott rendőr továbbra is ugyanúgy dolgozhat a rendőrségen?
– Persze – felelte a fiatal nő –, ha jogerőre emelkedik ez a határozat.
– Akkor kilencvenezerért újra szétverhetnek valakit… – dünnyögte szinte magának Béla.

Egy héttel a bíróság döntése után Hortobágyiné kis autóját leöntötték kromofággal a munkahelye előtt – ugyanott, ahol korábban már kíméletlenül körbekarcolták a fényezést. Hiába mondta neki Béla, hogy ne menjen kocsival a három perc sétaútra lévő iskolába.
A vegyszer lemarta a festéket lemezig, még a műanyagokat és az ablak tömítőgumikat is megkóstolta. A fényezőmester valószínűsítette, hogy idővel az üvegek is be fognak homályosodni a szertől.

Hortobágyi az utolsó tárgyalás után több mint két hónappal kapta meg a jogerős határozatot, amiből azt vette ki, hogy az egyik fél sem fellebbezett. Mindnyájuknak megfelelt az elsőfokú bírósági döntés.
– Színjáték volt csupán a letöltendő szabadságvesztés említése az ügyésznő részéről, ha mégsem kért súlyosbítást, hiszen az első – a durvább vádpontért öt évig terjedő, míg a második bűntettért kétéves börtönbüntetést lehetett volna kiszabni.

Béla épp az ítélet kézbesítése előtt olvasta, hogy Sopronban egy felbőszült taxist – amikor az utasai kifigurázták, és nem fizettek –, fejelésig fajuló vitás ügye miatt hasonló nagyságrendű pénzbüntetésre ítéltek, holott a szenvedő fél ott csak akkora sérülést szenvedett az orrán, amit ő a háziorvosának meg sem említett.
– Mennyire van ehhez az én ügyem? – húzta el a száját Hortobágyi. Eleve nem láttak el a fogdán, az első mentő személyzete kigúnyolt, nem kaptam enni, inni. Dörömbölésemre is csak nagy nehezen, sokára reagáltak.
Szerintem megállt volna kiemelt eset is, amikor a büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, amennyiben a jogellenes fogvatartást a sértett sanyargatásával követik el.
– A bűnügyi költségek is… csupán 26.376 Ft. A többit talán átvállalták az előzékeny adófizetők?
Ennek az ügynek a költsége valószínűleg jócskán millión felüli összeg. Csak az orvosszakértői véleményért – fél oldal írásért – fizetett az ügyészség tizenhétezer forintot. Nem beszélve a költségtérítésekről, a tanúk munkahelyi mulasztásairól, a kifizetett munkadíjakról és a járulékos költségekről az ügyészségi és bírósági szakaszban eltelt 23 hónap alatt – morfondírozott magában Béla.

Minden ország jogállamiságát jellemzi a bűnüldöző szerveinek hozzáállása a lakossági igényekhez, és a bírósági ítéletek arányossága a bűnözési szokásokhoz, valamint a hatályos törvényekhez. Ezek elemzése során megállapítható, hogy a magyarországi bűnüldözési, és ítélkezési gyakorlat eléggé alacsony teljesítményt mutat. Alig ítélnek el korrupcióért felelős embereket, egymást bújtató, túlkapó rendészeti dolgozókat, olvasta Béla a Helsinki Bizottság által megfogalmazott írásban.
– Mindenesetre a bizottság sem igyekszik segíteni mindenkinek – csak a kiemelt, politikai kirakatügyek számítanak – folytatta pesszimista gondolatmenetét Béla.

Hortobágyi, hogy elterelje figyelmét saját nyűgjeiről, belenézett a napi hírekbe. Felhúzott szemöldökkel, megrökönyödve olvasta, miközben homlokát csapkodta:
"Háromévnyi börtönbüntetésre ítélte csütörtökön a bíróság azt az iraki újságírót, aki decemberben cipővel dobálta meg az amerikai elnököt. Muntazer al-Zaidi, akit idegen ország vezetője elleni támadással vádoltak, a tárgyaláson ártatlannak vallotta magát."


Hétvége volt. A taxis reménykedve indult este munkába.
– Hátha lesz egy jó napom, hátha kifogok valami húzósabb löketet! Jó lenne, ha, nemcsak az ezer forint körüli veszteséges kanyarok jutnának, amiből uszkve ötszázat eleve lecsíp a fuvarszervező cég!

