Rika anyukája kihívóan szép volt. Ezt, igaz nem én mondtam rá, csak hallottam pár ismerőstől. Meg is volt a véleményem róluk, mert valamennyinek felesége volt.
Szent igaz, hogy magas körömcipőkben bukdácsolt, meg szűk ruhákban vonszolta magát, de engem ugyan nem érdekelt. Nem mondom, nevetni azt bírt, de csak azért, hogy felhívja magára a figyelmet. Ilyenkor csúnya, fülig érő kacsaszája lett. Állandóan affektált, és kikent-kifent képpel szívta a cigarettáit, meg kiabált a gyerekeivel. Rikát sosem becézte, Petit is akkor, ha egy doboz Fecskéért szalajtotta a cukrászdába.
Rám ügyet sem vetett, amolyan kis békának tartott. Az már igaz, olyan pofát is vágtam, mikor megláttam. Néha kényszeredetten rávigyorogtam, mikor kérdezett valamit, különben meg kerültem. Mondta is nénémnek, nem igen kedvelhetem őt. Ráhibázott.
Én még annyi kávét inni embert nem láttam, mint őt. Körbevihogta a konyhát, míg nyakába akasztott lábakkal bekortyolta, aztán felállt, lehúzta a rongyot magán, és elcsámpázott, hogy egyen valamit. Folyton aludt, a gyerekeit meg kizavarta, hagyják őt pihenni, mert éjjel megint dolgoznia kell. Úgy beszélt a vajúdó-szülő nőkről, hogy megbotránkoztam. Persze nem előttem, csak én véletlenül meghallottam. Hogy is kaphatta azt a nevet, amit az én Mari néném, máig sem értem!
Biztos én sem voltam hibátlan, de benne meg csak úgy hemzsegett. Nem hiába olvastam én annyi mesét, mert a szép külseje mögött egy vasorrú bábát fedeztem fel.
Azon gondolkoztam, meg is mondom Rikának meg Petinek, mi a véleményem az anyjukról, de aztán történt valami, amiért örültem, hogy bennem rekedt.
Sejtettem én, hogy körülöttem senkit sem vet fel a pénz, csak Rikáéknál gondoltam, hogy másképp van. Hosszú ideig elvoltak, míg egy alkalommal Peti be nem állított a nénémhez.
-Tetszene tudni adni egy bögre cukrot? – szólalt meg markában a csészével.
Néném bólintott, és már nyitotta is a kicsi spájz ajtaját. Peti zavartan rakosgatta a lábait, nem számított rá, hogy ott vagyunk. Valamit motyogott még, de alig várta, hogy eltűnhessen a szemünk elől. Máig nem tudom, megköszönte-e, amit kapott.
-Akkor ezek is… - képedtem el -, szóval csak mutatnak, mint a kopott gyöngy, mi!?
Lóci felröhögött, és szokásához híven hátba vágott. – De bolond vagy, te! Azt hitted, nekik kolbászból a kerítés?
Néném halkan magyarázott.
-Tudod, kislányom – nyomta meg a szót – nem könnyű két gyerekkel. Rika folyton követelőzik, hogy új ruha, új cipő kéne, Peti meg focit szeretne.
-De, hát, hogy nem lehet belátni, hogy nincs miből? – csodálkoztam el.
-Nem mindenki olyan, mint…!
-Akkor most mi lesz? A bögre cukor jó minden bajukra?
Néném elfordult, láttam, hogy mosolyog. Tudta, hogy nem érem be ennyivel.
-Az anyjuk a belét is kidolgozza, mégis alig bírnak meglenni. Nem elég, hogy egyedül gürcöl, még adósságot is fizet, amit az ura csinált, hogy az Isten döglesztené meg az ilyet!
-De, hát annyi szép ruhájuk, meg mindenük van! – értetlenkedtem.
-Azokat mind kapták, mióta itt vannak. Sokan segítik őket Mária néni munkatársai közül.
-Hogy mi meg nem kapunk semmit, soha, senkitől! – gurultam méregbe.
-Ejnye, te, hát mi kéne neked? – nevetett fel.
