Álmodom, csendben. Suttogva forgolódok, neszem se zavarja a rég’ események nyújtózó kézfogását, lassú keringését ott legbelül. Nem engedem, hogy a torkom köré tekeredjen egyetlen visszavonhatatlan akarat egy óvatlan pillanatban, hogy észrevétlen-konokul záporrá formáljon minden fájót. Összeszorítom a fogam, és csak visszafogottan tisztogatom a látszólag elcsitult dallamokat Ildi körül.
„Tudod, én sem vagyok ám buta, annak idején jelentkeztem a Földes Gimnáziumba levelező tagozatos hallgatónak, csak munka mellett. Verseket is írtam, egyik-másikat el is küldtem egy laphoz, és képzeld, biztattak, hogy folytassam, jó, amit csinálok” – mondta. Enélkül is tudtam, ritka értékes ember.
Életünk néhány szála itt-ott hasonmásként mosolygott egymásra, cinkostársként követtük hát Ariedné fonalát.
Timi, Sanyi, Tomi bömbölve éledtek elő az öléből, mert minden más volt a fura, új világban. Anyjuk keze közt cseperedtek sötétbarna és tejfel-szőke torzonborzossággal, maszatos arccal, papucsból előre lógó apró lábakkal, mély kíváncsisággal.
Csak az apjuk ne lett volna olyan… Jó svádájú, de jellemben alulmaradt Ildivel szemben. Vadhajtások tolták el a családjától. Láthatatlan, csábító kezek húzták a pohár fenekére.
A fiatal nő két kézzel markolta az élet grabancát, s a neki rendeltetett gyertya mindkét végét lángolva égette.
Egyszerű étek, benne a megmaradni akarás, ha neki nem jut belőle, az sem baj…
Apró, nem bántó segítség, bárcsak most is tehetném, bár még mindig tehetném!
Gyerekei a ház előtt játszottak, noha az idő már bentmarasztalósra járt. - „Anya nagyon elfáradt, aludni akar, csendet szeretne, hát kiküldött bennünket” – csicseregték az apróságok. Betereltük őket. Uzsgyi a kád, s mert éhesek, eszünk. Ildi nyugodtan szuszogott.
Fájdalmas sérülés, fura mosoly a bajokon, menekülés a gondok elől, öngyilkossági kísérlet, miket mind utólag „neszeztem”, s a „csábító kezek” már nála is, a pofonok, a sűrű gyerekjaj…
… s ha vagy, akinek a teremtést tulajdonítják, miért nézted tétlenül?
… s ha látnom kellett, miért nem nyitottad még élesebbre a szemem?
… miért nem voltam otthon, amikor kapaszkodó lehettem volna?
Sziszegve ordítok magamban. Már csak arra jó, hogy fájjon.
„ - Meglátod, nem bírom sokáig, elmegyek! – mondta kétségbeesetten. „– Csak ne koporsóban temessenek el, engem ne zabáljanak fel a kukacok!” – nevetett köhögve, és elfordult tőlem, míg a könnyek eltűntek az arcáról.
S az a telefon, csak az ne jött volna soha!
- A szomszédasszonyod meghalt! – szólt a sógorom mobilhangja.
- Melyik, mondd már!!!
- Ildi, a kedvenced.
Három apró gyereke napok alatt „felnőtt”. A cseppnyi Tomi is, aki iskolatáborból hazaérkezve hiába kereste anyja menedékét.
Két évig szürke magányosan, fénytelenül állt a ház. Timi jött vissza, nagykorú lett, és asszony. A ház újra él, az emlékek beborítják.
Szokatlanul imára fordul a szám, arra, mit nagyanyám tanított, csak kicsit másként.
Mi Atyánk, mert Ő megkínlódta, mit mások sosem, most legyen végre nyugalma! Vigyázza gyerekeit, emlékét elevenen élessze éjszakai álmukban.
Ámen.
***
… és 10 év múlva, ahogy a gyerekek szárnyra kaptak, az élet keményen közbe szólt.
Annyi rendeltetett, hogy amit elmulasztott, míg a felesége élt, most bepótolja.
Tavaly, hogy orvosnál járt a panaszaival, megértette, nehéz hónapok jönnek. Lemondott a mindennapi cigarettáról, és az alkoholról…
Pár éve még együtt jött a fiúkkal locsolkodni. Sanyi ajkai, akár kisgyerekkorában, most is szorosra zárultak. A szeme mosolygott kicsit, tudta, ha bármi baj lenne, most is mennék, mint régen, amikor éjjel átrohant, hogy védjem meg az anyját. Nem magát féltette, pedig sokszor kúszta a bőre a padlót, ha apja a pohár fenekére nézett.
Tomi sem változott, örült, hogy ők így hárman újra itt, kicsit. Felhőtlenül csicsergett, okosan, ahogy mindig. Hamar elmentek, haza, otthonuk már a szomszédos faluban volt.
Kisebbik gyerekem számolatlanul vendégeskedett náluk, hiányoztak egymásnak. Míg a szomszédban laktak mindannyian, övék lehetett az egész nap.
Mindig csak egyiküket engedte át az anyjuk, hogy nálunk lebzseljen. Sanyi igen irigykedett, bármit kitalált, hogy átjöhessen. Ha másért nem, hogy nagy mérgesen haza parancsolja legidősebb tesóját. Ilyenkor arról is elfeledkezett, hogy az ajtón bejövet köszönjön. De, ki haragudott volna meg emiatt egy gyerekre! Amint kinyílt az ajtó, és meglátta a testvérét, megállt, és leszegett fejjel ennyit mondott: „Timi, gyere hazafele!”
Az apát megműtötték, Karácsony táján vettem a bátorságot, hogy telefonon elérjem. Alig értettem, mit mond. Meg akartuk látogatni, de szabadkozott, hogy zsúfolt így ünnepek előtt a programjuk.
Nemrég adták hírül, nincs többé. Pedig mindent rendben találtak az orvosok nála, és mégis… Egy ér megpattant.
Sanyi gyerekfejjel ott volt, amikor az édesanyja haldoklott, és most, amikor az édesapja nem lélegzett többé.
Nem is hallottam, mit prédikált a pap, tele voltam emlékekkel. A rokonok, a gyerekek, egy kivétellel ott álltak, és most lettek igazán felnőtté, amikor szüleik nélkül kell lépniük tovább.
Már nem bírtam imádkozni, csak az sajgott belül: Nyugodjon békében!