Fényben látom a régvolt ifjúság tavát;
ahol vize apad, repedezik medre,
mégsem fogja idő, nem éri hervadás,
partján sűrű nádas hajladozik egyre.

Holtág valójában, nem is tó igazán,
s ha áradat jönne, felduzzadna szintje,
cserepes szájamat érintené lanyhán, –
nagy zápor kellene, égi áldás szinte!

Napról-napra borul, minden esőre áll,
a tócsányi emlék mégis egyre tikkad,
álmodtalak csupán - igaz lehetsz talán?
Neved mindörökre az ajkamra szikkad.

2009. 07.11.