Hajnalodik, halkan haldoklik az éj,
égi kertjét kondenzcsíkok túrják szét.
Az ablak, hol állok - világegyetem,
időm formuláit innen figyelem.
Rács - mely eddig sokat nem takart, most teret nyer,
hámló rozsdarétege új festésért perel.
Sarka, pókok gyarmata - szemem még fókuszál -,
kusza hálójukon a gondolat-szél riszál.
Egy üzenet hull bele, aprócska muslinca.
Két pók fedi fel magát - hiába volt titka -,
rohanva araszol - vagy araszolva rohan?
A másik sarokból is megindul a roham.
Középtájon azonban, csak egymást találják,
és morcos indulattal nyolc lábuk darálják.
Előpukkan a nap, sóhajt a reggeli szél -
elszáll a muslinca, a rabul ejtett levél.
Potyognak a póklábak, ízek, béna percek
(így emberként átélve: forró lett a helyzet),
végül a két póktest halkan huppan a kőre...
Majd emlékezz mérgükre, - ne légy ilyen dőre!
2007. 05. 04.
|
>
