Hortobágyi Béla sokáig nézegette magát a MÁV laktanya közös fürdőjének helyenként megvakult tükrében.  Húszas évei elején járt, de most, a délutáni nap erős oldalfényében, úgy tűnt neki, hogy kezd öregedni. Kis ráncok, szarkalábak jelentek meg a szeme környékén. Mellette Felhévízi Pali – az örökké becsiccsentett vasúti mérnök – kente frissen borotvált képét Pitralonnal, s végezetül akkurátusan bedörzsölte homlokát is a fanyar illatú arcszesszel.
– Én is hasonló, masszív taplóbéka leszek húsz-huszonöt év múlva – fintorodott el Béla.

Molnár Tamás, Béla barátja a földszintről feljövetben benézett az első emeleti mosdóba, és ráförmedt a tükör előtt ábrándozó „öregedő emberre”:
– Tudtam, hogy nem készülsz el időre, már lenn várunk legalább tíz perce.
Béla megrázta magát, a törölközőt hátára csapta és neszesszerével a kezében megindult a szobája felé.
– Öt perc alatt kész vagyok! – mondta, s közben megveregette a régi kollégiumi szobatárs vállát. – Igyatok addig még valamit!
– Kocsival megyünk, nem akarok betankolni – felelte a nála jóval alacsonyabb, szőke fiatalember.
– Nofene, mi történt veled Tomikám, absztinens lettél hirtelen?
­– Dehogyis, csak kitakarítottam az autót, és eszembe jutott, hogy még nem is voltunk vele sehol, amióta lefényezték és felszereltem. Kerülünk egyet a városban, úgy megyünk a dizsibe.
– Tényleg nem – motyogta elgondolkodva Béla. – Megyek mindjárt, keress addig valami bemelegítő zenét! – Nekem Giorgio Moroder is megteszi.

Béla, vagy ahogyan ismerősei becézték: Belló, nemrég adta el a Wartburgját. Amióta Ladán oktatott másodállásban, meggyűlölte az idétlen; billegős, füstölő, kormányváltós kocsit. Inkább tujával járt délutánonként a Dankó utcai bázisra. Tetszett neki az ötlet, hogy Tamás pöpec Ladájával forduljanak néhányat a városban, s közben full hangerőn nyomassák a zenét.
Komótosan kevert magának egy Red Devil koktélt. Két cent Camparit, némi narancslét és egy ujjnyi triple sec-et öntött a maréknyi jégkockára.
Élvezettel szürcsölgette az italt a hosszú pohárból, miközben ellenőrizte öltözetét a tükörben.
– Indulhat a bevetés – mosolyodott el. Meg volt elégedve magával.
Lenn már dübörgött a basszus, pufogott a dob, és cincogtak a vékony hangok.
Tamás mindig ügyelt rá, hogy a legjobb kazettákra vésse a legújabb lemezeket. Holmi, rádióból felvett zenéket nem is tartott az autóban.
Belló úgy látta, mozog Tamás nőjének, Lenkének szája, de hogy mit mond, azt megsaccolni sem tudta. Hasára ütve azt válaszolta neki, hogy csinált magának egy Red Devilt, és ördögszerű képet vágva kitolta nyelvével a jégkocka maradványát.

Néhány perc múlva már a Népliget mellett suhantak. Vadul kalimpálva énekelték a Visage – Fade To Grey c. nótáját. A következő szám azonban még jobban begerjesztette őket. A „kockafejű” Grace Jones Libertangóját egymást csapkodva tombolták végig. Közben elhaladtak a Népstadion mellett, a Dózsán. Dalolva közeledtek a Hősök teréhez.
Az Andrássy úti évszázados villasor, az Alphaville – Forever Young című slágerét hallgatva még romantikusabbnak tűnt. Feldobott állapotban értek a kiskörút felől a Kálvin térre. Tamás ekkor új kazettát tett be. Az autó lemezeit bőszen rázta a Human League – Don't You Want Me kezdetű bizarr nótája.