Az első kanyarja eleve nem jól indult. Mire – négy perc alatt – odaért a címre, a felpörgött megrendelő már kétszer reklamálta a kocsit. Ez nem jellemző, mert általában sokat kell az utasokra várni, néha negyed órát is. Ez az utas viszont műbalhét kreálva, kemény hangon vonta felelősségre:
– Mi tartott eddig éjjel? – itt fagyoskodunk már negyed órája.
Béla higgadtan válaszolt:
– Uram, négy perce vettem fel a címet, bár tízzel vállaltam a kiállást. Hat percet lefaragtam.
Kérek a nevet, amire rendelték az taxit!
– A nevet neked tudni kell! – emelkedett meg a hangja a fellengzős, huszonéves kuncsaftnak. Nem sokan tehetik meg, hogy ilyen drága helyre járjanak.
– Valóban nem – válaszolta a taxis. Azért mégis kérnék egy nevet, mert nekem sokba kerül, ha tévedek, és ... Tovább »

Hortobágyi Béla élete visszatért a régi, megszokott ritmusába a rendőrségi és bírósági tortúrák, megpróbáltatások után. Úgy gondolta, mivel az elsőfokú bíróság nagysokára jogerős ítéletet hozott, valószínűleg nem fellebbeztek az ítélet ellen egyik részről sem. Ami azt illeti, logika szerint is így volt kézenfekvő, hiszen a két rendőr röhöghetett a markába, hogy ilyen olcsón megúszta, az ügyésznőtől pedig – aki még őt támadta – semmi jót nem várhatott.
Így aztán kikerekedett a szeme, amikor a nyár elején megkapta a másodfokú tárgyalásra szóló idézését. Szeptember 18-án, 8 órára hívatták a belvárosi Markó utcába, a Legfelsőbb Bíróság épületébe.
Béla – kíváncsi ember lévén –, azon törte a fejét napokig: mégis, ki nyújthatott be ugyan fellebbezést?

Sok idő volt még szeptemberig. Béla már meg attól félhetett, nehogy a napok szürke monotóniájában – az elgondolkodó, merengő íróemberféle eseti időzavarában –, megfeledkezzen majd az elég távoli időpontról.
Végül is a nyár úgy telt el, mintha valami klubdélután lett volna: amikor tetszett, akkor hirtelen, amikor nem annyira, akkor kényelmetlenül nehezen. Így aztán Hortobágyiban a közbeeső idő egyik pillanata sem rögzült igazán.

Hatkor ébredt a kellemesen nyugodt, szeptemberi reggelen. Semmi jele sem volt, hogy aznap bekötött szemmel kelt-e fel Justicia, vagy kifent karddal, és cinkelt mérleggel a kezében. Úgy döntött, a Nagyvárad térig a taxijával megy, mivel a fővárosi tömegközlekedésben nem volt nagy jártassága. A metrójáratokra még csak-csak emlékezett fiatalkorából, amikor gyakran eljárt szórakozni barátaival.
Éjszakásként közepes stresszt érzett az araszoló reggeli forgalomban, és már azon gondolkodott, hogy rossz döntés volt elindulni autóval, amikor egyszerre csak megindult az Üllői út forgalma, mintha kihúzták volna a lefolyóból a dugót. Biztos valami történhetett, és most engedik újra a forgalmat – gondolta.
Az is átfutott az agyán, hogy ebben a városban nem lehet semmiben sem biztos az ember. A büntetések, fenyegetések, elővezetések (7000 forintos tarifával) kiválóan hangzanak, de hogy kiálljon a rend őre az utcára reggel vagy a délutáni csúcsban, és segítse a forgalmat, az nonszensz. Jobb elbújni valahol, és elütni az időt valami ügyeskedéssel, esetleg várni, hogy a „nagyok” szóljanak, mert hát a rendőrség nem a kis földönfutó polgárokért van, hanem inkább a komálósok, az állam és a bankok a fontos kuncsaftjaik.

Nyomasztó gondolatai közben hirtelen meg is érkezett. Nagy lendülettel fordult be a Corso parkolóba, de aztán, mint egy amatőr, úgy igazgatta az autóját, hogy az ideges, nappalos tömegben senkinek se legyen útjában a parkoló eldugott sarkában. Nehogy már rányissák az ajtót, vagy talán – a járdához közel állva – egy gyalogos akár bosszúból is megkarcolja.
Ahogy végiggondolta a fenyegető lehetőséget, rádöbbent ennyivel el is lehetne intézni az „állását”, mert pénze nem lenne a fényezés javítására, tehát ki kellene lépni a fuvarszervező irodától, ahol minden kis sérülésért letiltás dukál. Mezítlábas taxisként pedig felkopna teljesen az álla. Még a rezsire, és a kajára valót sem tudná összehozni a hiénák világában.

