Megteszem, mit soha még…
Rég voltam pőre, felhőtlen boldog,
kísért most szennyár, ráncokkal homlok.
Fuldokló aszfalt, izzadság katlan,
tipródok, lelkem páncélja pattan…
Megteszem, mit soha még!
Tipródok… Létem védburka lázong.
Az voltam, dőre, sejtettem hányszor,
két félből forraszt, átír az élet.
Ámulva értem, és mindezt értem?
Elhiszem, és nem elég…
Ujjakról szállott, ártatlan, hagytam,
kísértett újra, fáradhatatlan.
’Fél válik eggyé, színvesztek gondot,
fontos, hogy váltam, lelkemre foltok.
Elhiszem, és nem elég!
|
>
