Itt térdelek trónusod előtt rég,
sipkám végén csörgők feleselnek.
de igaz híved én vagyok fenség,
remélem ezt sohasem felejted.

Alázatot miattad tanultam,
árnyként maradt mögöttem a való,
csak követlek lassú kábulatban,
tévedésből lettem kastély-lakó.

Nézem, elbűvöl a gyönyörű arc,
hideg, szavad is ridegen ropog,
bensőmben élő seb, jégszilánk-karc
a vágy, vesztett udvari bolondod.

Hazaindulok, hóesés.
Arcomon könnycsepp-pehely,
bőröm összegyűrt papír,
szemétre dobnám.

Köpött szavaid felsértettek,
csorog erőm, hangom,
egyre könnyebb leszek,
egy nap talán átlátszó.

Láthatod majd, fehér a vérem,
lustán lüktet,
a hajam üveg, törik.

Az ajtót becsaptam
magam mögött
kilincsen bőrcafat lóg
fényesre kopott
szemem árkában a harag
régi ismerős már
rosszízű lepedékbe fulladt
a ki-nem-mondott szó
pedig örömmel
öltöztem valósnak hitt maskarába
álmomban bútorokat tologattunk
de az ébredés rutin
eszkábált pallón inog
az értelmetlen öntudat
nem tudok dönteni
rajtam áll mi lesz
akarok-e veled ugrani.