Hortobágyi Béla csüggedten autózott hazafelé a Nagyvárad téri parkolóból. Útközben összegezte a rendőrök brutális intézkedése óta eltelt időszak eseményeit. Rájött, nem túloz, amikor úgy véli, szinte az egész élete tönkrement, hiszen családja széthullott, és anyagi helyzete is teljesen megroppant. Betegsége, valamint az utóbbi években bevezetett – finoman mondva nem taxisközpontú – szabályozások miatt, munkáját sem végezte jókedvvel. Rengeteg erőfeszítéssel, lemondások árán felépített háza is nyűggé változott, mivel az egyre sürgetőbb karbantartási feladatokat sem tudta már megoldani, nem futotta csekély jövedelméből.
A fuvarszervező társaságok – válságra és egyebekre hivatkozva – folyamatosan egymás alá ígértek árban, ami a taxisbevételek jelentős csökkenéséhez vezetett. A fizetendő havi tagdíj viszont továbbnőtt, és a rezsikiadások is az égbe szöktek. Hortobágyi egyhavi gáz- és villanyszámlája kb. annyira rúgott, mint egy havi táppénzjárandóság, amennyiben kiíratta volna magát. Béla azonban nem vett fel táppénzt, amikor állapota engedte megpróbált dolgozni és abból vegetált valahogy.
Aki nem ismeri a taxizás szisztémáját, annak nehéz is elképzelni, mert nem olyan jellegű munka, mint az általában szokványosak. A megrendelőhöz (címhez) jutásért mindig kemény harc dúl a rádiócsatornákon. Hétközben azért, mert nincs elegendő fuvar az éjszakában, hétvégén pedig rengeteg nappalos és másodos kollégával kell versengni a pályán. Általában a jobb rádióval rendelkező, és jobb pozícióban lévő taxisok kapják a címet, nem az, aki rászorul vagy épp ott álldogál a cím közelében. Vannak azonban megrögzött, mániákus taxisok, akik azt állítják, hogy telefonon mennek ki a komolyabb fuvarok (ők azok, akik a hőskorban azt rebesgették, hogy a központból zokniban lopják ki a diszpókat az élelmesek), s a rádión kiadott apróságokért csak a kis halak tornáznak. Hortobágyi egyik – szintén megrögzött – régi taxiscimborája javaslata szerint pedig a „kifilézett” fuvarokra éheskedés helyett jobb lenne, ha ő is az utcát túrná, ott legalább nincsen állandó akciózás és kedvezmény. Persze az utcai ármaximum sem változott már jó tíz esztendeje, de ha nem a Duna-parton áll valaki állandóan – a rádión kidobott címre várva –, akkor még elcsíphet néhány „lengőkart” az éjszakában, ami legalább nem ráfizetéses, mint jónéhány, a fuvarszervező cég által kiadott párperces löket.

A céges taxizás rákfenéje főleg az, hogy „jobb a sűrű fillér, mint a ritka forint” régi szlogenre hivatkozva a társaságok nyereséges ár alá mennek kedvezményes tarifáikkal, ám a fuvarközvetítésért felszámított költséget levonva gyakran előfordul, hogy a fuvardíjból a taxisnak még a felmerülő kiadásokra sem futja, nemhogy profitra. A rövidke „lift” után a taxis szinte mindig visszamegy a kályhához, a saját kis tutijába és várja a csodát – a következő kanyart –, ami már talán nem két sarokkal odébb viszi – remélhetőleg. Budapesten annyi matricás társaság van, hogyha pl. Keresztúron keresnek taxit éjjel kettőkor, akkor megesik, hogy az Örsről vágtat ki egy nagypályás kolléga, szemből pedig érkezik egy másik csapat nagyrádiósa, aki a Pesti útról veszi fel a Fehér úti metrókijáratot. Száguldás közben szerencsés esetben nem ütköznek a Keresztúri úton. Azt persze egyik sem tudja, hogy van-e értelme a nagy rárepülésnek, hiszen amikor beszáll az utas, gyakran felhangzik a „ne ijedjen meg, nem megyünk messzire!” kezdetű örökzöld sláger. Amennyiben egy nagy rádióscsalád lenne a fővárosban – tegyük fel műholdas címkiadó rendszerrel megtámogatva –, akkor tényleg az kapná Keresztúrt, aki kinn van. Az Örsön puposkodó pedig lazán felvehetné a Fehér úti metrót. A mostani, értelmetlen széttagoltság mellett már nem érvényesül a – céges taxizásban előnyként emlegetett – kihasználtság növelésből eredő bevételtöbblet, mivel legtöbbször visszamegy a matricás taxis is a saját kályhájához, hiszen idegen helyen beremeg a szokatlan környezetből sugárzó csúszásveszélytől, amit kemény büntikkel szankcionál minden fuvarközvetítő – eredetileg szolgáltató – cég. Magyarán kemény pénzbírságot vagy néhány napos munkától eltiltást kaphat a taxis, akit mostanság trendi módon szeretnek szolgáltatóik "alvállalkozónak" ledegradálni, holott az érvényes fuvarszerződés közte és az utas között közvetlen az indulás előtt, szóban köttetik meg.