Az aluljáróban először összezavarodott, nem érezte, merre kell haladnia, de aztán lassan beugrottak a régi emlékek. Valamikor sokat járt itt, közelben lakott: a Lenhossék utcában.
Felszállt a metróra. Szeretett volna leülni, mivel a lába és dereka gyorsan megfájdult - nem szokott az ácsorgáshoz -, de mint gyakorlatlan utazó, mire látott egy ülőhelyet, arra már rég rámozdult valami rutinosabb közlekedő.
Unalmában nézte a szerelvény belsejét: ugyanaz a vonat, ugyanazok az ülések, a táblák, a rudak, a fogantyúk, a színek. Az állomások sem lettek semmivel szebbek. Valószínűleg az emberek is azok, akikkel harminc éve ugyanitt találkozott.
A Nyugatinál szállt le, bár nem tudta eldönteni gyalogosan melyik lehet közelebb a Markó utcához ez, vagy pedig az Arany János utcai megálló. Kifelé jövet az aluljáróból erősen figyelte a táblákat, nehogy eltévedjen, és az ellenkező oldalon jöjjön fel. Meglepődött, hogy az emlékeihez képest mennyire lerobbant a Nyugati téri környezet, a falak borítása, a telefonfülkék, a kövezet. Néhol, mint a metrószerelvények karosszériája, olyasmi lemezzel voltak az aluljáró oldalai burkolva, de ugyanúgy lemattult és korrodált, mintha kinn állt volna a szabadban egy emberöltő óta. Jól mondják: aminek nincsen gazdája, az veszett iramban tönkremegy.
A Bajcsy Zsilinszky úton szintén megcsodálta a laza elhanyagoltságot, az éjszakai vagy még a előzőnapi szemetet. Kutyamocskot, és vizeletfolyásokat kerülgetve sietett célja felé. Igyekezett minél kisebbeket szippantani a kipufogógázoktól, a felkavart portól és a csatornaszagtól áthatóan büdös levegőből.

A Legfelsőbb Bíróság épülete olyasminek tűnt számára, akár egy főúri palota, a megannyi lerobbant, koszos látvány után. Csillogott-villogott a sok réz és márvány. Minden falborítás eredeti, természetes pácolt faanyagnak látszott.
Amíg a bírákra várt, el is gondolkodott rajta: lehet, hogy ez csak egy blöff? Lehet, hogy csak a rangot mutatja, de az emberek itt is ugyanazok, mint a lepukkant metrón és a bűzös aluljárókban? Lehet, ez csak egy privilegizált kaszt megkülönböztetési módja, a benne létezők hierarchikus ragját mutogatva?
Elnézte – a tárgyalóterem ajtaja mellett ülve – a folyosóőrök munkának vélt, hanyag semmittevését. Azt, hogy ezek az emberek azért vesznek fel súlyos fizetéseket, és az állampolgárok adójából forgatnak vissza foglalkoztatóik – javadalmazásuk után az újraherdálásba – olyan közterheket, amelyek kifizetése teljesen felesleges. Ezekre a széken ücsörgő és egymással traccsoló erős férfiakra az égvilágon semmi szükség nincsen a folyosókon, a mai műszaki-technikai hátteret ismerve.
Néhány kamera és egy központi, portaszolgálatot is ellátó rendészet megoldaná az egészet. Persze könnyű ott spórolni, ahol a civilektől vonnak el kedvezményeket, járandóságokat, de a nomenklatúra, a bürokrácia privilégiumait megnyirbálni – az igen keservesen megy mindig.

A vádlott rendőrök a tárgyalóterem előtt beszélgettek sokadik ügyvédjükkel. Most újra egy hölgyet választottak, vagy közvetítettek ki melléjük.
Amikor végre beinvitálták őket, akkor rendőrök és még az ügyészség képviselője is, mint valami urat előretessékelte Hortobágyit. No, fene – gondolta – a „genius loci”, a hely szelleme mégis munkálkodik.

