Alkonyodik. Nézem a kihalt utcát. Valamikor naponta jártam itt. Most olyan idegennek tűnik minden. Már semmi sem a régi. A házak falai megkoptak, vagy elhagyatottak. Egy-két újat építettek csak. A forgalom sem nagy. Alig jár autó, kerékpárral is kevesen. Behúzódtak az emberek. Senki nem áll a kapukban. Tél van. Fázós, nyirkos, szürke. Néha esős, néha szeles. Hó sehol. Bezzeg valamikor… mekkora hó volt januárban. Megváltozott minden.
Nyílik egy kapu. Lassan, nagyon lassan kicsoszog egy férfialak. Közelebb érek, akkor ismerem meg, Miklós bácsi. Már kilencven felé jár. Arcát mély barázdák szántják, bekecsén a gombok ferdén gombolva, fején kucsma, keze remeg, ahogy a kaput csukja. Egészen közel érek már. Kicsit megrázza a hideg, bekecsét összébb húzza. Meglát, mosolyog. Megismert volna? Már évek óta nem találkoztunk.
- Miklós bácsi, jó napot!
- Adjon Isten, lyányom!
- Megismer?
- Hogyne ismernélek. Annyit még nem butultam, hogy ne ismerném meg, akit ismerek.
- Hogy van? Látom, frissen, legényesen öltözött. Nem fázik meg?
- Rétegesen lyányom, rétegesen. Van rajtam száz meg egy ruha. Meg az edzettség, tudod. Nem olyan nyámnyila városi vér folyik bennem.
- Úgy gondolja, mint bennem?
- Nem én mondtam.
- Hogy van Miklós bácsi?
- Mi már valahogy megleszünk Anyókával erre a kis időre, de Ti gyerekeim… értetek nagyon aggódok. Kutya világ lett. Nem gondoltam, hogy lesz még egyszer ilyen - megigazítja fején a kucsmáját, köszörül egyet a torkán, s mondja tovább a mondandóját.
- Megnehezítették az egyszerű emberek életét. Bezárták az üzemeket, felszámolták a téeszeket, megszűntek a munkahelyek. A szemünk láttára történt minden. Az ellehetetlenülés. Egy-két új vállalkozás azér akad. Próbálkoznak az emberek. Élni kell valamibül.
- Túl nagy a csend a faluban, Miklós bátyám.
- Igen, az öregek szép lassan kihalnak. Látod már ki sem állnak a kapuba esténként, mint régen. A szomszéddal is ritkán állnak szóba. Elvették az emberek kedvét már a komázástól is. Pedig ilyenkor, farsang idején, de nagy élet vót itt régen. Ilyenkor ráértünk. Esténként átjártunk egymáshoz, iszogattunk, jókat beszélgettünk a szomszédokkal. Sokszor hajnalig kártyáztunk.
- Iszogattak is, mit szeretett Miklós bá?
- Mit-mit? Egy kis ezt, egy kis azt. Lerészegedni nem vót divat. Reggel kelni kellett etetni a jószágokat.
- Miklós bácsi, az unokák jól vannak?
- Biztos jól. Ha nem jelentkeznek, akkor jól vannak. Ha nincs bajuk, nem telefonálnak. Ha kell nekik valami, akkor egybül itt vannak - a fején a kucsma csak nem akarja az igazat, nem áll úgy, ahogy szeretné. Leveszi, pár szál haját többször hátrasimítja, majd újra felteszi a tökfödőt, ahogy hívja.
- Hát osztán ott a városban könnyebb az élet?
- Semmivel sem könnyebb, Miklós bátyám, inkább nehezebb. A legtöbben máról holnapra élnek. Ott mindent a boltból veszünk. Semmi nem terem meg az emeleten.
- Mári néni jól van?
