I. Ott pulzál
Párhuzamos síkok, helyszínek.
Történések egy időben:
lényegük szerint fölötted zajlók,
és intimitástól megemeltek.
Cseppek egyediségében az óceán
megtapasztalt, univerzális élménye,
és megfordítva, a Tejút távolából
készült sorozatfelvételek
járdarepedésnyi mikrovilágról —
az agy merevlemezére exponálva.
Összeérő pólusok szikra-
kisüléseitől élesre állított érzékek.
Megérint. Mellbe vág. Betölt.
Szimultán jelenléteidben ott pulzál
egy képtelen ígéret teljesülésének
zavarba ejtő esélye.
II.
Nincs mit kezdened
Mit kezdhetnél a dezsavükkel?
Nem ezt, nem így,
és még csak
nem is te. Legfeljebb hasonlót,
ha egyáltalán. Áttetszővé
fakulva is
rendre visszacsatol saját jelenébe
a tiédből. Ám átjárás csak
a múltba,
soha abba az immár idegen jelenbe.
Ha olykor cseppfolyósan
mégis
föltolul, értelmezhetőség híján csak
rendszert terhelő üresjárati
folyamat.
Élhetsz ugyan visszafelé is, persze,
de mindig csak, mint a
mostani
éned. Íme, a szimultán korlátai.
Nincs mit kezdened velük.
III. Így képzelem
Ott majd föltárulsz mindeneknek.
Átlátható
lesz összes áramköröd,
és közöttük minden létrejött
vagy csak lehetséges
kapcsolat.
Egyszerre leszel, aki valaha is voltál
és még itt lehettél
volna. Egyetlen
személy tudatává rendeződik össze
– közvetlenül
lehívható formában –
minden letöltött információ,
és jelenléted kitölti
az összes bejárt
helyszínt. Idő és tér korlátai nélkül
szabadságod
csaknem teljessé tágul.
Tenmagad maradsz az egyetlen határ,
amit
átlépned nem adatik meg,
mert már csak önnön teljességed lehetsz.
(Igazság ha tétetik, én így képzelem.)
Kategória: LÍRA |
Megtekintések száma: 2121 |
Hozzáadta:: Tibor |
Dátum: 2013-05-14
|
|
Baktatok a rángó, sikoltó éjben,
gennyes az utca, vég-sebeket hord, –
girhes macskaként szegődik hozzám,
és hamisan ámítva rappel a Hold.
Tékozló túrásba téved az elme,
pazarló gödrökben ring a sötét,
falakról csurog csöbörből-vödörbe
a csömör, a vizelet és a köpés.
Fogtörő kátyúkba süllyed a nézés:
ma sincs pénz, hibába kellene száz,
csak karókra és sunyi küszöbre futja;
csalt milliók forrnak – olvad a máz.
Eldugott padokon csövesek – sorra,
útpadkán, koszban ülnek fiatalok,
részegen-bambán lesnek a sorsra:
küldhetne már egy rossz Ikaroszt.
Alszik az egyterű nagy vasaló,
álmodik olcsó, ám tartós hidat,
megállóját őrzi tucat csíkos mellény,
szundikál bennük a munkástudat.
Örömlányok hada lófrál a pályán,
odébb a stricik osztják az észt,
snóbliban nyernek vándorhatalmat,
s újra elosztják a pecsétes pénzt.
Kellene már egy monszuneső ide,
tapad a szenny és bűzlik a por,
Dunába fúlna a város összes mocska,
ám nincs rajtunk áldás, ez nem az a kor.
Baktatok a szennyes, szagos sötétben –
seperni kéne, de sittet senki se hord -,
girhes macskaként szegődik hozzám,
és hamisan ámítva rappel a Hold.
2009. október 13.
Hallgatható változat
Kategória: LÍRA |
Megtekintések száma: 2384 |
Hozzáadta:: tokio170 |
Dátum: 2013-05-14
|
|
|
>
