Nem a töviskoszorúról, lándzsáról,
tenyered--talpad sebeiről se, és
behorpadt mellkasodról is minek —
kár arra vesztegetni a szót,
amit vállaltál, mikor levettem
rólad a kezem.
Hanem pléhmeztelenséged a szú-
ette fán, málló talapzaton, már
fölemlíteném engedelmeddel,
árokszéli fenség, vénasszonyok,
megesett szüzek, önmagukban hívő
hitehagyottak gyámolítója!
Hervadt virágok lábaidnál,
alamizsnául néhány füledbe
dadogott kérés és ügyetlen térdhajtás.
Trónusra küldettél, nem megváltásra.
Lehettél volna uralkodó, igazi,
akit illetlenül kéréssel tolakodók
sose — de ha már mindenképp
másként akartad: nincs elég oltár,
nincs elég szószék, hol fölmutathatnád,
ami még most is a tiéd belőlem,
a hatalmat, legalább a lelkek felett?
Itt kell megint szégyent hoznod a fejemre?
>
