Mit mondatokba szőni nem fogok,

mind rímjeimbe oltva suttogom.

Az ajtó zárva bár, téblábolok,

a kulcs kezekben régtől tántorog.

 A zár erős, és én is tévedek,

 hisz úr a rozsda, és ne higgyenek,

csak nő vagyok, kinél az értelem

kavar, csalárd, sekélyes lételem.

A gátjaim közt így vagyok egész,

Madách „kevercse”, lázadó, kemény,

és  porba hullok mégis, nem kevés,

megéri minden tiltás, szenvedés.