Én, kérem, ártatlan vagyok, és úgy, de úgy igyekeztem!

Hogy az elején kezdjem (hol is másutt), az egyik családtag kívánalmának akartam eleget tenni. Jellemző, amint kiejt valamit a száján azzal a mellékzöngével, hogy ráér, tudom, tegnap is késő lett volna…

Nem fűlött a fogam az egészhez, de a cél érdekében mindent! Előkaptam hát a darált kekszet, és rutinos mozdulattal összegyurmáztam vele a hozzávalókat. Jó borsos áron rumaromát is vásároltam, nehogy híja legyen a jónak. Tetszett az állaga, s mert a puding próbája az evés, kiemeltem a gyurmalagból kezemet csaknem letörő adagot. Nem szerettem volna, ha a ház elvi ura hibát talál benne.

Ennél a fázisnál elgondolkodtam, mennyire karikacsapás szintéjén haladok, és kihúztam magam mindaddig, míg a főzött krémhez nem fogtam.

Pedig minden stimmelt. Formás kisfazékba buktattam a tejet, és csomómentesre kevertem vele a lisztet. Tökéletes volt, ahogy színtelenül visszapislogott rám az edény aljáról. Kis cukorral vidítottam, majd felraktam a gáztűzhelyre.

És olyan gyorsan történt minden! Alig hogy forrni kezdett a lisztmaszatos tej, éreztem, az edény alja is akar belőle. Nem hagytam, de mindhiába, szemtelenül levonzotta a magának valót. Hiába, hogy levettem a tűzről, és próbáltam menteni a menthetőt, kisebb-nagyobb barna egyveleg gyorsúszásban biztosított, hogy fricska nekem.

Nem baj, nyugtattam magam, hiszen, ha összekeverem a majdani nyers krémmel, és feltekerem a barnaságba, ember nem lesz, aki ezt az apró hibát észre veszi.

Ezzel a jó érzéssel és apró beugrós Libellével tettem hidegre a sűrűsödmény szűrét, és hagytam, hagy dermedjen.

Bent egy formás kis üvegtálban kevergettem részegre a margarint és a cukrot. Gondolataim szanaszét… Eleinte fittyet sem hánytam, mivé lesz a krémség. Tán a szomszéd kutyájának vonyítása, ami visszabillentett a jelenbe, mert hirtelen a tálkára pillantottam. A kavarvány dühödten nézett velem farkasszemet, és juszt se akart krémes állagú lenni. Gondoltam, mit számít, majd a főzeményem segít. Hamar behoztam, és összelapátoltam őket. Irtózatos gyanú telepedett rám, amint az egyveleg kezdett láva formát felvenni.

Azért se hagytam, hogy a látvány kedvemet szegje! Hamar lekanalaztam a vezúvi termék felét, és eltüntettem a színről, mert amit nem látunk, az ugye, nincs.

Úgy gondoltam, innentől egyenes út vezet a célig, de tévedtem. A folpack is esküdt ellenségemmé lett, mert millió gyűrődéssel tiltakozott, amikor a nyújtott masszát sodorni igyekeztem vele, mégis én győztem. Imitt-amott kifolyt a töltelék, de felnyalintottam, és konstatáltam, milyen jól lehet lakni, míg az ember édességet csinál. Több helyen elnyestem a formásnak jóindulattal sem mondható sodormányt és a hűtőbe tettem, hátha csoda történik. Nem történt…

Lapos kúszásban közelítettem a tévés szobába, hogy tudtul adtam, csináltam… valamit, no. Aztán összekaptam magam, és torok köszörülés után határozott hangon bejelentettem, kész a keksztekercs. Igaz, kanállal ildomosabb enni, mert, azért.

Fél óra telt el, hogy a férjem kivette a hűtőből az első harminc centis tekervényt. Csak annyit mondott, szorgalmasan ette, mégis alig volt híja. Igaz, mindössze 5 centinyi maradt belőle, de azzal és a többivel holnap kel birokra. Egyébként máskor is csak bátran így rontsam el.

Rajtam ugyan nem múlik!