A szemközt ülő bíróság háromtagú volt, az ügyész itt is csak a pulpitus oldalán kapott helyet. Szószólójuk - minden erősítés nélkül, félig-meddig érthetően - ismertette röviden az ügy állását és rögtön a lényegre is tért.
Elmondta, hogy az ügyészség, és a vádlottak képviselője fellebbezése által került az eset másodfokra, de mivel az ügyészség elkésett a fellebbezéssel – amit az első fokú bíróság nem vett észre, és úgy továbbította feléjük – súlyosbításról szó sem lehet, csak a védő kérésére enyhítésről.
A halk szavú ügyész, szánom-bánom arccal elhadarta azért keményebb ítéletet kérő monológját, ami teljesen nevetséges volt a történtek ismeretében. Erőtlen, egyhangú szövegében – viszont – már nyoma sem volt az eredeti, végrehajtandó büntetés indítványozásának, csak a rendőrségbe vetet hit, és a közbizalom megingatása miatt említette meg a pénzbüntetés napi tételének megemelését. Szóba sem hozta, hogy a sértett helybenhagyása, törvénytelen eszközökkel megvalósított fogvatartása, személyes szabadságának időleges korlátozása, valamint magánlaksértés miatt kívánna súlyosabb büntetési tételt indítványozni.
A rendőrök védője viszont elég derekasan összeszedve magát, minden lehetséges csúsztatást, és kimagyarázást igénybe véve, teljes felmentésért fellebbezett.
A bíróság, mint azt első fokon is tette, itt is szünetet rendelt el, és ítélethozatalig kitessékelt a folyosóra mindenkit.

Uszkve egyórás várakozás után hívták be a feleket és a képviselőket. Ekkorra már végleges, megfellebbezhetetlen formába volt öntve a döntés.
A rendőröket ugyan nem mentette fel a bíróság, alapvetően helybenhagyták az elsőfokú elmarasztaló ítéletet, ám kozmetikáztak rajta némileg. Hogyan mutatna mégis egy gyakorló rendőr kartonja, amin hivatáskörben, csoportosan elkövetett bántalmazás is szerepel? Ezért végül – a halmozott büntetést mellőzve -, belezsúfolták cselekményüket a jogellenes fogvatartás "szimpla" bűntettébe.
Hortobágyi Béla megverésének – szerintük magánvádas – ügyét áttették a kerületi bíróságra. Polgári jogi igényét pedig – úgy döntöttek – „egyéb törvényes útra utasítottnak tekintik”.
Szóval – finoman mondva – lerázták magukról a legfőbb bírák a maradéktalan igazságtétel és kártérítés kínos procedúráját. Az államszolgákat elvégre nem lehet csak úgy – állampolgári érdek, és holmi törvényesség miatt – rendesen elkaszálni. Ügyeltek még arra is, hogy magának az államnak se sokat fizessenek az elítéltek. Az ügyészségi, bírósági eljárás költségének szűk tizedét sem rótták végül - napi ötszáz forintjával rájuk.

Hortobágyi szkeptikusan fogadta a döntést, annyit fűzött csak hozzá, hogy fogvatartása alatt – a két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő – sanyargatás bűntettét is elkövették a rendőrségen, és ezért szintén a gyanúsítottak a felelősek, mivel végig ott voltak ez idő alatt a fogda közelében.
A rendőrök tudomásul vették a bíróság ítéletét, nem fűztek hozzá se ... Tovább »

