Hortobágyi Béla élete visszatért a régi, megszokott ritmusába a rendőrségi és bírósági tortúrák, megpróbáltatások után. Úgy gondolta, mivel az elsőfokú bíróság nagysokára jogerős ítéletet hozott, valószínűleg nem fellebbeztek az ítélet ellen egyik részről sem. Ami azt illeti, logika szerint is így volt kézenfekvő, hiszen a két rendőr röhöghetett a markába, hogy ilyen olcsón megúszta, az ügyésznőtől pedig – aki még őt támadta – semmi jót nem várhatott.
Így aztán kikerekedett a szeme, amikor a nyár elején megkapta a másodfokú tárgyalásra szóló idézését. Szeptember 18-án, 8 órára hívatták a belvárosi Markó utcába, a Legfelsőbb Bíróság épületébe.
Béla – kíváncsi ember lévén –, azon törte a fejét napokig: mégis, ki nyújthatott be ugyan fellebbezést?

Sok idő volt még szeptemberig. Béla már meg attól félhetett, nehogy a napok szürke monotóniájában – az elgondolkodó, merengő íróemberféle eseti időzavarában –, megfeledkezzen majd az elég távoli időpontról.
Végül is a nyár úgy telt el, mintha valami klubdélután lett volna: amikor tetszett, akkor hirtelen, amikor nem annyira, akkor kényelmetlenül nehezen. Így aztán Hortobágyiban a közbeeső idő egyik pillanata sem rögzült igazán.

Hatkor ébredt a kellemesen nyugodt, szeptemberi reggelen. Semmi jele sem volt, hogy aznap bekötött szemmel kelt-e fel Justicia, vagy kifent karddal, és cinkelt mérleggel a kezében. Úgy döntött, a Nagyvárad térig a taxijával megy, mivel a fővárosi tömegközlekedésben nem volt nagy jártassága. A metrójáratokra még csak-csak emlékezett fiatalkorából, amikor gyakran eljárt szórakozni barátaival.
Éjszakásként közepes stresszt érzett az araszoló reggeli forgalomban, és már azon gondolkodott, hogy rossz döntés volt elindulni autóval, amikor egyszerre csak megindult az Üllői út forgalma, mintha kihúzták volna a lefolyóból a dugót. Biztos valami történhetett, és most engedik újra a forgalmat – gondolta.
Az is átfutott az agyán, hogy ebben a városban nem lehet semmiben sem biztos az ember. A büntetések, fenyegetések, elővezetések (7000 forintos tarifával) kiválóan hangzanak, de hogy kiálljon a rend őre az utcára reggel vagy a délutáni csúcsban, és segítse a forgalmat, az nonszensz. Jobb elbújni valahol, és elütni az időt valami ügyeskedéssel, esetleg várni, hogy a „nagyok” szóljanak, mert hát a rendőrség nem a kis földönfutó polgárokért van, hanem inkább a komálósok, az állam és a bankok a fontos kuncsaftjaik.

Nyomasztó gondolatai közben hirtelen meg is érkezett. Nagy lendülettel fordult be a Corso parkolóba, de aztán, mint egy amatőr, úgy igazgatta az autóját, hogy az ideges, nappalos tömegben senkinek se legyen útjában a parkoló eldugott sarkában. Nehogy már rányissák az ajtót, vagy talán – a járdához közel állva – egy gyalogos akár bosszúból is megkarcolja.
Ahogy végiggondolta a fenyegető lehetőséget, rádöbbent ennyivel el is lehetne intézni az „állását”, mert pénze nem lenne a fényezés javítására, tehát ki kellene lépni a fuvarszervező irodától, ahol minden kis sérülésért letiltás dukál. Mezítlábas taxisként pedig felkopna teljesen az álla. Még a rezsire, és a kajára valót sem tudná összehozni a hiénák világában.