- Hol itt fáj, hol ott fáj neki. Ahogy ez már lenni szokott ebben a korban. Nekünk már mindegy vóna. Csak tudnánk, hogy Nektek, lyányom, meg az unokáknak jobb lesz. Kutya világ ez. Kutya világ…
Lassan sötétedik. Bekapcsolják az utcai világítást. Itt-ott kutyák vakkantása töri meg a csendet. Mi beszélgetnénk még, de látom, kezd fázni az öreg. Elgondolkozom. Gyerekkoromban ő még csak fiatalember volt. A gyerekei hasonló korúak velem. Unokái az én gyerekemmel egyidősek. Szép kort megélt már. S most azt mondja, hogy értünk aggódik. Sok rosszat látott már az életben, tudom, hogy szavainak súlya van.
- Menjen be Miklós bácsi, meg ne fázzon. Hideg van.
- Mikor jössz legközelebb?
- Nem tudom. Nem tudok bemenni abba az utcába.
- Tudom. Megfogja a karomat, rám néz, majd a távolba…
- Isten áldjon, isten áldjon lyányom!
- Jó egészséget Miklós bátyám!
Lassan csukja be maga mögött a kaput, ahogy kinyitotta. Apám is hasonlóan ment még tavaly télen.
Nézem a kihalt utcát. Valamikor naponta jártam itt. Most olyan idegennek tűnik minden.
2009. február 10.
Kategória:
EPIKA
|
Megtekintések száma:
2523
|
Hozzáadta::
Nóri
|
Dátum:
2013-05-11
|
|
Ideje belátnod: nem csak lakója, de lakóhelye is vagy; részeként az egésznek. Hogyan érhetnéd be spektrumaival? Ha elvontál minden zavaró objektumot, és szemed ép, akkor is csak törten láthatod a fényt. Kívül nem fogod megtalálni, ami benned világlik. Illő tisztelettel kopogtass be hát önmagadhoz, és ne késlekedj az ajtót sarkig kitárni.
Kategória:
LÍRA
|
Megtekintések száma:
2165
|
Hozzáadta::
Tibor
|
Dátum:
2013-05-11
|
|
Mintha néha a múltat gyakrabban látnám már, mint ahogy elképzelem a jövőt. Olykor egész órákat tudok a kádban ülni. Észre sem veszem, amint rám hűl a meleg víz, és belém dermed az idő. Csak dörzsölgetem a bőröm, hajladozok le-fel, forgatom a fejem, kattogtatom a nyakam, miközben az előfurakodó emlékeket versenyeztetem egymással. Hasonló ez, mint egy közbeszerzési tender, hiszen mindegyik történet előre ismeri már a maga helyét. Általában ugyanazok nyernek, ugyanolyan eszközökkel. Számomra azonban a várakoztatás a borzongató érzés. Úgy képzelem, én vagyok az emlékek ura és vontatottan, lassan, körülményesen majd most is magam döntök, de egyre gyakrabban kerekedik fölül a múlt idő vadsága, én pedig ilyenkor tehetetlenül, félkábán dőlök hátra.
Az apró gyermekkor emlékei egy bizonyos idő után elillannak. Kamaszodván állítólag törli az agy ezeket a korai képeket. Valószínűleg szégyelli az ifjúember, hogy maga is volt esetlen, hüllőfejű, csodálkozó szemű, butákat kérdező, ételért ordító vagy egyáltalán nem kérő, kisstílű próbálkozó. Nálam viszont bevillannak részletek egészen régről, amikor még úgy gondoltam el: a negyvenéves ember már öreg, és a nagyi – a maga hetvenhárom évével – valószínűleg földönkívüli. Anyámat – érdekes módon – fiatalon látom mindig. Mosolyogva jön haza a munkából, és nagy dinnyét cígöl műanyaghálóban a biciklikormányra akasztva. Apámmal legtöbbször csak vitatkozom. Sosem hiszi el nekem, hogy nem világít be senki a hálószobájuk ablakán, csak ő álmodja. Háborúban jár mindig, ahol a cikázó lézerfények összeaszott koponyákat festenek meg. Valamikori emberekét, akik kilesnek a gazzal benőtt sírokból.
Annyira közel van itt a régi temető… Húgom a kert végétől talán tíz méterre fekszik. Nem gondoltam hétévesen, hogy egyszer újra a közelemben fogom érezni. Amikor rádobálták a fagyos, dübörgő földcsomókat, majd elordítottam magam: nem szabad, ne bántsátok a kishúgit!
