Alkonyodik. Nézem a kihalt utcát. Valamikor naponta jártam itt. Most olyan idegennek tűnik minden. Már semmi sem a régi. A házak falai megkoptak, vagy elhagyatottak. Egy-két újat építettek csak. A forgalom sem nagy. Alig jár autó, kerékpárral is kevesen. Behúzódtak az emberek. Senki nem áll a kapukban. Tél van. Fázós, nyirkos, szürke. Néha esős, néha szeles. Hó sehol. Bezzeg valamikor… mekkora hó volt januárban. Megváltozott minden.

 

 Nyílik egy kapu. Lassan, nagyon lassan kicsoszog egy férfialak. Közelebb érek, akkor ismerem meg, Miklós bácsi. Már kilencven felé jár. Arcát mély barázdák szántják, bekecsén a gombok ferdén gombolva, fején kucsma, keze remeg, ahogy a kaput csukja. Egészen közel érek már. Kicsit megrázza a hideg, bekecsét összébb húzza. Meglát, mosolyog. Megismert volna? Már évek óta nem találkoztunk.

- Miklós bácsi, jó napot!

- Adjon Isten, lyányom!

- Megismer?

- Hogyne ismernélek. Annyit még nem butultam, hogy ne ismerném meg, akit ismerek.

- Hogy van? Látom, frissen, legényesen öltözött. Nem fázik meg?

- Rétegesen lyányom, rétegesen. Van rajtam száz meg egy ruha. Meg az edzettség, tudod. Nem olyan nyámnyila városi vér folyik bennem.

- Úgy gondolja, mint bennem?

- Nem én mondtam. 

- Hogy van Miklós bácsi?

- Mi már valahogy megleszünk Anyókával erre a kis időre, de Ti gyerekeim… értetek nagyon aggódok. Kutya világ lett. Nem gondoltam, hogy lesz még egyszer ilyen - megigazítja fején a kucsmáját, köszörül egyet a torkán, s mondja tovább a mondandóját.

- Megnehezítették az egyszerű emberek életét. Bezárták az üzemeket, felszámolták a téeszeket, megszűntek a munkahelyek. A szemünk láttára történt minden. Az ellehetetlenülés. Egy-két új vállalkozás azér akad. Próbálkoznak az emberek. Élni kell valamibül.

- Túl nagy a csend a faluban, Miklós bátyám.

- Igen, az öregek szép lassan kihalnak. Látod már ki sem állnak a kapuba esténként, mint régen. A szomszéddal is ritkán állnak szóba. Elvették az emberek kedvét már a komázástól is. Pedig ilyenkor, farsang idején, de nagy élet vót itt régen. Ilyenkor ráértünk. Esténként átjártunk egymáshoz, iszogattunk, jókat beszélgettünk a szomszédokkal. Sokszor hajnalig kártyáztunk.

- Iszogattak is, mit szeretett Miklós bá?

- Mit-mit? Egy kis ezt, egy kis azt. Lerészegedni nem vót divat. Reggel kelni kellett etetni a jószágokat.

- Miklós bácsi, az unokák jól vannak?

- Biztos jól. Ha nem jelentkeznek, akkor jól vannak. Ha nincs bajuk, nem telefonálnak. Ha kell nekik valami, akkor egybül itt vannak - a fején a kucsma csak nem akarja az igazat, nem áll úgy, ahogy szeretné. Leveszi, pár szál haját többször hátrasimítja, majd újra felteszi a tökfödőt, ahogy hívja.

- Hát osztán ott a városban könnyebb az élet?

- Semmivel sem könnyebb, Miklós bátyám, inkább nehezebb. A legtöbben máról holnapra élnek. Ott mindent a boltból veszünk. Semmi nem terem meg az emeleten.

- Mári néni jól van?

- Hol itt fáj, hol ott fáj neki. Ahogy ez már lenni szokott ebben a korban. Nekünk már mindegy vóna. Csak tudnánk, hogy Nektek, lyányom, meg az unokáknak jobb lesz. Kutya világ ez. Kutya világ…

Lassan sötétedik. Bekapcsolják az utcai világítást. Itt-ott kutyák vakkantása töri meg a csendet. Mi beszélgetnénk még, de látom, kezd fázni az öreg. Elgondolkozom. Gyerekkoromban ő még csak fiatalember volt. A gyerekei hasonló korúak velem. Unokái az én gyerekemmel egyidősek. Szép kort megélt már. S most azt mondja, hogy értünk aggódik. Sok rosszat látott már az életben, tudom, hogy szavainak súlya van.

- Menjen be Miklós bácsi, meg ne fázzon. Hideg van.

- Mikor jössz legközelebb?

- Nem tudom. Nem tudok bemenni abba az utcába.

- Tudom. Megfogja a karomat, rám néz, majd a távolba…

- Isten áldjon, isten áldjon lyányom!

- Jó egészséget Miklós bátyám!

 Lassan csukja be maga mögött a kaput, ahogy kinyitotta. Apám is hasonlóan ment még tavaly télen.

 Nézem a kihalt utcát. Valamikor naponta jártam itt. Most olyan idegennek tűnik minden.

 

2009. február 10.