Hatalmas hosszú jégcsapok meredeztek a lelátó oldalán, jó húsz méter magasságból fenyegetve a lépcsőhöz igyekvőket. Ha egy is elereszt, könnyedén léket üt az arra járó koponyájába.
A szél úgy rázta a kilátót, hogy az látótávolságon belül bárhonnan azonnal szemet szúrt. A torony billeget csaknem fél métereket, és időnként egy hatalmas adag hó zúdult alá a magasból, a turista feljáró felé.
A jég és a zúzmara, olyan hirtelen csapott le, még a nagy hideget (mínusz húsz) is megelőzve, hogy egyszerűen felzabálta a cserjéket, és kúszónövény módjára futott fel a fák kérgén. A hó alig két hete érkezett, szállingózva, de kitartóan, szünet nélkül. És a torony billegett.
Sam nem engedte el a korlátot, ha akarta volna, akkor sem lett volna rá képes, odafagytak a vörös béléses kesztyű alatti, vékony kis újak, úgy ahogy a bakancsban, a lábfejek, és tengelyében test és a gerinc, a vastag overáll és eszkimó-dizájnos,szőrmebéléses télikabát és annak kapucnija alatt, ott dülöngéltek jobbra-balra a toronnyal együtt, a tomboló ítéletidőben.
A sivító szélben lehetetlen volt beszélni vagy telefonálni, de még gondolkodni is, úgyhogy ő olyan volt ezen a helyen, mintha még élne: Egyenlő és tökéletes, amilyennek teremtetett.
Egy dzsip fordult be a fenyők közül, nem messze a kilátótól, csak nagy nehezen jutott be a garázsba. A felgyülemlett hótorlasza hatalmas volt, olyan technikai segítséget igényelt, ami vagy kéznél volt, vagy nem. Ez esetben a hólapát bizonyult elérhető megoldásnak, a garázs előtt való beragadás, és befagyás kellemetlen és valószínű eshetőségével. A dzsip motortól remegő kasznija, a süvítő szélben, némán tűrte az attrakciót, míg végül bejutott. Tulajdonosa büszke volt magára, mint mindig, ha szerencséje volt, mert úgy érezte a világ mindent menthetetlenül tönkretesz, tengelye körüli forgás közben, és most ő is erre készült.
Gregnek hívták, így volt beírva a telefonokba, családja nem volt, nem számított különösebben különcnek, még az utakon sem, pedig olajzöld dzsipje volt, amivel kimert jönni télen. Nem szerette az évszakot, ahogy az esőt sem, meg a párát, arra a régi nyárra emlékeztette, amikor majdnem belefulladt egy tóba. Hosszú ideig vizet, se mert inni, infúzión keresztül táplálták, amit rendre kitépkedett magából. Nem tudják miért ment bele, ahogy azt sem, hogy tudott e egyáltalán úszni, de tekintve, hogy esélytelennek látták, hogy még egyszer vízbe merészkedjen, és figyelembe véve, hogy majdnem megfulladt végül azt írták a papírra a baleset szó alá, hogy nem tud úszni. Ott remegett a tolla a papír felett, aláírta a jegyzőkönyvet, és alig egy évre rá egész jó munkát kapott egy helyi lapnál, onnan a dzsip, és persze az üveg Ballantines.
De ezek nem feltűnő dolgok, mert az ember hallgat a kutyafáját neki, hosszú évtizedeken keresztül és rendületlenül, szinte mindenről, ami fontos. Úgy tesz mintha nem tudna róla. Hallgatni kell, mert kitalálnak helyette valamit, mert valamit mondani kell és a pletykák különös világában minden szó helyettesít valakit vagy valamit. E felől nem volt kétsége, egy helyi lapnál dolgozott. Volt valami a kolleganőiben, valami, amit sem ő, sem a főszerkesztő sem az online főszerkesztő nem látott át teljesen, csak sejtett, mint a megoldást egy jó detektívregényben, ha van olyan, sosem olvas ilyesmit, issza a whiskyt és nem emlékszik a nyomozós történetekre.
