Akkoriban új remények, változások, és a szabadság fejlődése kerültek a gondolkodás középpontjába. Ez idő tájt vált hazánk a legvidámabb barakká a szocialista országok táborában. Valamelyest emelkedtek a fizetések, ami lehetővé tette a fogyasztás minimális növekedését. Átalakulóban volt a politika, az életvitel, az öltözködés és a gyermeknevelés.

Attila szülei 1961-ben már megengedhették maguknak, hogy félévente egy-egy vasárnap ellátogassanak a 25 km-re lévő kis faluban élő rokonsághoz, és néhány órát eltölthessenek testvérek, sógorok, sógornők és unokaöccsök társaságában. Unokahúguk nem volt, mivel minden családban kizárólag fiúgyermekek születettek.
A legifjabb jövevény, a Zoltán névre keresztelt lurkó, ránézésre kifejezetten masszív gyereknek tűnt. Hét hónapos létére már könnyedén felállt a rácsos ágyban és hevesen nyúlkált a süteményestál után, amiből az ágy körül ülő felnőttek és idősebb gyerekek falatoztak.
Miközben a felnőttek a hónapok alatt alatt felgyűlt megbeszélnivalókkal traktálták egymást, Tamás, a legifjabb családtag gézengúz bátyja, a csöppséget instruálta. Az apróság akár egy jól idomított kiskutya, úgy produkálta magát. Kelt, feküdt, homorított, domborított, vagy a kezével emelgette a felsőtestét a testvéri vezényszavakra. Attila, Tamás és a többi unokatesó nagyokat kacagva, remekül szórakoztak Zolika mutatványain.
Zolika, amikor már szinte minden attrakcióját bemutatta, a süteményestál után kapott és berántotta a kiságyába a maradékot. Mielőtt azonban majszolni kezdhette volna, Attila anyukája kivette előle a tálat és az asztalra tette. Bori mama visszaült székére, a kiságy közelébe, és féloldalt fordulva folytatta Anna húgával a beszélgetést.
Tamás ránézett az öccsére és látta, hogy a kis vasgyúró be van sózva a csalódottságtól és a tenni akarástól. Ekkor felhangzott a délután azóta is emlegetett vezényszava:
– Pútyák, ugorj neki!
A kis Zolika – azaz Pútyák – felállt a kiságyban és az oldalvást ülő Bori mamát úgy arcon vágta, hogy annak az ijedtségtől és a fájdalomtól rögtön kicsordult a könnye. Nem akarta elhinni, hogy egy hét hónapos baba ekkorát üthet. Sértődötten ült arrébb a kiságytól és még mindig szipogva hagyta, hogy a húga vizes borogatást tegyen  vöröslő arcára, amin jól felismerhető volt a kis vasgyúró kézjegye.

Eltelt huszonöt év, ám Pútyák és Bori mama ennyi idő alatt sem kedvelték meg egymást, sőt még Annának, az anyjának sem volt különösebb indoka, hogy fiát szeretetre méltónak találhassa. Zoli és a bátyja ugyanis az évek során kimondottan a család haramiájává váltak. Ami nem volt lelakatolva, azt mind elvitték otthonról. Eladták és elitták az árát. Szüleik egy idő után már nem tudták elviselni a folytonos kártételt –, feljelentették őket a rendőrségen. A két rossz életű, részeges fiatal letöltendő börtönbüntetést kapott.
Ahogy telt az idő azonban, a szülők jobban megbánták tettüket, mint a börtönben ülő, elfásult gyerekeik, így a kiszabott büntetés letöltése után visszafogadták őket a házhoz. Kezdődött elölről minden, a két szeszkazán lódított, fosztogatott és ivott tovább.
Az idősödő szülők kínszenvedésének a begyűrűző munkanélküliség vetett véget. Amikor a rendszerváltás után a faluban már nem akadt munka, teljesen elapadtak a pénzforrások, a rovott múltú testvérek nem tudtak a szülőktől és környékbeliektől mit ellopni.
A két haramia kényszeredetten összepakolt és elindult világot látni. Az idősebbik testvér keresett szakmát tanult, és pék lett egy felkapott bevásárlóközpontban. Zolit pedig, aki az állatokhoz kiválóan értett, egy jómódú gazdálkodó farmján megbecsült állatgondozóként alkalmazták. Gondolhatnánk, hogy ezzel a történetnek vége, egyértelmű a happy end. De, közel sem úgy alakult, mivel néhány év alatt összedőlt a cefreszagú kártyavár.

