Hogy lehet, hogy az, kit én
szeretek nagyon még,
vár rám titkos rejtekén,
szép szemében ínség,
s mint leégett gyertyaláng
alig pillog, él még.
Vágyakozik, visszaránt
pár száz boldog percért?
Én meg közben szunnyadok,
lekábít a kényszer.
Ringatózom, s álmodok
még egy esélyt éjjel.
De a reggel újra csak
tök-ridegen ébreszt.
Botor a világ, becsap,
s én is őt elégszer.
Úgy áhítom, mint a bölcs
azt a régi percet,
mely kettőnket egybefont,
távlatokba szerkeszt.
Mint a vízcsepp, földbe folyt -
mély-vonzás itta feszt,
s most valahol összeönt,
vagy egymásba kerget.
Madár lennék, dobva fel
Hajt toronyiránt szél,
égnek rejtekén a jel,
mindkettőnkbe vágy kél,
lelkemnek, ha szállni kell
sebzett-szívre páncél,
sólyom suhan, visz megint
mindent újra átél.
Masszív a rend,élező
de hiába kínok -,
édes csók ízével ő ,
bódító parázs most.
Gyönyörökbe rejt e nő
komisz karma vámolt. .
Így-sem úgysem terhelő,
óriás ki játszott.
Nem bánok semmit, ne félj,
hisz minden elég majd,
égtem, égtél szerettél,
véred bár alábbhagy ;
szenvedéllyel nézve szét,
ne hűljön ki lázad,
Százszor vissza hí a fény,
ne adjuk halálnak.
|
>
