Sokadjára önt rám lélekfényt a hajnal,
sokadik augusztus kínál meg arannyal,
sokadik bánatom üvöltöm a mélybe,
sokadik kígyómnak cseppen kútba mérge.
Kevés gazdagságom látványa nem aggaszt,
boldogságom apró hajójában – ballaszt.
Tengerekre vágyom, feszül mellvitorlám,
hátamon bal múltam, jobb kezemben kormány.
Elhagyom az árnyam, futok sebbel-lobbal,
nincsen maradásom, hol az érzés koplal.
Várom kikötőmben a szökőár dagályt,
utolsó fohászom dübörgésbe kiált:
Bárcsak jönnél velem, s lenne utunk álom,
képzeletünk ringna türkiz óceánon!
Mikor ébredeznénk szigetünk fövenyén,
boldogan nyújtóznánk: szerelem s te meg én.
Építenénk kunyhót, körben nyílna virág,
miénk lehetne egy újraformált világ.
Dallam lenne hangod, andalognék veled,
patak csobogása kísérné éneked.
Merengésem tükrén kő kavar hullámot –
nincs kikötőm, bárkám, egymagamban állok.
Eltelt ismét egy év - lassan már egyre megy –,
börtönöm falára felvésem: ötvenegy.
2008-08-13
>