-Annyi pénz, hogy anyámnak ne kéne vakoskodnia, meg hogy ezt a szakadt ruhát is lecserélhessem!
Szép ruha volt valamikor, ami akkor is rajtam libegett, de a sok mosástól egyik napról a másikra elfeslett. Mikor nénémhez jöttek, plédbe burkolóztam, hogy ne lássák. Furcsállták, mit keres ilyen melegben rajtam egy csíkos takaró, de én váltig állítottam, hogy fázok. Mikor már lázat is akartak mérni, sietve ledobtam magamról, odakaptam a kezem a szakadtjához, és meg sem álltam hazáig.
***
Jól emlékszem, mikor bátyusom unalomig dicsekedett, hogy Lóci így, meg Lóci úgy, és mennyire okos, csak ötösöket kap az iskolában. Míg áradozott, láttam, ahogy dagadozik a melle a büszkeségtől. Aztán jött az elmaradhatatlan kérdés. – Na, és neked, hogy megy a suli, a matek? – Hogy menne, gondoltam magamban, azért se mondom meg, ne érdekeljen az senkit anyámon kívül! – Elvagyok, egy négyesem volt, az is rajzból – mondtam hányavetien. – Nézzenek már oda, ki gondolta volna, hogy ennyit tud ez a nagyszájú Tilla! – nevetett bátyám, és azonnal számtan párbajra hívott bennünket. Rögtön tudtam, hogy fitogtatni akarja nevelt fia zseniális összeadás tudományát. Nem tévedtem. Lóci diadalittasan zsebelte be megint a dicséretet, nekem meg azt mondták, van még mit tanulnom, gyakorolnom, hogy olyan legyek, mint ő.
Még mit nem! Dehogy akartam én olyan lenni! Azt beismerem, irigykedtem, amiért annyira gyorsan számol fejben. Aztán meg azt gondoltam, jössz te még az én utcámba, te nagyon tudálékos! Kell, hogy legyen valami, amiben alul maradsz velem szemben!
Történt, hogy nénémet megleptük születésnapjára. Nem nagy dologra kell gondolni, mert pénze az egyikünknek sem volt. Arra jutottunk, hogy kisikáljuk a konyhát, ott úgyis mindig csak a hirtelen rendre volt ideje.
Szálkás padló borította a jókora konyha alját, amit jó bűzös folyadékkal kent be néném, hogy szép fényes legyen a festett felülete.
– Na, ez neked való munka lesz, vigyorgott Lóci. Ess neki, addig én megtakarítom a gáztűzhelyet! – Szívesen sikáltam, még a gyökérkefét is elővettem. – Te, azzal ne merészeld, mert nagymama agyonvág! Mind összekaristolod vele a festéket! – förmedt rám a nagyeszű. Fogtam hát a felmosórongyot és hétrét görnyedve hozzáláttam. Fél szemmel azért figyeltem, hogyan pucolja le a háromlyukú román gáztűzhelyre égett koszt ez a fiú. Félig sem voltam a felmosással, amikor Lóci káromkodni kezdett. Nem is igen értettem, mi a baja, mert sosem beszélt ilyen csúnyán. Azt hallottam, hogy levert valamiket, de nem törődtem vele, nekem más munka jutott. – Nem bírok ezzel a baszomizé sok rózsával! – dühöngött. – Gyere már, nézd meg, mi van vele! A végén még elrontom! Nektek is ilyen van otthon, nem?! – Na, gondoltam, most jött el az én időm, és komótosan odabillegtem mellé. – Te, észkombájn, hát nem látod, hogy ez lejár, és szépen visszailleszthető a helyére?! Így, ni! – mutattam, és rutinosan leszedtem a helyéről valamennyit. – Látod, így hozzáférsz szépen a tepsijéhez, és ha kihúzod innen, tök jól lemoshatod – nyugtáztam. – Egyébként meg, hogyhogy nem tudod ezt, te, aki olyan szörnyen okos vagy!? – Lóci zavarban volt. – Jól van már – öltötte rám a nagy lepcses nyelvét – mindent én se tudhatok! – Kitört belőlem a nevetés, és csúfondárosan megjegyeztem: - na, mi van, ehhez kevés a gyors fejben számolás!?