Annak megítélését, hogy a következő darab csupán az írói fantázia szüleménye, vagy inkább a valóságot dolgozza fel, rábízom a nyájas olvasóra.

Narrátor:
Hortobágyi Béla, a taxis már több, mint egy éve betegeskedett, ám  nem bízott orvosaiban – mivel azok általában csak felületesen vizsgálták meg (esetenként tisztes távolságból), és nem igazán törekedtek kikaparni betegsége gyökerét –, így ilyen hosszú idő alatt csak két hétig volt betegállományban, hiszen igyekezett kerülni a semmitmondó, pöffeszkedő, lekezelően viselkedő hanyag diagnosztákat, és csak akkor járult eléjük – mint azt legutóbb tette –, amikor nagyon muszáj volt. Már-már attól tartott, hogy napokon belül nem tud semmilyen cipőt húzni, mert a lábai ijesztően feldagadtak. Nejlonba vagy rongyba csavart „betondöngölőkkel” pedig nem szeretett volna megjelenni a "linóleum-exkluzív" rendelőben.

Béla, ha csak tehette gyógynövényekkel kúrálta magát. Teákat ivott, pépes pakolásokat készített, vagy természetes krémeket használt. Egy alkalommal azt olvasta az interneten, hogy a vér sűrűsége, a vérlemezke-aggregáció is közrejátszhat a vénás áramlás minőségében. A szív munkája jóval könnyebbé tehető bizonyos vérhígítókkal. Ilyenkor nem alakul ki a vénás keringés akadályozottsága vagy túlterheltsége miatti ödémásodás. Nosza, ki is próbálta a vény nélkül kapható, kapszulánként aránylag kis hatóanyag tartalmú szert, az Obelix-szet*. Amikor lábdagadása az első kapszulák után látványosan csökkent, elkezdte tanulmányozni az összetevőket. Rájött, hogy ugyanaz az acetilszalicilsav nevű anyag található meg a Buszpirinben*, ami ráadásul fájdalomcsillapító és gyulladáscsökkentő hatású is.
Nos, hát ennyit a tudálékos orvosokról… Nem dagadt a lába ezt követően, és nem is vörösödött, kékült, lilult vagy hólyagosodott, mint előtte jó ideig. Amikor bevette a komolyabb, 500 mg. hatóanyagtartalmú Buszpirin* tablettákat, még az ízületi problémái miatt jelentkező izomfájdalmai is alábbhagytak. A gyulladásos folyamatok csökkenését nem tudta másként érzékelni, csak a fájdalmas részek tapintásával. Ha nem volt túlzottan meleg az adott terület, akkor elméletileg a gyulladás is csökkenőben lehetett.
Az acetilszalicilsavnak azonban – előnyös hatása mellett – akad néhány hátránya is, mint a legtöbb szintetikus szernek: Bevérzést, átfúródást okozhat a gyomorban, ezért nem szedhető huzamosan (nem véletlen, hogy a kisebb hatóanyag tartalmú, ám trombózisveszély esetén állandó szedést igénylő, Obelix* nevű gyógyszert bélben feloldódó kapszulákban forgalmazzák). A Buszpirin* vérhígító hatása miatt megnő a vérzések kockázata, így könnyebben előfordulhat agyvérzés is. Béla korában – ötvenen túl – pedig ez a mellékesnek éppen nem mondható tényező fokozottan veszélyessé válhat.

Szóval, azért valamicskét megkönnyebbült, hisz már megjárta a Szent Fertő Kórházat* is, ahol máj-enzimszint eltérés miatt vizsgálták többször, de kórosat és fertőzőt sehogy sem találtak. Béla látta is a vizsgálatot végző doktornőn a megnyugvást, amikor kizárta a fertőzés lehetőségét. Kellemes elégedettség töltötte el, hogy nem kell tartani egy esetleges járvány kitörésének veszélyétől Béla közvetítésével. Az, hogy mi miatt volt a vizsgálatok során kimutatott laboreltérés, azonban homályba veszett. Arra csak néhány kérdőjeles hivatkozás utalt. Ezen feltételes okok egyikeként volt megemlítve a Béla által előzőleg szedett, mozgásszervi gyulladásokra általános orvosi gyakorlat szerint felírt, közkedvelt gyógyszer, a Maflazin*.

