Sosem voltam az osztálytalálkozók buzgó híve. Annak inkább örültem, ha az egykori iskolatársak közül összefutottam azokkal, akik hosszú évek múltán is hajlandók voltak megismerni.
 
Osztályunk kis híján negyven elevensége koptatta a padokat és a tanítók idegeit a „Sima” iskola falai között. Máig is csak sejtem, kiről kaphatta a nevét az egykori alsó tagozatos iskola.
 
Rosszak voltunk, mint az ördögök, és nem kíméltük egymást. Ellenőrző könyvünk sűrűn járta a katedrát, ahogy az azt követő pofonok is, amiket otthon kaptunk, amikor előszedtek bennünket, hogy „elbeszélgessenek” velünk.
 
Nem is értem, rólam miért tartották azt, hogy jó gyerek vagyok, hiszen a többiekkel együtt törtem borsot a tanítók orra alá. Dekát nem voltam különb a deákné vásznánál, legfeljebb hamarabb elismertem, ha fonákjáról fogtam hozzá valamihez.
Sohasem tudtam vagánykodni, meg azt hazudni, hogy nem is tanulok, csak tudok. Amit elértem, ahhoz a szorgalmamnak bőven volt köze.
 
Annyi, de annyi dolgom volt, hát csoda-e, ha néhanap elfelejtettem megcsinálni az írásbeli leckémet! Ilyenkor sietve leültem a hepehupás bitumenes járdára, térdemre csaptam az irkámat, és gyorsan lekacsmarintottam, nehogy egyest kapjak. Ezzel még nem is lett volna semmi baj, ha pont akkor belém nem botlik valamelyik osztálytársam.

• Hát, te mit csinálsz? Elfelejtetted leírni a leckét, mi?!
• Dehogy felejtettem, csak beírtam még valamit, hogy jobb legyen, és csillagos ötöst kapjak rá! – lódítottam.
• Persze, ne hazudgálj már nekem, úgyis beárullak, hogy máma írtad meg!
• Törődj a saját dolgoddal, különben olyan pofont adok, hogy leszáll a fejed! Hogy lehetsz ilyen gané? Már elfelejtetted, hogy múlt héten, amikor én voltam a padsor felelős, hallgattam, hogy nincs kész a házid, mi?!
• Kit érdekel, te osztályelső, szarok rá, hogy nem árultál be! Egyébként is, úgy örülnék már, ha végre láthatnám, ahogy a tanár egy hatalmas egyest vés be az ellenőrződbe!
• Jól van, árulj csak, én meg azért foglak beárulni, amiért randán beszéltél velem, oszt majd anyádat jól behívatják! Kapsz te még otthon olyat, hogy leég a hajad!

 
Megállás nélkül civakodtunk, nehogy már a másiknak legyen igaza. Volt sírás-rívás hol nyíltan, meg ott is, ahol nem látott senki.
 
Cifra dolgok is láttak világot ebben az iskolában, amiket ajánlatos volt hamar elfelejteni, mert kiderült, némelyikben a tanár néni vagy tanár bácsi kivételezett gyereke is nyakig benne volt. Mennyire tudtuk, hogy sokszor érdemtelenül kaptak ezek a gyerekek a feleletükre jobb jegyet… Bezzeg, ha mi rontottunk volna annyit, akkora karót kapunk, hogy csak úgy füstöl!
 
Kevés jobb módú gyerek koptatta akkoriban a flasztert, nem volt mivel gizdálkodnia senkinek. Ki is néztük volna magunk közül, aki fennhordja valamiért az orrát.
Utcák szerint, ahol laktunk, kis csapatok verődtek össze hazafelé menet. Akkor is pont úgy civódtunk, mint a cigányok. Minden nagy összeveszés vége az lett, hogy odakiabáltuk a másiknak, nehogy az utcánkba merje tenni a lábát. Véresen komolyan gondoltuk, amit kimondtunk, mert amikor mégis kiderült, hogy az illető arra járt, jól elagyabugyáltuk.
.
.
.