Mint elázott szerelmes levél,
amelyben nincs zokszó csak remény;
kerek repkény hull tenyeremre,
színe emlékeztet kék szemedre -,
felröppen szívemből egy sóhaj,
s látok egy kaput, most nagyot csattan,
mióta nem láttam őt; hamu
és por szórta be múltamat, kamu
a szerelem is? hogy is tudott
ennyire elfelejteni? csoszogj
hát lélek a múltban, film szalag
lett az emlékezés, a vágónak
szíve hideg, nem érez sehogy,
nem igaz neki, nem nagy vagyon
a tiszta beszéd, a könnyezés.
Birkózhat velem csalfán a józan-ész
Szendergés közben szép szemed rám-néz
kevés ez, mint pohárfenekén a méz ;
(aludtam, hátha veled álmodhatok;),
lesütött szempilládra csókot adok,
nem egyet, sőt százat sóváran,
Egyedül vagyok, s elábrándoztam,
itt várlak, de álmomba nem jöhetsz....
Vajon remek lenne az élet egyedül?
de a rendszert irányítani kell legbelül,
és az ember nem egy retek, noha az is
párosan szeret kikelni, fejlődni, hisz
mindig remeg, és kitépik korán.
Ne legyek remete, átbújtam tűfokán
megfontolás nélkül, s most bizonytalan,
szívem csukom, nem legyek káptalan.