Hortobágyi hazafelé menet korábbi bírósági tapasztalataira emlékezett vissza, amikor is a hosszas hercehurcák után a bírák minden alkalommal csupán saját szervezetük, rendszerük érdekeit képviselték mindenek felett. Az egyénre, az állampolgárra viszont nagy ívben tettek.
No, itt a kórházban is annyi volt a lényeges, hogy kiderüljön: NEM FERTŐZŐ, aztán kiült a megelégedett boldog-béke a személyzeti arcokra.

Bélának beutalója volt – és kivárva a sorát, természetesen be is jutott – az ortopéd szakrendelésre.
Az volt azonban  az érzése, hogy mesterségesen duzzasztják fel a várakozókat, mert újabban azokon a rendeléseken is egy-két hónapos sorbanállás vált gyakorlattá, ahol régebben mindig üresen kongott a váró.
Hiába volt azonban a sorszáma, előtte jó néhány frissen érkezőt beszólítottak. Ekkor értette meg az ajtó melletti táblára tűzött kiírást: "A sorszám, csak az érkezés sorrendjét határozza meg, nem a vizsgálatét."
Béla (tűnődve): Ez olyan mintha azt közölnék: "Mindenki kivárja a sorát, kivéve akiket előreengedünk."
Ortopéd orvos (beszólítja Hortobágyit, és egyenes derékkal ülve néz le a duzzadt bokákra): Nem feltétlen ránk tartozó problémával állunk szemben. Ámde, ha már kéthavi türelmes várakozás után mégis hozzánk került a páciens, akkor természetesen felírunk neki egy igazán stramm, támogatott lúdtalpbetétet.
Narrátor: A termetes hasú doki legszívesebben úgy fogalmazott volna: Hülyeség volt ideküldeni önt, a támogatottság lényege pedig a következő: a gyártó megtámogatja a felíró orvost, s ezáltal a beteg dupla áron kapja a segédeszközt.
Talán ismerős a téma más viszonylatban is. Olyasmi ez nagyjából, mint amikor a lelkes rendőr kimondottan bűnmegelőzési szándékkal segít, autómentőt (trélert) hív az eseményhez telefonon – mondván nehogy csontra kifosszák a feltört autót –, aztán egy-két kilométernyi túra a károsult tulaj udvarába  – számla nélkül – húsz kemény  ezresbe kerül (ezt saját bőrén tapasztalta Béla, és el is gondolkodott, hogy mennyi lehet akkor egy főváros környéki fuvar – kétszázezer, négyszázezer (?), és abból ugyan mennyit pörget vissza a szorgalmas jagelló zsebébe a fuvaros?).
Ettől durvább személyes "élménye" mostanában csak a mosogatógép meghibásodásának esete volt, amikor saját elhatározásából hívott segítséget. Meg is kapta az időpontot: csütörtökön 08:00 és 16:00 között érkezik a szaki. No, ez akkor egy nap szabadság, de mi az egy szrítmenedzsernek – ugye? Akármikor kap a cégtől ennyi kimaradást. A problémásabb itt az a történet, amikor a varázsló  vetít – aki természetesen értesítve lett minden hibajelenségről:
Varázsló (egy perc matatás után): Ez a gagyi termék motorcserés wazze! Motort viszont rendelni kell, az nincsen nálunk.
Béla (elfehéredve): Jujuj! No, ne!
Varázsló (szinte mellékesen odatol egy macskakaparásos lapot): Itt írja alá kedves uram, aztán perkáljon le hirtelen nyóc rugó kiszállási díjat, mert engem sokan várnak még máshol is.
Narrátor:
Amikor nálunk "kedvesuramoznak" valakit, akkor az esetek 99, 9 %-ában leveszik, becsapják, megszívatják vagy lenézik. Számoljuk csak ki, hogy egy nap hányszor veszik fel a „nyócezres” kiállási díjat a szakik! Gyakran előfordul pedig, hogy a szomszédos utcában végeznek az előző kuncsaftnál.
Béla (legyezgetve magát): És a motort miért kell cserélni? Hallom, hogy forog.
Varázsló: Igen a motor még pörög, viszont a szimering teljesen kiment. Nem javítható, mivel az olaszok csak komplett motort küldenek.
Béla (lesújtva): Mennyi lenne egy motorcsere?
Varázsló (keményen): Negyvennyolcezer pénz.
Béla (savanyú arccal számolgat): Meg a nyolcezer, az már ötvenhatezer… Ötvenháromezerért vettem a gépet két éve.
Varázsló (a mutatóujját figyelmeztetően felemelve): No, persze úgy negyvennyolc, hogyha egy héten belül cserélem, mert egyébként újra fel kell számolnom a kiszállást, úgyhogy gyorsan döntse el, mit akar!
Béla (kétkedően): Egy hét alatt meg sem jön a motor a macskazabálóktól….
Varázsló (távozás közben): Dehogynem, azt bízza csak ide!
Béla (bepöccenve): Tudja mit? Mosogatunk kézzel ezután. Ez a gép meg jó lesz tepsitárolónak. Ha nem működik, legalább nem remeg a tetején a mikró.