De nem jött ki a kiáltás, valahol elveszett bennem, és csak folyt a könnyem, miközben halkan nyüszítettem.
Másnap az iskolában csúfoltak a többiek: „hisztis, vonyító dervis”. Mi lett volna, ha a belém szorult ordítás akkor mégis kiszakad? Valószínűleg azóta is rettegnének tőlem, pedig elég régen, 1963 november 25-én, hétfőn volt a temetés. Három nappal azelőtt, pénteken lőtték le John Fitzgerald Kennedyt.
Az új temetőben nagymamám sírkövére – amikor tizenhét év múlva meghalt – ráírták Rózsika nevét is, de a három hónapos kislány csontjait nem helyezték át. Anyám azt mondta: azok a gyenge csontok már biztosan elporladtak fiam. Ennek ellenére, ahogy odaköltöztek szüleim a régi temető mellé, újra gondozni kezdtük a kerítéstől néhány méternyire lévő aprócska sírt.
Emlékszem, a temetőkapu előtt rám rohant egy korcs kutya, és fél órát őrzött ott mozdulatlan, amíg meg nem jött a barátom, akivel megbeszéltem egy találkozót. Ez idő alatt végig a temetésre gondoltam és arra, hogy ez a fekete, vakarcs kutya talán a húgom szelleme, és azért őriz itt, mert éveken keresztül nem voltam a sírjánál. Amikor odaért Janika, a kutya hang nélkül eloldalgott, így aztán ki is nevetett, amikor elmeséltem, hogy szinte pánikban éltem át a rendkívül hosszúnak tűnő, feszült helyzetet.
Elsétáltunk a közeli presszóba és rendeltünk egy lazító italt. Kisvártatva megjelent az új barátnőm fehér ruhában, lebarnulva, kékesfekete hajjal. Úgy éreztem, most ő fog őrizni bennünket, vagy talán mindhárman fogjuk egymást.
De aztán mégsem sikerült...
Beültünk az autóba, és szinte találomra suhantunk az éjszakában. Elmentünk szüleim víkendházába. Fogalmunk sem volt, hogy mit is akarunk csinálni. Egy darabig széttárt karokkal feküdtünk a dupla ágyon. Az ócska, halvány fényt adó rádióban hangulatos dzsessz ment. Barátnőm csak hónapok múlva árulta el, azt hitte Janikával közösen akarjuk. Nekünk persze ilyesmi eszünkbe sem jutott, sőt Jani kezdett morcoskodni, amiért mi egész jól elvoltunk Zsuzsával – iszogatunk, csókolódzunk, sugdolództunk.
Megsajnáltuk Janit, amint fancsali képpel magában dudorászott a fotelben, és épp ellenkező irányba, Egerbe indultunk, hogy valami nagyobb társaságba kerüljünk.
Az odavezető út olyasmi volt, mint egy lebegés, egy valószínűtlen álom. Zsuzsa haját fújta a szél, csiklandozta az arcom. Akárhányszor beleszívtam a cigibe, ügyelnem kellett, nehogy megperzseljem a kékes tincseket. Barátom talált egy kellemes zenét sugárzó adót, és a hullámzó, dombos vidéken úgy tűnt, szinte repülünk a kihalt országúton. Akkoriban akár tíz kilométert is mehetett az ember éjféltájt anélkül, hogy autóval találkozott volna szemközt.
Egerben rábukkantunk egy zsúfolt, még nyitva tartó bárra. Itt mindenki beszélt mindenkihez, mindenféle nyelven. Alig akadt magyar vendég rajtunk kívül. Janika végre kiélhette gesztikulálós, pantomimos készségeit.
Szinte az összes külföldivel szóba elegyedett, és közben óvatosan fogyasztani kezdett. Martinival indult, később – amikor már táncoltunk Zsuzsával – láttam, áttért a grogra, miközben egy amerikai társasággal törték a magyart és az angolt felváltva.