Amikor kiszálltak az  Üllői úttal párhuzamos, eldugott utcában, még mindig bömbölt a zene: a Heaven 17 harsogta, hogy Let Me Go!
Lementek a törzshelyüknek számító nívós diszkóba. A bejárat melletti pultban a szokásos beengedő állt, aki már legszívesebben eldugta volna a három milliméteres borostára vágott  arcát, mert tudta, hogy megint megsmirglizi Belló. Egyszer – illuminált állapotában – adott egy macskabajuszt a beengedős Karcsinak, és elnevezte Kacor Károlynak. Azóta minden találkozáskor vörösre dörzsölte borostás képét valamiféle megrögzött szokásból, már-már kabalaként.
Nem volt senki ismerős a szuterénben lévő légkondis helyiségben, így Belló magában iszogatott, amíg Lenke és Tamás táncoltak. Épp szájához emelte a poharát, ám váratlanul valaki meglökte a vállát.
Három kellemes kis csaj érkezett. Beszélgetve mentek az asztalok között, amikor az egyik rosszul lépve rádőlt a fiatalemberre. Belló felugrott a fotelból, és a padlóra söpörte a vermutot. A lány sajnálkozó képet vágva a pulthoz sietett törlőruháért, és elnézést kérve simogatta az ülőalkalmatosságot. Béla majdnem csettintett a nyelvével, ahogy elnézte az előtte himbálódzó gömbölyded idomokat, végül azonban csak mosolyogva bizonygatta a lánynak: semmi gáz, tényleg nincs gond.

Vége lett az izzasztó, gyors zenei blokknak. Tamás és Lencsi visszatelepedtek az asztalhoz.
Lassacskán megtelt a terem, már szinte minden asztalnál ültek. Beszélgetésbe és iszogatásba kezdtek. Tamás nem ivott páleszt, kizárólag  vermutot. Mint mondta: neki haza kell találni a Ladával. A munkahelyi témáktól elkanyarodva, eljutottak a legutóbb együtt látott  filmig, az Aranyoskámig. Bellónak nem tetszett a film, túl banálisnak tartotta. Később ráadásul – mivel átvette az „aranyoskám” szóhasználatot – még problémája is lett belőle, amikor szabálytalan parkolásáért az Andrási útra beidézve, így szólította az előadó főhadnagynőt. Az egyenruhás nő ezt rettenetesen zokon vette, ezért aztán a példás kifogás folytán nyerésre álló ügy szigorú büntetésre változott.

Belló összerezzent, és hirtelen a vállához nyúlt, mivel valaki a látóterén kívül megérintette. Egy finom kis kéz gyurmázta játékosan a vállizmát. Ahogy oldalt nézett, örömmel tapasztalta, hogy a botlós léptű csinos lány áll mögötte.
– Mit kérsz? Hozok neked egy italt az előbbi helyett – mondta kedvesen.
Látszott rajta, már túl van a bemelegítésen és jócskán lelazult.
– Odamegyek veled a pulthoz, és átnézzük a választékot – kacsintott kihívóan Béla.
Végül nem sokat teketóriázva ő kérte ki az italokat. A Ninaként bemutatkozó lánynak is pálinkát rendelt.
Nina nagyon fura arcot vágott, amikor egy húzásra leküldte a felest. Ki is csurrant a könnye. Nyakába borult Bellónak és azt súgta:
– Még egy ilyen beöntés, aztán vihetsz haza a hátadon!
– Ma kocsival jöttünk kivételesen – felelte huncut mosollyal a fiatalember.
– Hoppsza… és ki vezet? – kerekedett ki a lány szeme.
– Aki mellettem ült az asztalnál, Tamás. Ő csak finoman fogyaszt, és elég közel is lakunk, itt a kerületben.
– Fúúúú… bátor ember a haverod.
– Az bizony, papírja van róla, hogy nem fogja a kard.
– Tényleg? – Nem ő Lúdvérc fia, a Szélkötő Kalamona véletlenül? – csúfolódott a lány.
– Azért annyira nem előkelő – nevetett Belló –, én csak próbarendőrnek hívom simán.

Belló nem kockáztatta meg az újabb páleszt, annak ellenére, hogy akkoriban még igazi gyümölcspárlatból készült, inkább két vermutot kért sok jéggel.
A táncolók közt egyensúlyozva az italokkal, visszamentek az asztalhoz, ahol az apró termetű, de vehemens Tamás épp fenyítette Lenkét. Közbeszólást nem tűrve mondta a magáét:
– Nézd csak meg magad! – Mindenkinél pocsékabbul vagy felöltözve, kész égés veled mutatkozni.
Most, hogy feltette a színszűrőt a kis próbarendőr – véresek voltak a szemei a piától – egyből jobban érezte a fashion-t, mint induláskor.
Belló megpróbálta csitítani, elvonni Tamás figyelmét valamivel. Bele is kezdett egy aktuális politikai téma boncolgatásába, mert rendes körülmények között erre mindig ráharapott barátja. Úgy vélte, nála jobban senki látja át az "úri passzió" homályát. Most azonban mégis mérgesen felugrott, és faképnél hagyta a társaságot. Belló legyező mozdulatokat tett az arca előtt, úgy mondta Lenkének:
– Nagyon forró a helyzet, megint rajta van a dizájner öt perc.
Lenke, aki eddig csak halkan hüppögött, elsírta magát. Remegő kézzel a táskájában kotorászott zsebkendőt keresve.
Amikor kifújta az orrát és megtörölgette a szemeit, úgy nézett ki, mint egy kezdő szenes rakodás után. Jól elmázolta a szempillafestéket. Még az orra is fekete volt.
Belló kíváncsian körbekémlelt a teremben, hogy hová tűnhetett a kis divatdiktátor. Nem látta sehol, ezért felállt, és úgy szűrte a tömeget. Már majdnem visszaült, amikor a pult végében meglátta barátját, ahogy ideges fejbiccentéssel lenyom egy italt. A mozdulat hevességét véve alapul azonnal rájött: Tamás páleszhez folyamodott idegnyugtatóként.
Belló türelmet kért a lányoktól, amíg jobb belátásra bírja barátját.