Narrátor:
Szóval, az ortopédus jóember… Kedvesen a fülébe lihegett Bélának – ahogy mustrálta a lábait –, mert lentebb nem bírt hajolni hatalmas pocakjától. Miközben írt egy beutalót a bőrgyógyászatra, átadta Bélának élete egyik legnagyobb bölcsességét is: amelyik láb színesedik, nemcsak dagad, az bizony a bőrgyógyászra tartozik.

Narrátor (kis szünet után):
Újabb két hónap várakozás következett. Ilyenkor persze nagyon lassan telik az idő. A beteg szorong, hogy valamiképp meg ne feledkezzen az előjegyzett dátumról, mert akkor visszakerül a sor végére.
Amikor végre eljött a várva várt nap, nem volt a legcsúnyább állapotban Béla lába, de azért színes és sebes volt imitt-amott. Talán az enyhe dagadástól valamicskét fénylett is a bőr, mert a huszonéves, kikent-kifent Barbie-szőke dokinő – aki csak az asztala másik feléről pillantott Bélára – nem látott semmi rendkívülit. A diskurzus valahogy így folyt:

Béla: Csókolom a kezét!
Dokinő: Még csak az kéne… Mondja gyorsan a baját, vagy mutassa!
Béla: Nem annyira egyszerű a dolog, mert én úgy kerültem ide, hogy az ortopédus…
Dokinő: Engem nem érdekel a eset ortopéd része!
Béla: A háziorvosom beküldött először…
Dokinő: Most a bőrgyógyászaton van, nem a háziorvosnál, azt mondja, ami rám tartozik!
Béla: Folyamatában szeretném az előzményekkel együtt elmondani, ha engedné, hogy legyen valami támpontja, mivel nagyon régen kezdődött, visszatérő lábproblémáról van szó, amit eddig nem tudtak egyértelműen diagnosztizálni sem, nemhogy gyógyítani, és az idén folyamatosan kiújul. Katonakoromban orbáncnak titulálták, aztán mélyvénás trombózisnak, mostanában pedig keringési elégtelenségként hüledeztek felette. Érdekes módon eddig bőrgyógyászhoz senki sem küldött, kizárólag csak az ortopé…
Dokinő: A diagnózist bízza csak rám! Mutassa, hol bibis a lába!
Béla: Nem bibis a lábam, hanem rendszeresen bedagad, majd egy idő után vörös lesz, később szederjes kék. Amikor tombol a betegség, rettenetesen viszket és felhólyagzik, olyan mintha sömör vagy himlő lenne.
Dokinő (az asztal másik oldaláról): Én nem veszek észre semmi különöset a maga lábán, se sömör, se szederjesség. A sebeket meg gondolom maga kaparta ki, nem stigmák. Annyit látok, hogy gombás a bal nagylábujj körme.
Béla (önérzetesen): A lábujjamra húsz éves koromban költözködés közben rátettek egy kétmázsás hordozható cserépkályhát hölgyem. Az nem gombás, csak roncsolódott a körömágy, és megvastagodott a köröm. Ami pedig a lábam állapotát illeti, az most éppen gyógyulófélben van. Nem tudtam úgy időzíteni, hogy a vizsgálat időpontjában maximálisan fellángoljon a betegség. Talán azonban így is megnézhetné közelebbről, és el is olvashatná az eddigi vizsgálatokról készült jelentéseket, hátha például a labor eredmények is…
Dokinő (lesett neki): Mi az hogy hölgyem?! Talán doktornő?!
Béla (konokul): Úgy vélem hölgyem, ha megfelelően vizsgál, és segít, akkor a szakmai rang igazán megilleti, de ameddig csak folyamatosan a szavamba vág, felülbírál, vitatkozik, és felületesen foglalkozik velem, addig a civil megszólítás jobban idevágó. Egyébként is kellőképpen megtisztelő a höl…