Megjelenése kellemes, frissen borotvált, a homloka magas egy kicsit, de emellé cserébe az emberünk is, és az izomzata is rendben van. Azt a fajta a farmert viseli. A kilátó felé indul, nincs nagyon mit tennie, nincs itt sok minden. Fölfele.
A lépcső fém, és csúszós, az épület dülöngél, a korlát túlsikamlós kapaszkodónak, ha megindul hátra a keze is jön, vele csináljon bármit, és a lépcsőfokok végigsimítják a gerincét, pirosra színezi a csigolyákat, mint egy gyereknek a strandon, még kiskorába. Elindul felfele, átbújik a kifeszített lánc alatt, ami nem mozdul, és nem törődik a táblán a felirattal: ÉLET VESZÉLYES. Néha úgy érzi, van ott fen valaki, aki több egyszerű mazochistánál, aki figyel is. Hosszú nagy lépéseket vesz, kettesével szedi a fokokat, mert így is ugyanúgy csúszik, csak koncentrálnia kell, és nem veszít vele semmit.

A makacsul szállingózó hóban egy újabb jármű közeledett. Piros sportos autó régi kasznival, olyan volt a hegyi kanyarulatokban, mint valami szörfdeszka a habzó tengeri hullámokon. Az előző kocsi jól kivehető nyomában haladt, lassan, mint aki fél, hogy megcsúszik, lezuhan a hegyi utakon, és az út szélén már ott a sok ember, odalent, pedig a márka, ami összegyűrve is tökéletesen felismerhető. Tisztára, mint a csokoládé papírja.
Ha majd ott lesz és szétnéz, bánni fogja ezt az estét. Már az út egy elég korai szakaszán tudta, hogy így lesz. Persze visszafordulni errefelé nem lehet, vagy nagyon körülményesen, és a kilátótorony néhol már látszott a fák felet. Mintha lett volna a törzseik között némi űr, olyan, amit utált a cigis dobozokban, amikor csak kivett egy szálat, és megakadt rajta a szeme. Pedig csak pár száll hiányzott. Lassított és vigyázott az utolsó kanyarnál, alig két mérfölddel már jöttek mögötte.
Felcsapta az ajtót, ezt a felfele nyíló nem ilyen viszonyok közé tervezett csodát, és hagyta, hogy befújjon a szél, kitöltse az utasteret az ítéletidő. Az egyik dzsekit felvette, a másikat lazán a hátára csapta, mintha nem lenne rajta már egy, és csak imponálni akarna a csajoknak. Persze jó 40km-re mindentől, a fenyőerdő mélyén, az egyetem átlátszó üvegkupolája nem, hogy távolinak, hanem elérhetetlennek hatott, mint minden, amit ott tanult, egy ilyen isten háta mögötti helyen mintha áttetsző, hanyagul rendezett kirakat fedne minden emléket, melyek akciósan és leértékelten pihennek ott, de érintetlenül.
- Oh hatalmas GPS, magyarázd meg nekem mi van itt.
- Kérem forduljon jobbra, és haladjon 5 métert, Kerülje ki a másik járművet majd haladjon tovább egészen a kilátóig. Kérjük, ne menjen fel, az épület le van zárva, a belépés TILOS és életveszélyes.
Életében először érezte úgy, hogy ment volna moziba. Messze van és dögunalom, valamint az, hogy nem kifejezetten fázik a mínusz húszban, nem jelent semmi jót, a hátsó farára, és a lábujjaira nézve. Rágyújtani sem tud. Van az ítéletidő és az a hőmérséklet, ahol a szokványos dohányzó felszerelés már nem működik.
- Aszta jó kurva isteni…- Szólott majd elakadt a szava.
- Ugye végig tud menni egy egyenes vonalon, akkor is, ha függőleges. – A rendőrnő hallucinációja, teljesen élethű volt, megkívánt egy tablettát, amit persze az autóban felejtett. A férfi végignézett a nő gyönyörű formás elérhetetlen idomain, amit csupán egy feszülő ing fedett, a szállingózó hóban.