Mire a pulthoz araszolt a táncolókon át, a kis ember már a második felest dobta hátra.
Belló megfogta a kezét, és vissza akarta vezetni az asztalhoz.
– Legyen már eszed! – Hogy visszük haza a kocsit, ha szétiszod a fejed? – Olyan a szemed, mint az angóranyúlé…
Tamás elrántotta kezét és szinte kiabálva felelt:
– Teli van a hócsukám Lencsivel! – Legszívesebben mackóban, meg magas nyakú pulóverben járna télen-nyáron, akár egy csöves.
– No, és most, hogy lenyomtál két páleszt jobb lett valamivel? – kérdezte békítő hangsúllyal Béla.
– Egyáltalán nem – felelte fennhangon a durcás Tomi, és mutatta a pultban serénykedő szőke tündérkének: még egy páleszt kér, de most dupla adagot.
– Te begolyóztál! – hüledezett Béla, amikor meglátta a decis löketet. – Mocsokul lemészárolod magad.
Tamás lekicsinylően elvigyorodott, de már háromszor-négyszer is hátranyaklott a feje, amire sikerült legurítania a nagy dózisú töményitalt. Amikor letette a poharat, kis híján kibuggyant belőle. Végül azonban csak lezserül megtörölte a száját.

Béla visszament az asztalukhoz, és felvázolta a lányoknak a helyzetet. Megbeszélték, hogy Lencsi táskájában a kocsi kulccsal elindulnak haza. Tamás valószínűleg utánuk fog menni, de ha mégsem, akkor majd fog egy taxit.
A Ferenc körúti aluljáróban elbúcsúztak Ninától, aki felírta a munkahelyi telefonszámát, és Belló ingzsebébe dugta.
– Hívjál feltétlen – mondta szigorú arcot vágva, és hosszasan megcsókolta a fiút.
Lenke és Belló lesietett a metróhoz. Épp, hogy elérték az utolsó KÖKI felé tartó járatot.

Tamás ezalatt túltette magát még egy adag folyékony körtén, és amikor felnézett, összefolyt a szeme előtt a világ.
Hiába tekingetett az asztaluk felé, semmit sem tudott kivenni három-négy méternél távolabb.
Botladozva elindult a terem másik végébe, miközben néhány táncolót szétrebbentett.
Amikor végre odatalált, meglepetten huppant le a fotelba, mivel egy otthagyott festékes zsebkendőn kívül más nem várta. Már éppen szitkozódni akart, amikor a talpa alá került valami a padlón. Egy kulcs volt az, a saját kocsikulcsa.
Még, hogy én vagyok a részeg – vicsorgott –, a józanok meg elhagyják a bronzmetál szörnyeteg pengetőjét!?
Zsebre vágta a kulcsot, és kitámolygott az utcára. Rágyújtott. A házfalnak dőlve mélyeket szippantott, de nem tüdőzte le, csak fújta a ködöt a világosság felé. Az utcai lámpa fényudvarában lomhán gomolygott az indulatosan kiköpött cigarettafüst, ami Tamás állapotában különleges látványt keltett. Úgy vélte, a pokol hetedik bugyrában van éppen.
Megborzongott, bevágta magát az autóba, és a „pengetővel” ráindított. A csillogó, csicsás autó felmordult, a Koppány dob rekedten visszahörgött. A részeg fiatalembernek ez határozottan tetszhetett, mert még négyszer-ötször rátaposott a gázra.
Egy ablakból leordított valaki. Rendesen elküldte melegebb éghajlatra autóstul.

