Az utcánkban, melyet kezdetben – nem tudni miért – a pokolról kereszteltek el, s csak később vehette fel Nepomuki Szent János nevét, annyi híresség lakott és élt, hogy egy kisebb város a felével is beérte volna. Eme hírességek egyike Ösztöke volt, becsületes nevén ifjabb Fedák József, akit ugyan nem ismertem személyesen, de Nagy bácsi, a nagyapja és a környékbeliek annyit meséltek róla, hogy abból egy regény is kikerekedhetne. A számos történet közül nekem az tetszett a legjobban, amelyik életreszólóan megalapozta az eleven legényke hírnevét.

Nos, a szóbeszéd szerint olyan négy-ötéves lehetett, talán még annyi sem, amikor egyik vasárnap, miközben annak rendje s módja szerint folyt a délelőtti szentmise a premontreiek Úri utcai templomában, hirtelen alattomossággal rájött a kisebbik baja. Az eset fent a karzaton történt, mivel Ösztöke szülei kórustagok voltak. S ha már ők ott tartózkodtak, illő volt gyermeküket is a közelükben tudniuk, hogy rajta tarthassák a szemüket.

A bölcsességeknek ugyan még híján volt a legényke, annyit azonban már filozófusok nélkül is tudott, hogy a szükség nagy úr. Nem is húzta hát az időt, hanem odafutott buzgó áhítattal éneklő édesanyjához, ám mielőtt szólásra táthatta volna a száját, a hit tekintetében kérlelhetetlenül következetes mama egy mérges szemöldökrándítással el is némította csemetéjét. Szerencsére atyja jóval engedékenyebbnek bizonyult. – Keress egy kerítést, és ott intézd el a dolgod – súgta fia fülébe. – Csak vigyázz, nehogy lepisild a szandálod!

Ösztöke körülnézett. Tekintete végigsiklott az orgonasípokon, a kántor és a kórustagok arcán, végül a karzat kovácsoltvas korlátján állapodott meg. Nem egészen olyan, mint a püspökkertet körülölelő, de kerítésnek ez is csak kerítés, futott át rajta az örömteli felismerés. Odaállt hát a rácshoz, ügyesen kigombolta nadrágja elejét, és szépen harmatoztatni kezdte lefelé a visszatarthatatlant. A permetről a padokban ülők gyorsan kiderítették, hogy nem mennyei magasságból hullott rájuk, és felháborodásukban templomhoz nem illő módon visítozni, szitkozódni kezdtek. A példanélküli rendbontás miatt, a miséző Tauszig atya néhány percre megszakította az istentiszteletet, hogy tájékozódjon. Amint megtudta a felháborodás okát, erélyes hangon felszólította Ösztöke szüleit, hogy csemetéjükkel együtt a lehető leggyorsabban hagyják el a templomot, és kint az utcán, valamelyik fa vagy fal tövében fejezzék be a sürgős elintéznivalót.

Önmagában már ez az egyetlen történet is elég lett volna ahhoz, hogy Ösztöke neve örökre bekerüljön Nagyvárad halhatatlanjai közé. Hogy mégsem így történt, az a krónikások vétke, akik valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, mindig másként rendszerezik a dolgokat, mint a hétköznapi emberek többsége.

S bár unokája valóban híres emberré vált, Nagy bácsi, aki mint már említettem, anyai nagyapja volt, sosem dicsekedett vele. Egyrészt, mert még csak nem is sejtette az unokájára váró dicsőséget, másfelől nem volt az a dicsekvő fajta. Kezei szélsebesen jártak, a száját viszont csak ritkán nyitotta szóra. Nem mintha némasági vagy egyéb fogadalom tiltotta volna számára a felebarátaival való értekezést. Sőt! Nagyon is közlékennyé vált, valahányszor a körülmények ezt lehetővé tették számára. Körülmények alatt Nagy bácsi esetében azokat a szájában sorakozó fa- és vasszögeket kellett érteni, melyeket a gondjaira bízott cipők és bakancsok talpába szándékozott beverni. Egyébként a szögeket két fémdobozban tartotta csiriztől és szuroktól ragacsos asztalán. Munka közben időnként bele-belemarkolt egyik vagy másik dobozba, és teletűzdelte szögekkel a száját. A faszögek mindig bal oldalra kerültek, a vasszögek jobbra. A hegyükkel kifelé meredő szögektől úgy festett a szája, akár egy tűpárna.

– Meglássa, ebből az Ösztökéből nagy madárszakértő lesz – szólalt meg, miközben hozzáfogott cipőim siralmasan ferdére kopott sarkaihoz.

– Miből gondolja? – fűztem a szót, kizárólag a beszélgetés kedvéért, ugyanis fogalmam sem volt, kiről beszél az öreg.