Mindketten megnősültek, ám száműzték őket az asszonyok, mivel nem bírták elviselni az újra és újra fellángoló alkoholista életmódjukat. Gyerekeik nevelésében sem lehetett rájuk számítani, napokra, hetekre felszívódtak, és egy-egy tivornyázás után lezüllött, elviseletlenül leharcolt állapotban, pénzüket elverve próbáltak visszadiffundálni a családi közegbe. Hazudtak, ígérgettek, csaltak, loptak, ahogy korábban tették.
Tamás hazudozása odáig fajult, hogy új házasságot kötött, miközben az első házasságából született gyermekei felnevelésében sem vett részt. Gyerektartási kötelezettségét nem teljesítette, inkább bujkált az országban. Ennek ellenére (az ő múltjával) valahogy elvégzett egy biztonsági őr tanfolyamot és kutyás őrnek alkalmazták. Új feleségétől szintén született két gyermeke, de rövidesen onnan is ki lett ebrudalva.
Zoli sem tudott gyökeret verni az állattenyésztő vállalkozónál, pedig amíg mérsékelte az ivást, gazdája igazán megbecsülte, nívós lakást is biztosított neki. Egy napon azonban újra beindult és minden megtakarítását egy hét alatt elmulatta. Egy idősebb csövessel állt össze és annak lepusztult kunyhójába vackolta be magát. Gyerekével ő sem foglalkozott, lányát volt felesége egyedül nevelte fel.

Anna hírt kapott Zoli fiáról, és miután a férje meghalt, visszacsalogatta az öreg csövessel közösen használt vackáról. Ismét úgy tűnt, hogy rendeződnek a dolgok, Pútyáknak stabil munkahelye lett egy újonnan indult vállalkozás kacsatelepén, de a karma megint közbelépett.
Nem világos, hogy hogyan és miért, de a hatalmas erejű Zoli, egy őt meglátogató férfit csupasz kézzel agyoncsapott a kacsatelepen. A nyomozás nem találta teljesen bizonyítottnak az emberölést (az anyja is megtett minden tőle telhetőt), így csak hat évet kapott, amit harmadoltak jó magaviselete miatt. Anna úgy várta haza fiát, mint egy messiást, hiszen férje halála után a bivalyerős Zolit tartotta az „embernek”.

Attila nem szívesen szólt bele a rokonok életvitelébe, így amikor meglátogatta nagynénjét, akkor is csak szőrmentén taglalták a kialakult helyzetet. Nem igazán tetszett neki, hogy Anna őt kérte meg, hogy látogassák meg Zolit a börtönben. Anna azonban addig-addig erősgette, hogy a fia ártatlan, nem ő csapta agyon az áldozatot (mivel egy harmadik személy DNS-ét is kimutatták a helyszínen talált cigarettacsikkeken), hogy végül meglágyult Attila szíve és elvállalta az utat.
Zoli úgy tűnt, hogy megváltozott a bezártságban letöltött évek alatt. Elmesélte, miként tervezi újra az életét. Fogadkozott, hogy soha többet nem iszik, és ezt Attila el is hitte neki. Akkor már csak három hónap volt hátra a büntetésből.
Amint kiengedték Zolit a börtönből, hazaköltözött az anyjához. Egy helyi Kft.-nél kapott állást. Az erős fizikai munkát jól bíró emberre szükség van, bármilyen az előélete. Ahogy Zoli büszkén kiemelte:
– Én annyi nádat vágok, mint amennyit hét nyeszlett melós – nem véletlenül kedvel az igazgató.
Attila minden látogatásakor vitt magával alkoholmentes sört és azzal kínálta Zolit, hogy hadd szokja. Úgy vette azonban észre, hogy unokatestvérének nem igazán ízlik a szeszmentes ital. A cigaretta elleni kampánybeszéde sem lelt nyitott fülekre. Zoli, a maga szárította dohánylevélből aprította és töltötte a koporsószegeknek becézett bűzrudakat. Amilyen átéléssel és szakszerűséggel gyártotta a paklikat, és amilyen áhítattal gyújtott rá a kapadohányra, Attila megsejtette, olyan erős a függőség nála, hogy csak idő kérdése, mikor tér vissza a cefre biztosította élményhez is.
Zoli nyár elején szabadult. Szeptemberi látogatásakor viszont Anna már elkeseredetten súgta Attilának, hogy megint iszik a fia. Pútyák eltűnt négy napra és elitta az összes, megtakarított pénzüket, 460.000 forintot.
Attila teljesen összezuhant, elvesztette minden hitét és megelőlegezett bizalmát.
– Érdemes volt ennyit foglalkoztam Pútyákkal? – Ezért mentem be hozzá a börtönbe? – Ezért próbáltam a lelkére beszélni és agitáltam a józan, káros szenvedélyektől mentes életre?

