Lehelet borzongat,
október vonaglik végig
testemen furán,
magányos esték
bolyhos zsebébe nyúl
a zavartan mosolygó
céda délután.

Rostélyon sistergő évek –
serceg a hajdan-hangulat,
parázsra fröccsen az idő,
s fellángol néhány
régmúlt pillanat:

Emlékektől részegen
billeg a Nagyváradon
az utolsó 51/A.
Mintha fognák nagyon –
sikoltva fordul át,
felszisszen, megremeg –
leesnek sáska csápjai –
sötétbe fúl az égi nesz.

Egy padra dobja magát –
mint régen – megérkezett
a néhai szerelem.
Nem ölel, nem ad kezet,
fesztelen áll fel, kitér,
lebegve a körút felé halad,
s alakja könnyedén
a tömegre rátapad.

Az illatát keresem,
tiszta… tiszta vanília –
az időtlen térbe száll.
Ajkát idézem: sötétlila,
s a szoknyája szövetén
felcsúszó látomás
elmúlt tavaszt riszál.

Még feltűnik hirtelen,
távolból néz felém –
alakja megtörött,
s gomolygó vágyakkal
a felhőkbe költözött.

Az űr szele bontja szét
csóványi láng haját,
tétován integet,
és kigyújtja csillagát.


2009. okt. 21.

Száraz a szó, porzik: már öt óra talán?
Útra hullt emberek sietnek szaporán.
Nyitott ablakokból krákogó köhögés
fröccsenve fakad ki, mint megérett kelés.

Beindult a reggel, motorja fúj – dohog,
zsúfolt megállókba bűzös buszként csorog.
Felszállnak torz gépek – álarcukban szépek –
felvert álmukból még magukhoz sem tértek.

Szemközti oldalon, sok gyűrött éjszakás
zsákmánnyal tér haza, mint sikeres vadász.
Van, aki keresett – akad, aki költött,
közelebb férkőzött pénzhez vagy egy ölhöz.

Csöves fordul lomhán, kőre csurran nyála,
bódult álmát őrzi néhány hű strázsája.
Vacka mellett mered három üres flakon,
bíbor tartalmuk – már eldorbézolt vagyon.

2007. 07. 18.