A zongorista megkérdezte, mit játszhat nekünk. Olyan határozottan válaszoltam, mintha mindennap Gershwint hallgattam volna: természetesen a Kék rapszódiát.
Összebújtunk Zsuzsával, és a tucatnyi pár között ütemesen lépkedtünk a zene bizarr dallamára.
Az ilyen a hangzású zenéket átíratok alapján kedveltem meg. Akkoriban sokat hallgattam Rick Wakemant, Isao Tomitát, Mike Oldfieldet.
Három szám után visszaültünk a helyünkre. Janika ekkor már széles, hullámzó mozdulatokkal mutogatva beszélgetett a szomszéd asztalnál az amerikaiakkal. Annyit értettem belőle, azt magyarázta nekik: a seregben hatalmas csőrös ZIL-lel járt, és pontonhidakat vert katonatársaival a Dunán. Az amcsik is mesélték terepjárós kalandjaikat, hogy milyen nagy meredélyekre szoktak felmászni, és mekkora dagonyákon mentek már keresztül. Úgy láttam, a grogozás félbeszakadt, és áttértek a matrózfröccsre. Janika szerint (biztos ezt is katona korában tanulta) nemcsak rum kell a sörbe, hanem 3 cent gin és egy kevés erős paprika is. Aki ettől nem hány egy fél órán belül, az igazán kemény fickó.
Kimentünk kicsit levegőzni, jártunk egyet Zsuzsával. A bár mögötti csendes utcában volt egy apró, hangulatos szálloda. Gondoltuk, kiveszünk egy szobát. Látva Janika beindulását, biztosak voltunk benne, hogy egyhamar nem fog autóba ülni.
A szállodában éppen csak benéztük a pótágyas szobába, és indultunk is vissza azonnal.
Hátul az udvarban két dzsip állt. Az egyikben, mintha Janika szőke fejét láttam volna a volán mögött egy pillanatra, de már kapartatva hajtott is a kapu felé. A másikban az amerikai fickó ült, akivel a bárban ismerkedtek meg.
– Ezek képesek lesznek kimenni rodeózni – mutattam Zsuzsának.
A barátnőm legyintett egyet, és olyasmit mondott: ők tudják, mit csinálnak, és hogy eléggé masszívnak tűnnek a dzsipek. Valóban jobban bírják a strapát, mint az én Renault 10-esem – nyugtáztam magamban.
Visszatértünk a mulatóba, és hajnalig táncoltunk, beszélgettünk, iszogattunk. A többi amerikai szintén ezt tette. Néha megnyugtattak, megveregették a karomat: Don't worry buddy, Johnny and George coming back soon!
Öt órakor indultunk át a szállodába. Nem volt jó a hangulatom. A melankolikus zene hajnal felé már nyomasztóan hatott rám, és Janikáért is aggódtam.
Végül egymás kezét fogva valahogyan csak elaludtunk Zsuzsával.
Hét óra körül erős kopogásra rándultam össze. Az ajtóban a legidősebb amerikai állt megtört arccal. Semmi jót nem vártam, de amit mondott, az felülmúlta rövidre sikerült rémálmomat is: They both died. The police patrols have recently been here.
Hogyan… miért? Kibuggyant a könnyem, és csak nyüszítettem magamban, mint a húgom temetésén.
Kimentünk a helyszínre, Szarvaskőre. A 25-ös út mellett még ott voltak a maradványok. A dzsipek az út menti szikláról zuhantak a mélybe. Úgy 50-60 métert tévedett Jani és George. Belehajtottak a semmibe, átrepültek az út fölött, és utolérték egymást a lejtő alján. A két kocsi szinte egymásba préselődött. A vágások jelezték, hogy nehezen fértek hozzájuk a tűzoltók. Az utastérben addigra már megszáradtak a szétkent vérnyomok.
Megropogtatom a nyakam, dörzsölgetem a csontjaimat… Hideg a víz
...
Tovább »
Kategória:
EPIKA
|
Megtekintések száma:
2167
|
Hozzáadta::
tokio170
|
Dátum:
2013-05-11
|
| |