- A lépcsőfeljáró felé emelte a tekintetét, a lépcső mindennek tűnt csak egyenesnek és simának nem, a fémlapokon a jég néhol úgy csüngött a süvítő szélben, mint valami szabályos gráf valami New Age videóban.
- Ismeri a szabályokat. Ha végig tud menni az egyenes vonalon, elengedem, de ha nem…. – A nő fenyegetően megigazította a napszemüvegét.
- A tabletta már ott volt a kezében. A nyelvére helyezte és érezte, hogy odatapad. Mint valami repülő csészealj az űrből, ami egyszerűen csak rácsatlakozik a planétafelszínére, úgy ahogy a befőttes üveg kupakja tud.
.- A francba… most nem tom lenyelni.
- Tudja, hogy kedvelem magát. Meg ne próbáljon valamit bevenni előttem. Vagy már ehhez is sztereóid kell? Hogy végig tudjon menni egy egyenes vonalon? Ugyan már ne vicceljen velem.
- A JÓ BÜDÖS FRANCBA! – Már is elfogta a rettegés. Ha egy csinos rendőr lány beszél az ember fejébe, biztos lehetsz benne, hogy a másik megtermett két méteres kollega, ott bujkál valahol, felkészülve rá, hogy a legkisebb gyanús mozdulatot is félre értse, és utólag majd beírjon a jelentésébe.
- Csak egy vékony egyenes vonal! Menni fog… muszáj, sikerülnie. Csak pár lépés, amíg figyelnie kell az egyensúlyára, és aztán megismétli, pont úgy, mint elsőre. És akkor nem kap golyót a fejébe, ez a hallucinációk valódi gyötrelme, a hangnak mindig igaza van. Ez állt azon a papírlapon, amit a pszichológusnál találtam. Hihetetlen, tudod egyszerűen a többihez keveredett. Ott van azokkal a tökéletes, és visszataszító gyöngybetűkkel. Mi ez? Valami diagnózis?
- Tudod, lehet, hogy neked mindig igazad van, vagy ha úgy tetszik többnyire. – A mondat második felében valami különös rá nem jellemző távolságtartó stílust vett fel, mintha egy csajt akarna lekoptatni. – És tudod, mit mondok? Még az a rendőrcsaj is normálisabb, mint pipid. Ő legalább szeret. – Elmosolyodott, majd folytatta: - Majdnem egyedül van ezzel. Lehet, hogy az ég küldte.
- Mintha minden menthetetlenül összeomlana, amikor róla van szó. És. sok mindennel van ez így. Szerinted hány tabut bírunk el?
- Nézd, ha ki tudod nyitni a szádat vagy az akármidet, ami kivételesen nem a pénztálcád az már jó. Lehet, hogy ez most leereszkedően hangzik, de van erre egy jó idézet: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is” És ne feled, ebből elég sokat idéznek, ami egyrészt szintén fura, másrészt szintén tele van tabukkal, ha jobban belegondolsz. Csak az egész olyan, mint egy nagyon elbaszott regény, mindent kívülre helyez e/3-ba, és mindenkit. Arról nem beszélve, hogy a felépítése meg olyan, mint egy keresztrejtvény, szavamra mondom. Szóval szerintem a kedves hívek sokkal bizarrabbak.
- Mennyien is vannak?
- Nem tudom pontosan, de Amerikában körülbelül 40%körül van az arányuk.
A gumibot hátulról lökött egyet, a gerince közepére, kicsit hosszabban, mint kellett volna, és miközben előre lendült, szinte látta maga előtt, hogy a feje fölé emelkedik. Szedje a lábát, és ügyeljen az egyensúlyra.
Ha a hideg nem lett volna annyira embertelenül elviselhetetlen, talán szitkozódott volna, de így nem mert, félt, hogy a szájában megfagy a nyál. Lábát az első lépcsőfokra helyezte, és megtette az első csúszós bizonytal ... Tovább »