Dokinő (vörösen): No, akkor kedves uram, mivel én nem látok semmiféle elváltozást az ön lábán, itt befejezettnek tekintem a vizitet. Majd jöjjön akkor, amikor igazán láthatóvá válnak a tünetei. Arra azonban figyeljen, hogy másik orvos rendelésére jelentkezzen be, mert én többet nem akarok találkozni magával.
Béla (csodálkozva): Kedves öntől, hogy így marasztal és invitál. Azt az egyet azonban árulja el: hogyan tudja kiszámítani a betegség, hogy pontosan akkor mutassa legrondább arcát, amikorra a páciens az időpontot kapja?
Dokinő (még mindig vörösen): Amikor kiújulnak a problémái, ide kell ülni az ajtó elé, és ha van lehetőség, majd beengedik. Persze amint mondtam, ne az én rendelésemen…
Béla: Az én véleményem ezzel ellentétben az hölgyem, hogy ön nem válogathat a betegek között, mindegyiket egyformán és türelmesen kell megvizsgálnia, ha szolgálatban van. A beutaltakat lekezelni, elutasítani szerintem nem állhat módjában. Ez egy állami intézmény, én pedig azért pakolom az eü. hozzájárulást harmincöt éve a közös perselybe, hogy legalább végighallgassanak, ha orvoshoz kerülök, és ne a vitatkozáson legyen a hangsúly, hanem a kezelésen. Ezenkívül – tudomásom szerint – a Hippokratészi esküje sem engedi meg a gyógyítás megtagadását, a betegelutasítást.
A felvételen sem tájékoztattak még eddig az azonnali „odaülés” lehetőségéről. Közlöm önnel előre, hogy az alkalmazott bánásmód, és a stílus miatti panaszommal a betegjogi képviselőhöz fogok fordulni.
Dokinő (makacs szikrákkal a szemében néz az asszisztensre): Mégis mit panaszolna? Minden tőlünk telhetőt megteszünk a betegért.
Asszisztensnő ( kezével legyezve magát): Meleg van nagyon… ilyenkor mindenki feszültebb. Tessék csak ideadni a leleteit!
Béla (elégedetten): Tessék
Asszisztensnő(a Dokinőhöz): Már a Szent Fertő Kórházban is járt…
Dokinő (gyorsan elkapva a lelteket): A májenzim szintek magasak, ez alkoholizmusra utal.
Béla (sértődötten): Nem iszom szeszes italokat. De lehet más oka is – nem? Miért kell egyből a legrosszabbra gondolni?
Dokinő (pökhendin): Az a legjellemzőbb ilyen emelkedett enzimszinteknél. Májcirrózis a következménye.
Béla (letörten): Néhány éve egy tévedhetetlen kollégája két emelettel fentebb, belenézett a torkomba, és kapásból azt mondta: DAGANAT. Hiába kértem, hogy mondjon B variációt is, nem volt hajlandó rá.
A klinikai ultrahangos vizsgálaton viszont eltanácsoltak a biopsziától. Úgy mondták: több kárt tennének, mint hasznot. Végül, hiába jártam vissza a „főgégészhez”,  nem vizsgált meg, nem zárta le az esetet, inkább letagadta magát, és átpasszolt a munkatársának, aki ugyan még nem volt főorvos, de nem is beszélt badarságokat. No, ezt csak azért mondom, mert az ilyen ad hoc kinyilatkozások hatalmas törést okozhatnak a betegekben. Én is sok álmatlan éjszakát vergődtem végig, mígnem az akkori háziorvosommal konzultálva, elkeseredésemben kibrusztoltam egy kórházi beutalót.