Ezért nem olyan szakma ez, mint az átlag. A taxisoknál az a jutalom, ha izzadhat valaki, és amikor megbüntetik, akkor lehet pihenni.
Persze kérdés, hogy milyen jogon büntet egy Kft. pl. egy egyéni vállalkozót, és milyen jogon határozza meg a rendkívül alacsony viteldíjat, amiből korrekt adófizetést, TB-t, fenntartást, új eszközalapot kellene biztosítania a vállalkozásnak és elfogadható megélhetést a taxistának valamint kis családjának. Erre mondta nemrég taxiscimborám, Takszikár:
– Bécikém… tudod, ugye, hogy más farkával könnyű verni a csalánt!?
Ez megy már úgy tizenöt éve, mindent lefaragtak a nagy „versenyben” a fuvarközvetítők. Megszüntették az összes pótdíjat; nincsen kiállási-, előrendelési díj, kombis felár. Lassan már az egyterűek is ugyanannyiért viszik a nyolc utast. Van viszont magas tagdíj, lehúzós fizetés (szószerint), negyedórás várakozás a címen ingyen (amíg a kamera 30 ezerért remek képeket készít a tilosban), megégés, benti tévedés esetén csak apró „bocsika”, különféle pacsik (kenőpénzek), letiltások, időmérések, semmibevétel – aztán haladjunk tovább.

Mindenesetre – a magyar törvények szerint – a foglalkozástól való eltiltás bármely formája csakis bűncselekmény elkövetése esetén lehetséges, és azt kizárólag a bíróságok szabhatják ki, ezért furcsa a fuvarszervező „szolgáltatók” által kirótt pihenőkön túl az is, hogy egyes taxisok – saját elmondásuk szerint – súlyos pacsikat adtak azért is, hogy ne vonják be a jogosítványukat sebesség túllépés esetén, – ami ugye szintén nem bűncselekmény.

Béla ezeken az utolsó gondolatokon már a garázsablak előtt lévő „bárszéken” ülve morfondírozott el. Kinézett a kertre, s arra gondolt: meddig is teheti még ezt ugyan…? Bár már nem találta olyan érdekesnek a saját birtok látványát, mint 16 évvel ezelőtt, amikor ideköltözött, mégis sóhajtott egy mélyet. Akkor még – fiatalemberként – lelkesen ültetgette a fákat, gondozta a füvet, gyomlálta a virágágyásokat, betonozta a kerítést és hegesztette a hintaállványt gyereküknek.

Benn a lakásban két levelet vett észre az asztalon. Megnézte az elsőn a feladót:
– Az APEH-től jött – konstatálta hirtelen borzongás közepette. Reszkető kézzel bontotta fel a borítékot.
Szóval ez is eljött – nyugtázta az olvasottakat. Ráteszik a házra a végrehajtási jogot az adótartozásom miatt…
Bélának főleg a nyugdíjjárulék tartozása volt jelentős, ami elérte a 400 ezer forintot, de a többi tartozással együtt is még kevéssel 600 ezer alatt maradt.
– Hát ennyi… hogy majdan „szép” nyugdíjam legyen, elárverezik a házamat, és ha nem sikerül jól az ügylet, akkor mehetek az utcára. Bezzeg a rendőrök nem fizettek semmiféle kártérítést, amiért idáig jutottam. A bíróság kérésem ellenére egyéb útra terelte a kárigényem.
Béla ugyanígy járt a kocsiját megrongáló – barbár módszerrel feltörő – ismert bűnöző tárgyalásán is. Itt is egyéb útra terelték százezres kárának megtérítésére irányuló törekvéseit. Olyan egyéb útra, aminek se vége, se hossza. Az ügyben döntő bírónő egyedül az eltulajdonított telefonjának és kártyájának megtérítését tartotta indokoltnak a hivatalból indult eljárásban összesen 9000.- Ft értékben, de abból sem látott egy fillért sem, pedig a jogerős ítélet már fél éve megszületett. Béla végül még örült is, hogy nem ő kapott büntetést a kerületi bíróságon, mert a bírónő szinte meggyanúsította, hogy ebből a két és félévvel ezelőtti kocsifeltörésből akar megélni, pedig hát egyértelműen nem ő nézett ki megélhetési bűnözőnek.

A második levél a VIII. kerületi ügyészségtől érkezett. Ebben tájékoztatta az eljáró ügyész, hogy közfeladatot ellátó személy elleni erőszak miatt vádiratot nyújtott be a Pesti Központi Kerületi Bírósághoz ama sommelier ellen, aki nyolc hónapja részegen ráfeküdt az autójára, és italmámorában keményen fejbe rúgta a kiskörúti cukrászda előtt.

– Sosem lesz már vége a cirkuszoknak? – ezekre visszagondolni is kész idegbaj – töprengett el a lehetőségeken Béla. Majd „egyéb útra” terelik ezt az eljárást is, anélkül, hogy érdemleges büntetést szabnának ki. Tulajdonképp nem is éri meg a sértettnek az időveszteség, a bűnüldözési procedúra végigszenvedése, hiszen – figyelembe véve az én estem – a rendőrök kaptak fejenként 90 ezer forintnyi – állambácsinak lerovandó – ejnye-bejnyét, az én fejem felől pedig lehet, hogy az APEH végül elárverezi a házat.
No, akkor tkp. ki is járt rosszabbul, az áldozat vagy az elítélt?
Meglehet persze, hogy ez az egész csak egy különösen otromba, virtuális áprilisi tréfa. Valójában talán nem is léteznek verekedős, önbíráskodó rendőrök, éjjel józan és kiegyensúlyozott minden utas, nincsen uszkve húsz éhes fuvarszervező cég, akik így a taxisokat nem tudják egymás ellen uszítani, és a globális méretű korrupciót kiáltók is simán átváltoznak köddé, akárcsak az agresszív kismalac történetében a rohadt utca, a rohadt emberek, a rohadt minden… és a rohadt köd.

(folyt. köv.)