Megkeményítette szívét és többet nem ment hozzájuk, nem próbálta megheftelni Pútyák életét.

Egy év sem telt el azonban, a nagynénje kereste meg telefonon, a közeli kórházból hívta.
– Teljesen megveszett Zoli, már folyamatosan ivott, rendszeresen elherdálta a pénzünket – panaszolta. – Sokadjára vontam felelősségre, de legutóbb, annyira begerjedt, hogy kalapáccsal esett nekem. Nyolc ütéssel verte be a fejem tetejét. Élet és halál között lebegtem két hétig.
Attila csak hallgatta nagynénje szavait. Átérezte, hogy az idős asszony mennyire szenvedhetett, elképzelte súlyos sérüléseit.
– Semmit sem tudok tenni, semmin sem tudok már javítani – válaszolta meg magának. – Talán ha kisgyerekként nem lett volna betanítva, hogy „Pútyák, ugorj neki!”, akkor minden másként alakul? – Mindenesetre ez már nem az én világom. Csatározzanak egymással a beltagok, a testvérek, a szülő és az igazságszolgáltatás! 

Zolit ismét börtönbe zárták, tíz évet kapott. Anna tizenegy hónapra rá meghalt, legyengült szervezete kimerült a felépülésért folytatott küzdelemben. Pútyák már nem mehetett ki a börtönből anyja temetésére. Néhány héten belül elvitte a tüdőrák.

A szülői házat Tamás örökölte, akinek alkoholtól aszott képe úgy nézett ki, mintha a jivaró indiánok zsugorították volna össze. Szókincse erősen lecsökkent, bambán vigyorogva nyakra-főre  azt ismételgette:
– Pútyák, ugorj neki!

Attila, a friss nyugger memóriáját sem kímélte különösebben a múló idő, mégis rögzült benne az a kép, amikor hatéves korában – 1963 november 22-én – nagybátyja rányitotta az ajtót a külső kamrában. Az első osztályos kisdiák – a korán beköszöntött fagyban – szálanként égetett el egy doboz gyufát. A villódzó lángok kihunytával felpöndörödő, kormos csonkokat a festetlen, durván megmunkált hajdani vízlóca göcse helyén tátongó mélyedésbe dobálta. Sorra gyújtogatta a gyufaszálakat és révülten figyelte a gyorsan eltűnő, kápráztató fényességet. Teljesen lefoglalták csapongó gondolatai, ezért ijedten rezzent össze, amikor Tivadar bácsikája váratlanul belépett.

Benn a házban gyertyák égtek, a gyerek innen meríthette a késztetést. Szülei a rokonokkal együtt kishúgát gyászolták, így kaparintotta meg könnyen a szeme elől mindig jól eldugott gyufát.
Nagybátyja nem szidta meg, csupán csendesen rászólt:
– Gyere be hozzánk kisfiam, ne tüzeskedj itt a hidegben!
A gyerek szótlanul követte a negyven év körüli, feketébe öltözött, búskomor embert a házba, és leült egy kemény hokedlire a konyhában. Nem akart a nagyszobában, a család többi tagja közé vegyülni. Nem szerette volna nézni a szoba közepén felravatalozott koporsót és hallani sem akarta, hogy a kishúgát mikor temetik.
A három hónapos apróság olyan volt a parányi koporsóban, mintha csak aludna. Még az arcán is ugyanaz a durcásság tükröződött, mint amit életében látott, amikor a kiságya mellé ülve beszélt hozzá.
– Lefogadom – képzelte el Attila –, a kezecskéje most is ökölbe van szorítva.
Az akaratos, makacs szorítást néhány napja még érezhette, hiszen sok időt töltött kishúga ágyánál. Fogta a pici kezét és szólongatta. Próbált vele szívélyes kontaktust felvenni, de mivel a kislánynak az utóbbi időben már állandóan fájt a hasa, nem tudott nyugodtan feküdni, így legtöbbször meghiúsult a részéről kezdeményezett, lassan már szertartásos barátkozás. Az apróságnak – az akkori orvoslás által fel nem ismert okból – krónikus lett a hasmenése, ami lerontotta az általános hangulatát. Ennélfogva a kislány folyton csak durcásan kapkodta a fejét, keményen szorította parányi öklét és rendszerint hangosan bömbölt. Bátyja vigasztaló közeledésére szertelenül és elutasítóan reagált, szinte rá sem nézett. Attila végül belátta, jobb, ha békén hagyja az apróságot és visszavonul.
– Itt hagylak, mert méregzsák vagy. – Az a neved, hogy rossz Rózka. – közölte komoly arcot vágva.
 
