Mint fordított Déva-várat rontom
földig, ha kell, kövenként széthordom —
ne lássam, falán az ügyetlenül
magam csinálta fugákat miként
veri
föl a gyom, s miljom nyüzsgő kis
állat mint épít mikrovilágot
magának,
hogy lakjon e romokon.
Képzeletemből dübörgő buldózer
vonul föl,
hogy élő testemet ki-
falazza. Vásnak a vasfogak, de
múltamból magam
kirágom, és látom
a tornyon egykor büszkén lobogó,
fakó vászon
igyekezetét, hogy
lengjen, berozsdállt felvonóhídét,
hogy emelkedjen,
kiszáradt vizes-
árokét, hogy újra megteljen.
Valaha nevetve rám
tüzelő,
megvakult lőrések alól nézem,
mint omlik a kő, s a vár fokán,
meg-
dőlt bástyán, dohos szobában, az úrnő
árnya hiába gondol
föltámadásra.
Még megérint e hely és e helyzet
melankóliája, ám
józanul
felmérem: az én veszteségem kisebb.
Omlása nem rám szakadt,
élőként
lehetek szabad, s falát, mely bezárt,
lebonthatom — csak a
törmeléket
kell majd eltakarítanom.
>