Hortobágyi Béla csüggedten autózott hazafelé a Nagyvárad téri parkolóból. Útközben összegezte a rendőrök brutális intézkedése óta eltelt időszak eseményeit. Rájött, nem túloz, amikor úgy véli, szinte az egész élete tönkrement, hiszen családja széthullott, és anyagi helyzete is teljesen megroppant. Betegsége, valamint az utóbbi években bevezetett – finoman mondva nem taxisközpontú – szabályozások miatt, munkáját sem végezte jókedvvel. Rengeteg erőfeszítéssel, lemondások árán felépített háza is nyűggé változott, mivel az egyre sürgetőbb karbantartási feladatokat sem tudta már megoldani, nem futotta csekély jövedelméből.
A fuvarszervező társaságok – válságra és egyebekre hivatkozva – folyamatosan egymás alá ígértek árban, ami a taxisbevételek jelentős csökkenéséhez vezetett. A fizetendő havi tagdíj viszont továbbnőtt, és a rezsikiadások is az égbe szöktek. Hortobágyi egyhavi gáz- és villanyszámlája kb. annyira rúgott, mint egy havi táppénzjárandóság, amennyiben kiíratta volna magát. Béla azonban nem vett fel táppénzt, amikor állapota engedte megpróbált dolgozni és abból vegetált valahogy.
Aki nem ismeri a taxizás szisztémáját, annak nehéz is elképzelni, mert nem olyan jellegű munka, mint az általában szokványosak. A megrendelőhöz (címhez) jutásért mindig kemény harc dúl a rádiócsatornákon. Hétközben azért, mert nincs elegendő fuvar az éjszakában, hétvégén pedig rengeteg nappalos és másodos kollégával kell versengni a pályán. Általában a jobb rádióval rendelkező, és jobb pozícióban lévő taxisok kapják a címet, nem az, aki rászorul vagy épp ott álldogál a cím közelében. Vannak azonban megrögzött, mániákus taxisok, akik azt állítják, hogy telefonon mennek ki a komolyabb fuvarok (ők azok, akik a hőskorban azt rebesgették, hogy a központból zokniban lopják ki a diszpókat az élelmesek), s a rádión kiadott apróságokért csak a kis halak tornáznak. Hortobágyi egyik – szintén megrögzött – régi taxiscimborája javaslata szerint pedig a „kifilézett” fuvarokra éheskedés helyett jobb lenne, ha ő is az utcát túrná, ott legalább nincsen állandó akciózás és kedvezmény. Persze az utcai ármaximum sem változott már jó tíz esztendeje, de ha nem a Duna-parton áll valaki állandóan – a rádión kidobott címre várva –, akkor még elcsíphet néhány „lengőkart” az éjszakában, ami legalább nem ráfizetéses, mint jónéhány, a fuvarszervező cég által kiadott párperces löket.

A céges taxizás rákfenéje főleg az, hogy „jobb a sűrű fillér, mint a ritka forint” régi szlogenre hivatkozva a társaságok nyereséges ár alá mennek kedvezményes tarifáikkal, ám a fuvarközvetítésért felszámított költséget levonva gyakran előfordul, hogy a fuvardíjból a taxisnak még a felmerülő kiadásokra sem futja, nemhogy profitra. A rövidke „lift” után a taxis szinte mindig visszamegy a kályhához, a saját kis tutijába és várja a csodát – a következő kanyart –, ami már talán nem két sarokkal odébb viszi – remélhetőleg. Budapesten annyi matricás társaság van, hogyha pl. Keresztúron keresnek taxit éjjel kettőkor, akkor megesik, hogy az Örsről vágtat ki egy nagypályás kolléga, szemből pedig érkezik egy másik csapat nagyrádiósa, aki a Pesti útról veszi fel a Fehér úti metrókijáratot. Száguldás közben szerencsés esetben nem ütköznek a Keresztúri úton. Azt persze egyik sem tudja, hogy van-e értelme a nagy rárepülésnek, hiszen amikor beszáll az utas, gyakran felhangzik a „ne ijedjen meg, nem megyünk messzire!” kezdetű örökzöld sláger. Amennyiben egy nagy rádióscsalád lenne a fővárosban – tegyük fel műholdas címkiadó rendszerrel megtámogatva –, akkor tényleg az kapná Keresztúrt, aki kinn van. Az Örsön puposkodó pedig lazán felvehetné a Fehér úti metrót. A mostani, értelmetlen széttagoltság mellett már nem érvényesül a – céges taxizásban előnyként emlegetett – kihasználtság növelésből eredő bevételtöbblet, mivel legtöbbször visszamegy a matricás taxis is a saját kályhájához, hiszen idegen helyen beremeg a szokatlan környezetből sugárzó csúszásveszélytől, amit kemény büntikkel szankcionál minden fuvarközvetítő – eredetileg szolgáltató – cég. Magyarán kemény pénzbírságot vagy néhány napos munkától eltiltást kaphat a taxis, akit mostanság trendi módon szeretnek szolgáltatóik "alvállalkozónak" ledegradálni, holott az érvényes fuvarszerződés közte és az utas között közvetlen az indulás előtt, szóban köttetik meg.