– Hát itt van példának okáért az a tavalyi eset – folytatta a megkezdett tempóban az öreg. – Történt, hogy a vejem, tudja, Fedák Jóska, június végén, jutalmul a színjeles bizonyítványért, vett hat pár postagalambot az unokámnak, Kis bácsitól, Izsák apósától. Még egy dúcot is szerzett valahonnan. A fránya galambok azonban nem méltányolták igyekezetüket, s még aznap faképnél hagyták őket, visszarepültek Kis bácsihoz.

– Galambházhoz szoktak ezek, fiam, nem holmi dúchoz, elvégre városi madarak – magyarázta az öreg Jóskának, mikor az este beállított a szökevényekért.

– De nekem fogalmam sincs arról, hogy néz ki egy galambház, Pali bátyám – szabadkozott Jóska.

– Egyet se búsulj, fiam! Te csak vásárold meg a faanyagot, én majd megszerkesztem a házat – veregette meg Jóska vállát búcsúzáskor az öreg.

Nem volt mit tenni, másnap az instrukciók alapján Jóska megvásárolta az oszlopokat, léceket, dróthálót, egyebet, Kis bácsi meg két nap alatt olyan galambházat készített, hogy még az öreg Zsíros is megirigyelte volna, ha látja...

A galambok gyorsan megbarátkoztak új otthonukkal. Igaz, más választásuk amúgy se nagyon volt.

Kéthónapnyi fogság után, egy augusztusi reggelen Ösztöke kieresztette a galambokat, s kíváncsian leste, mi lesz. Az lett, hogy a beste jószágok kiröpültek, egyenesen fel a háztetőre, ott aztán meg is ragadtak. Csak totyogtak le s fel a cserepeken, búgtak, turbékoltak, de a repüléshez valahogy nem fült a foguk.

Ösztöke előbb partvissal ijesztgette őket, a galambok azonban a fülük botját sem mozgatták. Aztán földgöröngyöket dobált fel a háztetőre, de az se hatott. Ráadásul még Jóska is jól lekapta, amiért megtölti földdel az ereszcsatornát. – Van abban már épp elég szemét, fiam, felesleges gyarapítanod – igazította el csemetéjét.

Másnap a kelő nap szorgalmas munkában találta a kisebbik Fedákot. Két-háromujjnyi széles csíkokra szabdalta a tűzrakáshoz félretett újságokat. Nagy igyekezetében még a nyelvét is kidugta.

– Hát te miben mesterkedsz, fiam? – kérdezte gyanakodva Jóska.

– Galambösztökéket készítek – felelte sokat sejtetően a legényke.

– Micsodát?…– tátotta el a száját Jóska.

– Galambösztökéket. Ezektől úgy repülnek majd a lusta fajzatok, mintha ostorral hajtanák őket – magyarázta a gyerek.

– Na, ezt megnézem – tolta hátra kalapját idősebb Jóska, azzal leült a gang lépcsőjére.

Miután az utolsó újsággal is végzett, Ösztöke lesietett a galambházba. Egyenként összefogdosta a galambokat, s madzaggal ügyesen a farkukra kötözte a papírcsíkokat, aztán kitárta az ajtót, azok meg egymás hegyén-hátán tódultak kifelé. A háztetőre azonban már nem ereszkedhettek le, mivel útközben halk surrogással beindultak a farkukra kötözött ösztökék. A sokat tapasztalt madarak eleinte nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a mögöttük pörgő motolláknak. Mindössze kicsit gyorsítottak a tempón, remélve, hogy előbb-utóbb lemaradnak kellemetlen kísérőik. Csakhogy a gyorsítástól a papírcsíkok még veszettebb forgásba kezdtek. Már nem is surrogtak, hanem valósággal berregtek, és mindenütt szorosan a nyomukban. A galambokon úrrá lett a félelem. Kétségbeesetten igyekeztek felfelé menekülni, az ösztökék azonban állhatatosan pörögtek mögöttük. Aztán hirtelen öngyilkos zuhanórepülésbe mentek át, ám ez se járt eredménnyel. Különös hanggal társult manővereiktől a környék többi galambja is pánikba esett. Egymás után kaptak szárnyra a tiplerek, pörklik, fésűs keringők, fodros és parókás pergők, posták, bukók és strasszerek. Pillanatok alatt megtelt az égbolt furcsán cikázó galambokkal.

Ösztöke magánkívül volt az örömtől. Megállás nélkül rohangált az utca és az udvar között, közben diadalittasan kurjongatott. Hiába kérlelte az apja, hiába rimánkodott az anyja…

A delet is elharangozták, mire az utolsó galamb farkáról is leszakadt az ösztöke, és kimerülten bebukott a galambházba.

– Többé azonban nem volt szükség ösztökére. Ma is a kisunokám galambjai maradnak legtovább a levegőben. Magam is megbizonyosodtam róla – tekert elismerően a nyakán Nagy bácsi.

... Tovább »