Hosszú az út a bölcsek kövéhez,

nem övezik illatos virágok,

tarka színű,

napsütötte rétek,

az út mentén leégetett erdők,

emberi mocsokkal teli folyók,

letarolt,

kiszáradt búzamezők,

lassan haldoklik bolygónk.

Szemlesütve,

megbénulva tűrjük

a hanyatló,

lezüllött világot,

emberfaló napokat emésztünk,

álmunkban látunk nyíló virágot.

Bukdácsolunk a járatlan úton,

fülsiketítő zajok tombolnak

fülünkben,

kikezdik dobhártyánkat,

nem halljuk a jajkiáltásokat.

A kövek várnak.

Hallanak.

Látnak.