Az aluljáróban először összezavarodott, nem érezte, merre kell haladnia, de aztán lassan beugrottak a régi emlékek. Valamikor sokat járt itt, közelben lakott: a Lenhossék utcában.
Felszállt a metróra. Szeretett volna leülni, mivel a lába és dereka gyorsan megfájdult - nem szokott az ácsorgáshoz -, de mint gyakorlatlan utazó, mire látott egy ülőhelyet, arra már rég rámozdult valami rutinosabb közlekedő.
Unalmában nézte a szerelvény belsejét: ugyanaz a vonat, ugyanazok az ülések, a táblák, a rudak, a fogantyúk, a színek. Az állomások sem lettek semmivel szebbek. Valószínűleg az emberek is azok, akikkel harminc éve ugyanitt találkozott.
A Nyugatinál szállt le, bár nem tudta eldönteni gyalogosan melyik lehet közelebb a Markó utcához ez, vagy pedig az Arany János utcai megálló. Kifelé jövet az aluljáróból erősen figyelte a táblákat, nehogy eltévedjen, és az ellenkező oldalon jöjjön fel. Meglepődött, hogy az emlékeihez képest mennyire lerobbant a Nyugati téri környezet, a falak borítása, a telefonfülkék, a kövezet. Néhol, mint a metrószerelvények karosszériája, olyasmi lemezzel voltak az aluljáró oldalai burkolva, de ugyanúgy lemattult és korrodált, mintha kinn állt volna a szabadban egy emberöltő óta. Jól mondják: aminek nincsen gazdája, az veszett iramban tönkremegy.
A Bajcsy Zsilinszky úton szintén megcsodálta a laza elhanyagoltságot, az éjszakai vagy még a előzőnapi szemetet. Kutyamocskot, és vizeletfolyásokat kerülgetve sietett célja felé. Igyekezett minél kisebbeket szippantani a kipufogógázoktól, a felkavart portól és a csatornaszagtól áthatóan büdös levegőből.

A Legfelsőbb Bíróság épülete olyasminek tűnt számára, akár egy főúri palota, a megannyi lerobbant, koszos látvány után. Csillogott-villogott a sok réz és márvány. Minden falborítás eredeti, természetes pácolt faanyagnak látszott.
Amíg a bírákra várt, el is gondolkodott rajta: lehet, hogy ez csak egy blöff? Lehet, hogy csak a rangot mutatja, de az emberek itt is ugyanazok, mint a lepukkant metrón és a bűzös aluljárókban? Lehet, ez csak egy privilegizált kaszt megkülönböztetési módja, a benne létezők hierarchikus ragját mutogatva?
Elnézte – a tárgyalóterem ajtaja mellett ülve – a folyosóőrök munkának vélt, hanyag semmittevését. Azt, hogy ezek az emberek azért vesznek fel súlyos fizetéseket, és az állampolgárok adójából forgatnak vissza foglalkoztatóik – javadalmazásuk után az újraherdálásba – olyan közterheket, amelyek kifizetése teljesen felesleges. Ezekre a széken ücsörgő és egymással traccsoló erős férfiakra az égvilágon semmi szükség nincsen a folyosókon, a mai műszaki-technikai hátteret ismerve.
Néhány kamera és egy központi, portaszolgálatot is ellátó rendészet megoldaná az egészet. Persze könnyű ott spórolni, ahol a civilektől vonnak el kedvezményeket, járandóságokat, de a nomenklatúra, a bürokrácia privilégiumait megnyirbálni – az igen keservesen megy mindig.

A vádlott rendőrök a tárgyalóterem előtt beszélgettek sokadik ügyvédjükkel. Most újra egy hölgyet választottak, vagy közvetítettek ki melléjük.
Amikor végre beinvitálták őket, akkor rendőrök és még az ügyészség képviselője is, mint valami urat előretessékelte Hortobágyit. No, fene – gondolta – a „genius loci”, a hely szelleme mégis munkálkodik.

A szemközt ülő bíróság háromtagú volt, az ügyész itt is csak a pulpitus oldalán kapott helyet. Szószólójuk - minden erősítés nélkül, félig-meddig érthetően - ismertette röviden az ügy állását és rögtön a lényegre is tért.
Elmondta, hogy az ügyészség, és a vádlottak képviselője fellebbezése által került az eset másodfokra, de mivel az ügyészség elkésett a fellebbezéssel – amit az első fokú bíróság nem vett észre, és úgy továbbította feléjük – súlyosbításról szó sem lehet, csak a védő kérésére enyhítésről.
A halk szavú ügyész, szánom-bánom arccal elhadarta azért keményebb ítéletet kérő monológját, ami teljesen nevetséges volt a történtek ismeretében. Erőtlen, egyhangú szövegében – viszont – már nyoma sem volt az eredeti, végrehajtandó büntetés indítványozásának, csak a rendőrségbe vetet hit, és a közbizalom megingatása miatt említette meg a pénzbüntetés napi tételének megemelését. Szóba sem hozta, hogy a sértett helybenhagyása, törvénytelen eszközökkel megvalósított fogvatartása, személyes szabadságának időleges korlátozása, valamint magánlaksértés miatt kívánna súlyosabb büntetési tételt indítványozni.
A rendőrök védője viszont elég derekasan összeszedve magát, minden lehetséges csúsztatást, és kimagyarázást igénybe véve, teljes felmentésért fellebbezett.
A bíróság, mint azt első fokon is tette, itt is szünetet rendelt el, és ítélethozatalig kitessékelt a folyosóra mindenkit.

