Mit mondatokba szőni nem fogok,
mind rímjeimbe oltva suttogom.
Az ajtó zárva bár, téblábolok,
a kulcs kezekben régtől tántorog.
A zár erős, és én is tévedek,
hisz úr a rozsda, és ne higgyenek,
csak nő vagyok, kinél az értelem
kavar, csalárd, sekélyes lételem.
A gátjaim közt így vagyok egész,
Madách „kevercse”, lázadó, kemény,
és porba hullok mégis, nem kevés,
megéri minden tiltás, szenvedés.
| 
>