A kórház fiatal gégespecialistája viszont a másik véglet volt. Felírt egy tábla torokgyulladás elleni, szokásos tablettát, és amikor nem akartam elhinni, hogy ez elegendő kezelés lesz, akkor pszichológust akart rám erőltetni. Nem könnyű lejönni az elkeseredettségről sem, ha lelketlenül beindítja valaki a beteget. Nos, a lényeg: beszedtem az első két szem gyógyszert, aztán tettem fel egy jó dús gyógynövénypakolást éjszakára, és másnap már érződött a javulás. Alig telt el három nap, és visszatért a régi életkedvem…
Dokinő  (türelmetlenül): Nem értem, hogy mi köze a lábproblémájának ehhez a történethez.
Béla: Tulajdonképpen annyi, amennyi az antialkoholistának a májcirrózishoz. Kevés. Érezhető, hogy ön rám akar sütni valamilyen bélyeget, ha már a körömgombát nem sikerült, ezért mondtam el a történetet. De hogy legyen is valami értelme a két hónap várakozásnak erre a vizsgálatra, megmutatnám a mellkasomon pirosló apró dudorokat, amelyek mintha most jóval többen lennének a szokottnál.
Dokinő (hátradőlve a székében): Na, mutassa!
Béla (körülnézve): Hová tehetem az ingemet?
Dokinő: Ahová akarja…
Béla: Azt gondoltam, van egy fogas.
Asszisztensnő: Tegye csak ide a széktámlára nyugodtan!
Béla (a szék mellett állva a mellére mutat) Ezekről az apró, pirosló szemölcsökről beszélek.
Dokinő: Azok kétfélék. Az apró, piros szemölcsök feltehetően haemangiomák, éranyajegyek, míg a szaporodó pirosas kiütések az izzadságtól vannak, gyakran a verejtékmirigy gyulladásából fakadnak, éppen ezért, ha erre hajlamos, célszerű elkerülni a szoros ruhákat.
Béla: Mennyire más ilyen módon kommunikálni, nem pedig kioktatást, és elutasítást hallgatni.
Dokinő: Nem én kezdtem el a vitatkozást!
Béla: De bizony, maga kezdte. Türelmetlenségében le akart darálni egy-két perc alatt, és kellemetlenül viselkedett. Ezt én látom jobban, mert ezzel foglalkozom. Gyakorta figyelem az embereket, és megírom a meglátásaimat. Ön pedig messziről meg tudja különböztetni a kiütést a visszeres anyajegyektől. Mindenki tegye a saját dolgát jóindulatúan, ne pedig egymásnak keresztbe!
Dokinő (kíváncsi tekintettel): Mi az ön foglalkozása?
Béla (csillogó szemekkel): Író vagyok!
Dokinő és asszisztensnő (egymásra nézve): Persze, hogy tesszük a dolgunkat! Reméljük elfelejti az író úr a kezdeti kis affért.
Dokinő (mosolyogva átsétál az asztal túloldalára): Megemelné a lábát a beteg? Hadd nézzem csak még egyszer!

Narrátor:
Hortobágyi Béla beült a taxijába, és jól megnézte magát a visszapillantó tükörben.
Béla (grimaszolva és eltorzított hangon): Író vagyok, igazi író… vagy inkább költő? Az se rossz tulajdonképpen. Legközelebb újságírónak adom ki magam, és azt mondom: a taxi csak megfigyelőhely, amolyan kis álcabódé, mint a buzgó madarászoknál.
No, persze ez vicc... Csak ne dagadna többé a lábam! Talán meg kellene szívlelnem megboldogult Faludi Gyuri bá’  tanácsát: egy férfi ne hordjon zoknit, ha fiatal, ha pedig már elmúlt ötven, akkor azért ne!



* Fantázianév.

2011. 06. 02.