Ezért nem olyan szakma ez, mint az átlag. A taxisoknál az a jutalom, ha izzadhat valaki, és amikor megbüntetik, akkor lehet pihenni.
Persze kérdés, hogy milyen jogon büntet egy Kft. pl. egy egyéni vállalkozót, és milyen jogon határozza meg a rendkívül alacsony viteldíjat, amiből korrekt adófizetést, TB-t, fenntartást, új eszközalapot kellene biztosítania a vállalkozásnak és elfogadható megélhetést a taxistának valamint kis családjának. Erre mondta nemrég taxiscimborám, Takszikár:
– Bécikém… tudod, ugye, hogy más farkával könnyű verni a csalánt!?
Ez megy már úgy tizenöt éve, mindent lefaragtak a nagy „versenyben” a fuvarközvetítők. Megszüntették az összes pótdíjat; nincsen kiállási-, előrendelési díj, kombis felár. Lassan már az egyterűek is ugyanannyiért viszik a nyolc utast. Van viszont magas tagdíj, lehúzós fizetés (szószerint), negyedórás várakozás a címen ingyen (amíg a kamera 30 ezerért remek képeket készít a tilosban), megégés, benti tévedés esetén csak apró „bocsika”, különféle pacsik (kenőpénzek), letiltások, időmérések, semmibevétel – aztán haladjunk tovább.

Mindenesetre – a magyar törvények szerint – a foglalkozástól való eltiltás bármely formája csakis bűncselekmény elkövetése esetén lehetséges, és azt kizárólag a bíróságok szabhatják ki, ezért furcsa a fuvarszervező „szolgáltatók” által kirótt pihenőkön túl az is, hogy egyes taxisok – saját elmondásuk szerint – súlyos pacsikat adtak azért is, hogy ne vonják be a jogosítványukat sebesség túllépés esetén, – ami ugye szintén nem bűncselekmény.

Béla ezeken az utolsó gondolatokon már a garázsablak előtt lévő „bárszéken” ülve morfondírozott el. Kinézett a kertre, s arra gondolt: meddig is teheti még ezt ugyan…? Bár már nem találta olyan érdekesnek a saját birtok látványát, mint 16 évvel ezelőtt, amikor ideköltözött, mégis sóhajtott egy mélyet. Akkor még – fiatalemberként – lelkesen ültetgette a fákat, gondozta a füvet, gyomlálta a virágágyásokat, betonozta a kerítést és hegesztette a hintaállványt gyereküknek.

Benn a lakásban két levelet vett észre az asztalon. Megnézte az elsőn a feladót:
– Az APEH-től jött – konstatálta hirtelen borzongás közepette. Reszkető kézzel bontotta fel a borítékot.
Szóval ez is eljött – nyugtázta az olvasottakat. Ráteszik a házra a végrehajtási jogot az adótartozásom miatt…
Bélának főleg a nyugdíjjárulék tartozása volt jelentős, ami elérte a 400 ezer forintot, de a többi tartozással együtt is még kevéssel 600 ezer alatt maradt.
– Hát ennyi… hogy majdan „szép” nyugdíjam legyen, elárverezik a házamat, és ha nem sikerül jól az ügylet, akkor mehetek az utcára. Bezzeg a rendőrök nem fizettek semmiféle kártérítést, amiért idáig jutottam. A bíróság kérésem ellenére egyéb útra terelte a kárigényem.
Béla ugyanígy járt a kocsiját megrongáló – barbár módszerrel feltörő – ismert bűnöző tárgyalásán is. Itt is egyéb útra terelték százezres kárának megtérítésére irányuló törekvéseit. Olyan egyéb útra, aminek se vége, se hossza. Az ügyben döntő bírónő egyedül az eltulajdonított telefonjának és kártyájának megtérítését tartotta indokoltnak a hivatalból indult eljárásban összesen 9000.- Ft értékben, de abból sem látott egy fillért sem, pedig a jogerős ítélet már fél éve megszületett. Béla végül még örült is, hogy nem ő kapott büntetést a kerületi bíróságon, mert a bírónő szinte meggyanúsította, hogy ebből a két és félévvel ezelőtti kocsifeltörésből akar megélni, pedig hát egyértelműen nem ő nézett ki megélhetési bűnözőnek.

A második levél a VIII. kerületi ügyészségtől érkezett. Ebben tájékoztatta az eljáró ügyész, hogy közfeladatot ellátó személy elleni erőszak miatt vádiratot nyújtott be a Pesti Központi Kerületi Bírósághoz ama sommelier ellen, aki nyolc hónapja részegen ráfeküdt az autójára, és italmámorában keményen fejbe rúgta a kiskörúti cukrászda előtt.

