És fénylő hópihékké dermednek a csillagok,
míg égi pírba mártott lelkem biztatásra vár.
Kabátom alján kósza szél susogva játszadoz,
majd sarki fény ölére fújja őserők szavát.
Szavam elül, magamba bújva messze révedek,
agyamban milliónyi gondolat csatába száll.
Ölel a csend, tűz- és fagyra vált a végtelen.
Sivár a gazdag, nem érdekel, lesz-e Kánaán,
azután…
|