Ej, ej, nem jó, ha elmélázom, legfeljebb annyi megengedhető, hogy tekerjek kicsit az idő kerekén! 
Legalább annyit, hogy elmesélhessem, hogyan vágta ki magát a köszöntés gubancából az egykori igazgatónk.

Amit máig tudok fogalmazás terén, tőle tanultam. Igazi cicerói körmondatainak bámulatos útvesztőiben ő is alig igazodott ki, mégis olyan precíz, érthető és alapos mondani való kerekedett a fogalmazásaiból, hogy elképedtem. Sosem tanultam tőle tudatosan, de rám ragadt, amivel bűvészkedett, az, mekkora hatalma van a szavaknak.

Nem hagyhatom ki, hogy egy publikációból ne idézzek, ahol 35 éves gyógyító orvosként valamikor így jellemezték:

„…igazgató főorvos mindig ráér, mindig késésben van, mindig hangosan gondolkodik.

Még fiatal ember. Harmincöt éves. Haja egy felelő diáké, köpenye alatt rövid ujjú inget visel, gesztusai lobogók. Kérdéseidre hosszan és körülményesen válaszol. Azt hinnéd, zavarban van. Pedig csak tudja, hogy a dolgok bonyolultak, s egyetlen kérdésre sem lehet egyszerűen felelni. Kísérete már menne tovább. De ő még visszatér az ajtóból, valami eszébe jutott, újra megtapogat egy-egy testrészt, föl-alá sétál a szűk térben, s felmondja, amit gondol: még erre is szükség lenne, ezt is meg kellene próbálni…

Az első napon csak délután fél hatkor ért el hozzám. Három órán keresztül vizsgált.

Éjfél előtt ritkán hagyja el az intézetet.”

Történt nem is egyszer, hogy a főnővér neve napjáról megfeledkezett. Nem tudatosan, de annyi más járt a fejében. Övé volt az intézet minden baja, gondja…

Amikor osztálya nővéreit faggatta, mi történt, míg nem járt bent, észrevette a forgolódást, a színes szalagos ajándékokat az asztalon, és néhány szál virágot a vázában, ami tegnap, még nem volt ott. Valóban nem. Szeme mindent lefényképezett, memóriája a legapróbb részleteket is pontosan tárolta.

Mint aki rosszat tett, úgy járkált fel-alá, míg ártatlanul rá nem kérdezett, kinek készültek ezek.

A főnővérnek ma van a neve napja – szólt az egyik betegkísérő, és már odébb is állt.
Húha, ejnye, juj, elfelejtettem, aztaa… - szörnyülködött, és mint a mérgezett egér járkált, míg a többiek mosolyogva kisegítették. – Főnővér, kérem! Tudna kicsit jönni! – kérdezte fennhangon, mint aki a legjobban készült köszönteni őt. – Tudja, öö, virágot azt nem hoztam, de engedje meg, hogy elmeséljem, milyen csokrot vettem volna, ha lett volna rá időm! Igen, hatalmas csokrot akartam, tele szép rózsákkal, annyival, hogy alig fér be az ajtón. Tudja, gondoltam arra is, míg jövök, néhány szálat szedek a közeli bokrokról, ha már így jártam – nyögte ki nehezen, mert majdnem elszólta magát, hogy megfeledkezett az egészről. Egy díszdobozt adott át terjedelmes köszöntés után, amit egyik boltban sem vásárolt. Szobájában mindig volt ilyesmi vészhelyzet esetére.