– Sosem lesz már vége a cirkuszoknak? – ezekre visszagondolni is kész idegbaj – töprengett el a lehetőségeken Béla. Majd „egyéb útra” terelik ezt az eljárást is, anélkül, hogy érdemleges büntetést szabnának ki. Tulajdonképp nem is éri meg a sértettnek az időveszteség, a bűnüldözési procedúra végigszenvedése, hiszen – figyelembe véve az én estem – a rendőrök kaptak fejenként 90 ezer forintnyi – állambácsinak lerovandó – ejnye-bejnyét, az én fejem felől pedig lehet, hogy az APEH végül elárverezi a házat.
No, akkor tkp. ki is járt rosszabbul, az áldozat vagy az elítélt?
Meglehet persze, hogy ez az egész csak egy különösen otromba, virtuális áprilisi tréfa. Valójában talán nem is léteznek verekedős, önbíráskodó rendőrök, éjjel józan és kiegyensúlyozott minden utas, nincsen uszkve húsz éhes fuvarszervező cég, akik így a taxisokat nem tudják egymás ellen uszítani, és a globális méretű korrupciót kiáltók is simán átváltoznak köddé, akárcsak az agresszív kismalac történetében a rohadt utca, a rohadt emberek, a rohadt minden… és a rohadt köd.

(f ... Tovább »

Hortobágyi azon elképzelése, hogy a bíró a fegyverrel és erőszakkal elkövetett magánlaksértés miatt küldte volna el az ügyészségnek a peranyagot, nem igazolódott be.
A bíróság a súlyos testi sértés vádjának felmerülése okán kereste meg a nyomozó ügyészséget.
Az ügyészség helyettes vezetője azonban négy oldalon keresztül szakszerűen elmagyarázta a társszervnek (kioktatta őket), hogy az előző eljárásban eljáró bírák egyszer már döntöttek ezügyben, és mivel a jogellenes fogvatartás bűncselekményébe beleolvasztottak egy egész bűncselekményhalmazt, ezért teljesen mindegy, hogy súlyos vagy könnyű testi sértés történt, már az is úgy zusammen benne van a pakliban.
A bíróságokra pedig egyaránt vonatkozik a jogegységi határozat, tehát magyarán kötelező az „összetartás” bármennyire is furcsállják az eljárás során elkövetett egyoldalú könnyítéseket és az érezhető részrehajlást.

Azért mégiscsak nevetséges egy valamirevaló jogállamban – gondolta Béla –, hogy azok, akiknek be kellene tartatniuk a törvényességet – mivel ez a feladatuk, ezt tanulták –, olyan erőszakos és eltervezett bűncselekményeket hajtsanak végre, amelyeknek súlyoson törvénysértő mivoltára a laikus sértett is felhívja figyelmüket "menetközben", ám ők ennek ellenére mégsem tágítanak elhatározásuktól, nagymellényűek, önbíráskodók, hiszen valószínűleg ismerik már a szokásjogot. Tudják, hogy mire számíthatnak legerősebb esetben is.
Béla a rendőrök ellene elkövetett erőszakos bűncselekményeit összevetette az aznapi kiemelt médiahírrel, a sárospataki, 20 éves férfi elborzasztó tettével, aki túrórudacskákat lopott: A biztonságiak ráhívták a rendőröket, akik őrizetbe vették szabálysértés miatt, és azonnal megindult a gyorsított eljárás. A bíró 25 ezer forint pénzbüntetést szabott ki. A négy darab rudi értéke 476 forint volt...
Hortobágyi Béla ügyében elítélt rendőrök – emlékeztetőül – 90 ezer forint büntetéssel úszták meg a tulajdonában elkövetett gyalázást, verést és a jogellenes bezárást a rendőrségi fogdába.

Egy ember testi-lelki összezúzása hasonlítható egyáltalán több mint negyedrésznyi arányban a rudicsenéshez? Abban az esetben, ha netán túrórudakban rónák a „jogegységet” valószínűleg 16 db. túrórúd eltulajdonítása már nagyobb büntetést eredményezne, mint az egyszerű, az akkoriban szokványossá fajult, hétköznapi rendőri brutalitás.
Talán, ha a 2006-os rendőri túlkapásokért nem adományozott volna kitüntetést Demszky a viperás Gergényinek, valószínűleg nem kaptak volna vérszemet a helyi janicsárok…
– Lehet, hogy minden teljesen másképp alakul az én történetemben is – elmélkedett Béla.

