Egyszerűen élek. Sorsom ága-bog,

mint annyié, mégis így kerek. Régről

lázba húz egy gondolat, sután sajog,

mint ’ tüske bántja lelkem. Nincs-e késő

bármi új nemesre, bár a tett remeg,

’hogy ész kalitja vágyak mámorában.

Nem rimánkodom, világgá nem megyek,

iker vagyok, nem engedek. Mi várna

bárhol is: a létbizonytalan… Mégis

bennem nyugtalan jajong a kell, miért

ne. Így leszek egész, az újban régi.

Féktelen zsibong agyam, reményt idéz:

égjek úgy, mint ’ égnek kékje lángra vált,

ha Nap vihart kavar, s Álmom rám talál.