Érzések göröngyös szántásán bukdácsol az ember,
tengerek iszapjában keres forrón feltörő forrásokat,
moszatok közt matat – hínárhálót dobva magányára –,
kavicsokat csodál, majd mint tüskés rája, komótosan
homály-kétségek felé lebeg – vitatkozva önmagával,
perelve évezredekkel, amelyek kialakították hálátlan,
vámszedő ösztöneit. Így aztán tündökölni és elbújni,
gyűlölni és imádni, táncolni és búsongni kénytelen,
amikor sejtfalakat robbant a hormonháború, vagy ha
léleklápján ellobbannak szeretete végső ingófényei.

Tévelygő ember! – akárhol kóborogsz az erdők tompa
csendjében, hegyek Nemere hűvösében, vagy vadvizek
dühödt zengő-zuhogóin; végül sivár, fövenyes partot érsz.
Meglátod ott pucér önmagad, amint vicsorogva szorítod
az eltűnő kvarcszemcse időt, a csillámló hideg semmiséget.
Szemedben még utoljára lázad a tehetetlen irigy rettenet,
szétnézel rémülten, lopsz egy megriadt sóhajnyi levegőt
léted üszkére, lobban néhányat benned az illanó értelem,
aztán úgy alszol el, ahogyan csecsemőként – váratlanul,
gügyögő szavak között, félrebillent fejjel – anyád mellén.

2008. 02. 10.