A Dollár-hegy ölében álmosan hunyorogtak a Nap frissen ébredt nyalábjai.
A dűlő pora békésen szuszogott, derekán a tegnap nyomai már alig látszódtak. Csuszkák fakopáncsoztak a lombosban, kőhajintásnyira egy haragoszöld bokron veszekedő verébrajtól. Az utat szegélyező öreg akácok koronáikkal szélesen nyújtóztak, a reggel különös levegőjét szimatolták. A közeli falu kutyái fanyalogva hallgatták a kakasok reggeli köszöntőit.
– Adjon az Isten jó reggelt! – szólt ébresztőt párnájára tápászkodva az öreg Máté. – Ideje göncöt váltani! Miska szomszéd fazékba való Gyurija is rég elóbégatta magát, hogy az íz enné el a csőrit!
Nelli csendesen morgolódott, mígnem elakadt a gondolatban. Mire ez a nagy sietség, a kapa megvárja őket, meg különben is, alig pislog még a reggel.
Hamar megigazgatta az ágyat az öreg felől is, a szamárfészket, ahogy ő hívja. Deresen is dús haját sietve befonta, és díszes koronát kanyarintott belőle. Tenyerére lötykölt kis vízbe hajtotta arcát, hogy felfrissüljön.
A konyha félhomályban ásítozott, a rojtos nagykendő se mozdult az asztalon. Az élelmet hamar belelopta, és jókora bütyköt vetett rá.
Míg a szőlőhegy felé kanyargó utat taposták, Máté szája egyre szaporázta. Asszonya egykedvűen hallgatta.
– Te, Nelli, a só egye el a nyakad, hát szólj mán egy szót is!
– Vén bolond, megvesz’ a szóé’!
– Most mondjad má’, milyen agyoncsapni valók ezek a rusnya csirimpolók! – mutogatott a kapa nyelével a veszekedő verébhadra. – Nem bírják befogni azt a nagy lepcses…!
– Ahogy maga se! – villantott haragvóan az oldalborda.
A szőlő alján burjánzó fű csatakosan lógott a friss harmattól. Máté rossz pokrócot hajított rá, úgy ültette közepébe a batyut. A fonott vizeskorsót meg őrnek állította mellé.
– No, akkor, merre is kezdjük? – kérdezte hetykén a nejét.
– Merre, hát ugyan merre?! Maga itt marad, én a másik végin! – dohogott, és nekiindult a bakhátnak.
– Ez jól itt hagyott – morfondírozott az öreg – de nem is baj, legalább a lobogós alá csent lapost vallatóra foghatom. Ugyan nem kéne, mer’ reggel a pince is csalogatott, lessem meg, van-e alja a bornak. Majd beosztom ezt is meg a kapálhatnékot is. Csak ne lenne ilyen melegem!
– „Hej, minek iiis gon-dolok én terejáád…!” Na, még egyszer…! Csapna bele a jeges mennykő ebbe az izzadhatnékomba! Na, te rigó, te is felocsúdtál, oszt diót kínálgatsz?!
Vakarózott még keveset, aztán csak abbahagyta a horolást. Arrafelé nyújtogatta a nyakát, ahol Nelli alakját vélte előtűnni.
– Maga meg mi a rossznehézséget keres itt? Tán égeti a kapa nyele a kezit?
– Ne légy már ilyen szigorú, csak felevett a rosseb, hogy szusszanjak cseppet! Már az is baj!?
Nelli benn hagyta a szót, hátat fordított, kapáját hosszan buktatta a puhára ázott földben. Máté oldalra billentett fejjel mustrálta. A noha meg a seprőpálinka elég erősen incselkedtek vele, és mint régen, bátorságra kapott a keze.
– Veszi el a kezét, de rögtön a …!
A férfi döcögősen nevetett, és kamaszosan élvezte, ahogy felesége nagy mérgében püföli a hátát.
– Menne má’ lefele, oszt rakna tüzet a nyársaláshoz! – rikácsolta fennhangon, míg a szoknyáját igazgatta.
– Neked se igen lehet kedvedbe járni, hogy a görcs állna a más macskájába! Régen pedig …
– Na, nézzenek oda, hát még a meredt krumpli is párolog?! – csúfondároskodott az asszony.
Fertály óra is múlt, de Mátét a föld nyelte el. Nelli nyugtalanul leskelődött, honnan tűnik elő, de hiába. Sietve ellökte a kapát, nem törődött, hová hanyatlik. Úgy surrant a tőkék közt, mint akit űznek. Hamar a betonkávához ért, ahol az öregje támasztotta a hátát.
– Mi lelt, hogy hiába vártalak?!
- Mindjárt elmúlik, csak még kicsit kiszuszogom magam – kínlódta ki a szót az ember, és behunyta a szemét.
***
Miska szusszantásnyira megállt, hogy rongyzsebkendőjébe törölje a homloka ereszéről csepegő verítéket. Éhség marta a gyomrát, ihatnékja is támadt, hát kisietett a kukoricaföld végére. Szemével hamar felölelte a környéket. Jól esett lesni, ahogy más karistolja a kövér földet.
- Né’ má’, Nelli néném, hát magok itt? – szólt oda a káva körül mocorgó párnak. - Adj’ Isten jó napot!