A kis testvér ma már egyszerű esetnek számító ok – tejallergia – miatt került be végül a körzeti kórházba, ahol az első napon egy lelketlen nővér peluscsere közben pucéran hagyta az asztalon és rányitotta az ablakot. Gondolta, amíg elintézi dolgát, hadd szellőzzön a szoba. Tehette ezt mindazonáltal, mivel Rózsika mamáját a jobb karjában lévő csomóval, két emelettel lentebb éppen műtötték. Amikor egy óra múltán az édesanya végre visszatérhetett a babához, megütközve tapasztalta, hogy a pici magára hagyva, rekedten sivalkodik és kapálódzik a nejlonnal leterített asztalon, a nővér pedig sehol. A novemberi hideg viszont – ki tudja már mióta – tódult be a kitárt ablakon.
A hasfájós kisbabát pár nap alatt elvitte a súlyos hipotermia. Emésztési problémája tulajdonképp szóba sem került, orvos ez ügyben ki sem vizsgálta a kórházban. Hétfőn felvették hasmenéssel, pénteken pedig szenvtelenül rávezették a kartonjára: meghalt kétoldali tüdőgyulladásban.

Akkoriban az emberek nem voltak olyan jól kikupálva, mint manapság, Attila szüleinek eszükbe sem jutott, hogy felemeljék szavukat a kórházi személyzet hanyagsága ellen. Említés sem esett olyasmiről, hogy esetleg pereljenek. Akkoriban a nagybetűs KÓRHÁZ volt az egyik, megtámadhatatlan szent tehén.
 
Egész más idők voltak azok, nagyon vigyázni kellett az embereknek a szájukra. Otthon is csendben kellett maradniuk, hogy lehessen érteni a kikapcsolhatatlan, vezetékes rádiót. Még a szentképeket is érdemes volt eldugni a falról, és minden délután gondosan ellenőrizni a petrót a lámpában, nehogy az esteli sötétben valami baj történjen.
Akkoriban nem volt minden utcában villany, így nem volt TV sem. Téli estéken Attiláék – a plafonról lelógó, láncos foglalatba szerelt porcelánlámpát kis lángra állítva – a zömök öntöttvas dobkályha izzását csodálták, és boldogan hallgatták a huzat keltette kályhacső-dorombolást. Amikor pedig már jól átmelegedett a szoba, a döngölt, felmázolt földre terített rongyszőnyegeken hemperegtek vígan kacarászva. Ez volt a lefekvés előtti családi öröm-boldogság tetőpontja

Attila nagy bánatát átérezve, nagymamája szorosan magához ölelte és fojtott hangon sutyorogta:
– A halott gyerekek hamarosan feltámadnak aranyom.
A gyerek gondolatai közé befészkelte magát ez a mondat, nem hagyta nyugodni, ezért ahogy egyedül találta anyukáját, kikérte a véleményét. A fiatalasszonynak rögtön kitörtek a könnyei, úgy szipogta:
– Rózsika egész biztosan feltámad kisfiam, hiszen ő egy bűn nélküli, ártatlan teremtés volt.
A hallottakat mérlegelve, hogy megóvja kishúga testi épségét, a temetésen nem volt hajlandó rögöket dobni testvére koporsójára, mint a többiek. Amikor viszont már a gyászhuszárok is elkezdték nagy lapátjaikkal szórni a földet, eltört nála a mécses. Rázta a zokogás, szerette volna azonnal leállítani a munkát. Nem tehette, hiszen kisgyerek volt még, csupán bömbölni volt joga. Dübörgött a koporsó, ömlött rá a föld. A felnőttek pedig hagyták, sőt olyanokat mondtak neki: az amerikai elnököt, Kennedyt is ma temetik, őrá is földet szórnak.

Attila leginkább alkonyat felé várta vissza a kishúgát. Minden apró neszre az ablakhoz rohant és biztosra vette, hogy egyszer csak behozhatja karjában a kislányt. Volt, amikor az utcára is kiszaladt, nehogy elmulassza a találkozást. Karácsony másnapján, egy hangos koppanás után, vergődő cinkét talált a ház előtt, ami nekirepülhetett a gangablaknak. Felvette a földről, megsimogatta és bevitte a kamrába. Letette az árpába, hadd egyen kedvére, de a cinke nem volt éhes. A kismadár másnap reggel dermedten feküdt az árpa között.
Attila ekkor tanulta meg, hogy a feltámadás sem jár mindig biztos sikerrel.
Kezébe fogta a kismadarat, és határozottan kijelentette:
– A te neved nem rossz Rózka, hanem Csipke Rózsika. Ne szorítsd annyira a markod, aludj csak nyugodtan, fel fog majd ébreszteni egy délceg királyfi!

2022. június 13.