Uszkve egyórás várakozás után hívták be a feleket és a képviselőket. Ekkorra már végleges, megfellebbezhetetlen formába volt öntve a döntés.
A rendőröket ugyan nem mentette fel a bíróság, alapvetően helybenhagyták az elsőfokú elmarasztaló ítéletet, ám kozmetikáztak rajta némileg. Hogyan mutatna mégis egy gyakorló rendőr kartonja, amin hivatáskörben, csoportosan elkövetett bántalmazás is szerepel? Ezért végül – a halmozott büntetést mellőzve -, belezsúfolták cselekményüket a jogellenes fogvatartás "szimpla" bűntettébe.
Hortobágyi Béla megverésének – szerintük magánvádas – ügyét áttették a kerületi bíróságra. Polgári jogi igényét pedig – úgy döntöttek – „egyéb törvényes útra utasítottnak tekintik”.
Szóval – finoman mondva – lerázták magukról a legfőbb bírák a maradéktalan igazságtétel és kártérítés kínos procedúráját. Az államszolgákat elvégre nem lehet csak úgy – állampolgári érdek, és holmi törvényesség miatt – rendesen elkaszálni. Ügyeltek még arra is, hogy magának az államnak se sokat fizessenek az elítéltek. Az ügyészségi, bírósági eljárás költségének szűk tizedét sem rótták végül - napi ötszáz forintjával rájuk.

Hortobágyi szkeptikusan fogadta a döntést, annyit fűzött csak hozzá, hogy fogvatartása alatt – a két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő – sanyargatás bűntettét is elkövették a rendőrségen, és ezért szintén a gyanúsítottak a felelősek, mivel végig ott voltak ez idő alatt a fogda közelében.
A rendőrök tudomásul vették a bíróság ítéletét, nem fűztek hozzá semmilyen észrevételt.

Persze miért is tettek volna akármilyen megjegyzést, hiszen jól tudták, hogy mit úsztak meg:

BTK. 226. § Az a hivatalos személy, aki hivatalos eljárása során mást tettleg bántalmaz, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
228. § (1) Az a hivatalos személy, aki eljárása során mást személyi szabadságától jogellenesen megfoszt, bűntettet követ el, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a jogellenes fogvatartást
b) a sértett sanyargatásával követik el.”

A bíróság csicsás épületéből kifelé menet, Hortobágyiban még az is felötlött: A hazudozó, szolgálatban mulasztó, összebeszélő rendőrtanúk, a csúsztató mentőszemélyzet nem lett megdorgálva sem, pedig nyilvánvalóvá vált érdekeltségük miatti összefonódásuk, összebeszélésük, és tények cáfolták meg szavahihetőségüket. Csak a hamis tanúzásért jóval többet kaphattak volna, mint a két elítélt díszpintyőke.

Az egész igazságszolgáltatás csak egy nagy felhajtás. A csodálatos díszletek és színfalak mögött már előre el van döntve minden – gondolta Béla –, akár a Tanúban, Pelikán et. idejében.
Bezzeg egy mezei taxis... Erkölcsi bizonyítvány hiányában kocsit sem cserélhet, nemhogy engedélyt kaphatna. Ezek a mulasztó, verekedő – embert, törvényt, tulajdont, erkölcsöt, egyenes beszédet nem ismerő –, joggal mondva bűnözők, pedig folytathatják ugyanott, mint az „áprilisi tréfájuk” előtt és után: a Magyar Rendőrség kötelékében, ahol – úgy tűnik – nem szempont a büntetlen előélet vagy az igazmondás és az alapvető szaktudás.

(folyt. köv.)