Az ügyész sűrű, négyoldalnyi írásában nem tért ki arra, hogy az ügy első szakaszában miért adta be hivatala elkésve, jogvesztő időpontban a súlyosbítás iránti kérelmet; ki mulasztott, és ezért milyen hátrányt (netán feddést) szenvedett el. A súlyos testi sértés ügyében tett bírósági feljelentést viszont egyértelműen elutasította, de reményként felvetette a perújítás elvi lehetőségét.

Hortobágyi oldalát furdalta a kíváncsiság – mivel tavasz óta nem kapott semmiféle végzést a Múzeum körúti presszó előtt történt incidens utáni, közfeladatot ellátó személy elleni erőszak ügyében indult büntetőeljárás eredményéről –, ezért írt egy tudakozó levelet a bíróságnak.
A bírónő, mintha az ítélet eltitkolásának gyakorlata teljesen természetes lenne, még elnézést sem kért mulasztása miatt (itt is csak a trehányság vagy a megszokás?), hiszen a több mint három hónapja lezárt ügyről illett volna a sértettet is tájékoztatnia.
Béla ügyében ezt csak külön kérésre, utólag tette meg:
A bíróság a vádlottat (akiről egyébként kiderült, az italt rosszul bíró borszakértő) halmazati büntetésként 450 napi pénzbüntetésre ítélte – egy napot 200 forintjával (?) számolva –, így ugyancsak kilencvenezer forintnyi büntetés jött össze. A bíróság ebben az ügyben sem foglalkozott a sértett esetleges kárával. Úgy tűnik a magyar bíróságok működtetési költségeinek „átalánydíjas” beszedése a valódi, előirányzott cél, nem pedig a sértettek alapvető erkölcsi és anyagi kárpótlása, ami miatt eredetileg létrehozták ezt az intézményt.

Hortobágyiban felmerült a logikus kérdés: miért kampányszerű, és öncélú gyakorta az igazságszolgáltatás, és mért nincsen valamiféle szintentartó mérce? Arra következtetett, valószínűleg ez a hatalmi ág is elbürokratizálódott. Jórészt a maga hasznát szem előtt tartva működik – hasonlóképp, mint a többi nagylétszámú állami intézmény, s így könnyedén termel ki magából és maga körül hatalmasságokat; gyorsítókat, fékeket, eligazítókat, elfogadókat, illetve milliókat bezsebelő „sztárügyvédeket”.
A bíróság ítéletét olvasva, azt azért furcsának találta, hogy a verekedős borászra kiszabott – egy menetben lezajlott – per költsége majdnem a dupláját taksálta, mint a rendőrök esetében. Ez nagyban emlékeztette az orvosszakértői díjjak eljárásonkénti különbözőségére.


Béla könyvelője gyorsan kopácsolt kis számológépén. A negyedéves adóelőleget akarta kiszámolni. A taxis közben fád képpel dünnyögte, hogy szerinte már többet is befizetett, mint amennyit kellett volna az eddigi csekély jövedelméhez mérten.
A könyvelő felnézett az éppen kinyomtatott folyószámla egyenlegből, és hitetlenkedve jegyezte meg:
– Ezen mégis 65 ezer forintos adóhiány mutatkozik, és van egyéb tartozás is, összesen 642 ezer Ft.
Béla nagyot sóhajtott, s néhányszor tenyérrel megcsapkodta a homlokát:
– Ezért kellett nekem eladni a házat…? Az idegtépő tortúrát, a papírtúrást, a rengeteg meddő telefonálást és idegeskedést átélnem? Ezek meg arra sem képesek, hogy a folyószámlán jóváírják a befizetett összeget?
Persze itt is az volt a lényeg, hogy a végrehajtó bukszájába kerüljön az összeg, ne én fizessem be – megdumáltak – , így valószínűleg megkapták érte a külön prémest.
Az, hogy az adózó számláján megmutatkozzon a befizetés, az már nem az ő dolguk. Levették a házról a végrehajtási jogot, elégedjen meg ennyivel a kuncsaft, és örüljön annak, hogy nem indít ellene a másik osztály újabb behajtási procedúrát, hiszen a nyilvántartás szerint megint jócskán mínuszban van.

(folyt. köv.)