A Bakáts téren rossz irányba fordult, és rögvest elvesztette a fonalat. Az utcanév táblák elmázolt pacának tűntek. Azt sem tudta hol jár, csak vitte a feje, kanyargott utcáról-utcára, mígnem végre egy jellegzetes parkot vett észre.
– Szinte hihetetlen, de jó irányban vagyok! – döbbent rá Tamás.
Ekkor két alak intette le az út széléről. Ráfékezett, ám jócskán  túlment rajtuk.
– Végem van – gondolta – ezek rendőrök voltak.
Fel sem mert nézni, csak ült az autóban, és malmozott a kezével. A tizedmásodpercek is hosszúnak tűntek, amíg meg nem hallotta a hangokat:
– Hogy kerül az autóba ez a gyökér?
– Nem tudom, pedig nálam van a kulcsa – hallotta egy nő hangját.
– Ez Lencsi és Belló – futott át a megkönnyebbült borzongás Tamáson.
– Hogy tudtad elhozni az autót? – kérdezte emelt hangon Béla, amint rányitotta az ajtót barátjára. – Állj félre, tedd le itt a vasat, és menjünk haza gyalog!
– Deeogyis teeeem, vaamit lelopönak roóla, eeestleg mekk… mekkraccoják – makogta akadozó nyelvvel Tamás.
Lencsi közben a táskáját túrta, és megállapította, hogy nincsen nála az autókulcs. Valószínűleg kirántotta a diszkóban idegességében, amikor a zsebkendőért nyúlt.
– Naa, gyeerünk má, meenyünk! – invitálta őket a gömbölyű nyelvű sofőr.
Lencsi bedobta a táskáját hátra, és maga is betelepedett. Belló beült előre. Gondolta, legalább a kormányt elránthatja, ha baj van.

Tamás torz grimaszt vágva húzatta a kocsit. Bőgött a Koppány dob, hörgött a Lada.
– Vegyél vissza, te elvetemült, stop tábla jön! – kiáltotta Belló és kitámasztotta magát a műszerfalon.
A próbarendőr, csak vigyorgott merev arccal, és tövig nyomta a gázt. A Vágóhíd utcán százhússzal száguldottak keresztül.
Akkoriban ott volt kijelölve a török kamionparkoló, így éjszaka is akadt jövés-menés. Hatalmasat durrant volna, ha ilyen tempóban valakivel csattannak.

A kamionok között lébecoló rendőr, csak annyit látott, hogy egy bronzmetál folt átsuhan a kereszteződésen. Kíváncsian fordult utána a csíkos autóval.

Tamás már vagy ötödjére próbált a járda mellé szorosan betolatni – hiába szólt neki a ház előtt álló Lencsi és Belló, hogy „jól van az már, gyere befelé!” –, amikor a rendőrök szorosan melléálltak a járőrkocsival.
– Jó estét kívánunk! – köszöntek be a lehúzott ablakon. – Lassan tudunk beparkolni? – A stop táblánál viszont százzal áttűzünk?
– Voót aa zázzúsz iih – röhögte el magát a kis próbarendőr, miközben kifröcsögött a nyála.
A rendőrök válasz helyett gyorsan kikapták az autóból, és a rangidős egy szondát tolt a szájába.
– Fújja csak ezt szépen, amíg nem szólok!
– Mer méééö fúúnnám? – Neem iiih vezeeem csa keregee… keeshgéltemö ee kaazeettát a ootoban! – csattant fel Tamás, aki hirtelen kezdet magához térni. Beletúrt a brifkójába, és meglengette az önkéntes rendőr igazolványát.
A fiatalabb rendőr elvette tőle az igazolványt, és fejcsóválva közölte:
– Elvisszük vérvételre.

Lencsi és Belló, miután bezárták a csicsás autót, felmentek a házba. Nem volt kedvük beszélni, csendben üldögéltek.
Tomi hajnal kettő körül jött meg egy taxival. Akármit kérdeztek tőle, leszegett fejjel csak azt ismételgette:
– Elvették a jogsim a retkek. – Elvették a jogsim a retkek.

Három hosszú nap telt el bizonytalanságban. Tamás nem ülhetett kocsira, nem dolgozhatott jogosítvány nélkül. Minden követ megmozgatott azonban, latba vetve létező összes ismeretségét, hogy elsikálódjon az ügy.
Az egyik főnyominger megígérte neki, hogy eltüntetik a vérmintát és a kórházi dokumentációt.
Végül mégsem sikerült, de a negyedik napon dél körül hazatérve, Tamás kényszeredett vigyorral az arcán benyúlt a zakózsebébe, és két igazolványt húzott elő. Egyik az önkéntesrendőr flepni volt, a másik a jogosítványa.
Belló csak nézte meredten a papírokat. Nagy sokára szólalt meg:
– Mennyit kértek érte?
– Egy aláírással megúsztam – válaszolt barátja arcát fürkészve Tamás. – Így viszont minden kedden muszáj lesz mennem jelenteni.

2011. 07. 13.