– Adjon neked is, Miska! – szólt vissza az motyogósan.
– Tán valami hibádzik?!
– Rosszul ’ az uram, kéne a segítség – nézett fel kétségbeesve Nelli a fiúra.
A legény nem toldotta a szót, inkább megiramodott a cseresznyefához kikötött lovak felé. Kapkodva fogta hámba őket a rúd két oldalára, és már ugrott is a bakra, hogy kurtítsa az utat.
Mátéról szakadt a víz, gyenge volt, mint akit akarattal izzasztnak hideglelés után. Nehezen tápászkodott fel, szégyellte, hogy ereje majd mind elszegődött mellőle.
Miska segítősen felnyalábolta, és a szekérderékba hajított kabátjára fektette az öreget.
– Ne olyan kapkodósan fiam, az a lapos üveg …!
Nelli szeme kikerekedett, ahogy a sunyin lapuló itókást meglátta a fűben. A méreg meg a bolond aggódhatnék dulakodtak benne, de a szájára ült.
– Kerekedjék ide mellém, néném, jobban fogy az út!
– Nem úgy az, megyek inkább gyalog, hamarabb lesz az a doktorig!
A Jegenyesor hosszú porosában sietve tapicskált az asszony. A nap az égen viháncolt, hát minden élőlény árnyékot csent, csak a faluszéli kutyák lestek nyelv lógatva az idegenre.
– Jó napot kívánok! A doktor urat keresem, itthon-e?
– Kerüljön beljebb, hívom sietve! – szólt a doktorné, és elindult a dolgozó szoba felé.
– Szép napot Nelli, nahát, magát is látni? Nincs tán valami baj? – kérdezte mosolyogva az idős doktor.
– Már meg ne sértődjék a doktor úr, de akkor lássam magát, mikor a hátam közepit! Csak azé’ gyöttem, siessék, az uram megint közel a gutaütéshez!
***
– Mamuka, éhes vagyok! – szólt az apró legényke, és az asztal mellé ült illedelmesen.
– Ehun kis mákos csík, rögvest melegítem, de előbb siess át a patikába, volt a doktor, felírt valami pirulát nagyapádnak, hozd szaporán, kisfiam!
Az embergyerek nem firtatta mi történt, inkább szedte a lábait, mert a korgó gyomor nagy úr.
Miska alig várta, hogy a világossághozó átbújjon a másik féltekére. Összekapta magát, a két deres nyaka közé csördített, hogy mielőbb Mátéék portájához érjen.
Nellit az udvaron találta, amint épp a tyúkoknak vetett két marék búzát.
– Mondja gyorsan, hogyan van az óta az öreg? – firtatta a legény.
– Halkan szuszog, a doktor valamit belétukmált, azóta nem veri a veríték – szólt sóhajtva Nelli, és betessékelte a jövevényt, hogy meleg mákos tésztával kínálja, amiért ennyi jót tett.
– Mi lelhette a szegényt? – kérdezett aggódva a fiú, de inkább ne tette volna.
– Hogy az ég szítta vóna fel Noét, mikor a bárkájára engedett két szál szőlővesszőt is vinni! – dohogott az asszony. – Annak is maga fele vót a keze, hogy az öreg Isten szárította volna ki a szűrit! De majd adok én ennek a vén szélhajtottának, csak gyógyuljon fel! Megtáncoltatom a sodrófát a fájós gerincin. Ezé’ kelt ez ilyen korán, hogy korhelykodhassék, meg még lopva öblögetőt is hozhasson! De én voltam a bolond, hogy kecskére bíztam a káposztát, gondolván, vigyáz ez magára. Inkább lenyelem a pince egyik kulcsát, mintsem odaadjam többet ennek a …!
– Jó lesz má’! – szólt ki félhangosan Máté a dunyha alól. Eddig csak hallgatott, de már elunta. Nem senki ember ő, hogy így szapulják. Oda a kenyere java, máig keményen dolgozik, hát mi végre ennyi szitok. … és ez a Nelli mennyit tud! Hej, ha sejtette volna annak idején, hogy némelykor ennyit gágog, bizony nem eszi a rossebb utána! Pedig mit ácsingózott, hogy az övé legyen. Má’ meg vénasszony, oszt házsártos is, tapogatni se igen hagyja magát, pedig néha igen jólesnék egy kis hamisság.
Miska torka egyre szűkebb lett, alig bírta a finom étket nyelni, úgy kínozta a nevethetnék. Az ajtófélnek támaszkodó legénykével összevillanó tekintetük csak fokozta a kínját. Amaz is eldugdosni igyekezett a kikívánkozó hahotát, hát a küszöbre ült enni.
***
Úgy cirpeltek a tücskök, mintha a világ csak zenén akarna hálni. Nelli sebtében megtisztálkodott, és Máté mellé húzódott, hogy meghallgassa, szuszog-e rendesen. Párja békésen húzta a lóbőrt, néha még csámcsogott is, tán álmában valami jóhoz jutott.
A Hold kerek képpel kémlelt be az ablakon, és kíváncsiságában ott felejtette magát. Jól is tette, legalább Nelli szemét éberen tartotta, míg ki nem világosodott megint.
|