Akkor még fogalmam sem volt, hogy az egéritatás mennyire jót tesz a léleknek. Nem bőgtem én sokat, igyekeztem szűkösre fogni, mert irtó rondán néztem ki vörös szemekkel, és maszatos pofával.
 
-Neked meg mi bajod? – szólt Lóci, ahogy kilépett Rikáéktól.
-Semmi, csak tegnap estére apám megint tütüzött és balhés volt! – hazudtam, de azonnal meg is bántam.
 
Peti fülig érő szájjal futott felénk. Beleharapdált a szája szélébe, míg az arcomat bámulta, majd húzni kezdett az orgonabokrok felé.
-Figyelj, ha gondolod, mi is csinálhatjuk úgy…!
-Elment az eszed?! Két évvel öregebb vagyok nálad, hogy gondolod az egészet!? Meg nem is vagy szerelmes belém!
-Nem is kell az, hogy az ember átölelje a másikat! – méltatlankodott, és durcásan elfordult.
 
Ahogy néztem ezt a fiúcskát, nem sok híja volt, hogy elnevettem magamat. Az jutott eszembe, hozni kéne néném sámliját, hogy elérje a számat.
-Akkor? – pislogott vissza őzike szemekkel.
-Akkor most megyünk és apás-anyást játszunk! – vágtam rá.
-Az jóó! – örvendezett, és szaladt a csomó szakadt plédért, hogy a kiöregedett asztal alá vonszolja. – De akkor Lóci meg Rika lesz az apa meg az anya, mi meg a gyerekek?!
-Ja! – mondtam kelletlenül, és betakartam a játszási tesómat az egyik használt takaróval.
 
Magas szélű, kör alakú helyen húztuk meg magunkat egy mélyedésben a virágágyás kellős közepén. Teljes egyetértésben szorongtunk, és néztük az eget. Mi voltunk a tökéletes család. Peti néha felvinnyogott mellettem, úgy imitálta, hogy foglalkozni illenék már a kisebbel.  Rika-anyu rám is szólt, legyek jó testvér, és nyugtassam meg a kicsit, ne ő figyeljen már mindenre. Nahát, nekem sem kellett több! Dajkálásból úgy megráztam a „tesómat”, mint Krisztus a vargát, hogy elhallgasson végre. Peti felröhögött, és mint egy színházi súgó, halkan odaszólt: - Nehogy már rajtam töltsd ki a mérged, mert nem fogok nyalakodni veled!
 
-Te, kis piszok, elhallgass, mert kirázlak a gatyádból! – sziszegtem vissza. Aztán összenéztünk, és majd szétpukkadtunk a nevetéstől.
-    Lócii! Arcsi megébredt, és téged követel! – szólt ki nagynéném a bejárati ajtóból, majd odafordult anyámhoz.  – Nézd már Kató, ezek a gyerekek hol nem játszanak!
 
Anyám kikukkantott az ablakon, és hímezett tovább. Sürgős volt a varrója, nem ért rá örökösen felállni, hogy láthassa, mit is csinálunk.
Arcsi ébredés utáni kelt tészta pofázmánnyal dunnyogott valamit, hogy szomjas, meg hogy ő azonnal jönni akar hozzánk, és nem is kell pisilnie, meg nem is éhes. Hamar ott tanyázott a lábunk szárán. Jó sűrű cseppség volt, gyorsan továbblökdöstük, mert zsibbadt mindenünk a súlya alatt.
-Lócii, na, én is hagy már odafeküdjek közétek! – nyafogta helytelen magyarsággal, de sosem javítottuk ki, mert ő még igazán kicsi volt.
-Gyere, de ne ugorj rám, mert szétváglak!
 
Arcsi úgy vágódott Rika és Lóci közé, mint egy nagyágyú. Lóci felszisszent, mert a fülét majd’ lesodorta a csapódás. Láttam Rikán, mennyire haragszik Arcsira, mégsem szólt. Lóci miatt sokat eltűrt ennek a kényesnek.
 
-Arcsi – szóltam rá méregből – mit képzelsz te! Attól, hogy kicsi vagy, nem csinálhatsz akármit! Legközelebb olyan pofont adok, hogy leszáll a fejed!
 
Az unokahúgom azonnal elrohant, hogy beáruljon. Hallottam, ahogyan szapul, néném meg büngyörög neki, hogy majd jól elver engem, amiért ilyet mondtam. Anyám csak csóválta a fejét, és rosszallóan megjegyezte, nem kéne ennyi mindent ráhagyni erre a gyerekre.
 
 
***
 
Míg az unokahúgim durcáskodott, nyugtunk volt. A nagy bámulásban eszembe jutott, mi is lehet Füzessyékkel, akik Dénesék előtt laktak itt.
 
-Lóci, eszedben vannak még Füzessyék? – törtem meg csendet. – Fú, te, mekkora szép volt a lányuk, a Kati, és ahogy az tudott zongorázni! – lelkesedtem.
-Tényleg, milyen tök jó volt, míg itt laktak! Dóra néni, tudod, Gyula bá’ felesége, hogy ki volt kenve néha!?  Tiszta vörös volt a szája meg a körmei is. Meg szipkából szívta a cigarettát. Hú, mennyit énekelt az, és mekkorákat veszekedtek, mikor Gyula bácsi bekávézott!  Folyton lecédázta a feleségét. Szegény, másnap jött is nagymamámhoz, hogy jól kipanaszolja magát. Tudtad, hogy lengyel származású? Emlékszel, mennyi vendéget fogadtak örökké! – lendült bele Lóci.
-Ezek pont olyan csóringerek voltak, mint mi! – minősítettem nyomban. Azt a sok felhajtást nem is tudom, miből fizették! Láttam, hogy Dóra néni piás szatyorral jött minden nap haza, mert megint vendégeket vártak. Szerintem Kaveczkyék pénzelték ezeket a tivornyákat, meg a Kati iskoláit is, mert azok gazdag lengyelek voltak! –
 
Rika méregbe gurult. – Most akkor meséltek, vagy mi a szösz? Akár itt se lennénk! Gyere, Peti, mi itt feleslegesek vagyunk! – pattant fel, és magával ráncigálta az öccsét.
Hallottam, ahogy dühében bevágja a lakásajtót, és azt is, ahogy Peti nekiesik.
 
-Most mi bajod van? Azt gondolod, folyton körülötted forog a világ? Beképzelt kis majom vagy, tudd is meg! – záporoztak szájából az istennyilák. Nemsokára kidugta a fejét az ajtón, és egy mondattal lerendezte az egészet. – Már megint hülye, hiányzik neki apa! –
 
Fél füllel hallottam róla, hogy Rika sokat veszekszik az anyukájával, aki szerint lánya kezelhetetlen, dacos, szemtelen, visszabeszélős, egyszóval: tiszta apja. Kezdtem érteni, miért van az, hogy az egyik percben nevet, a másikban meg itatja az egereket. Próbáltam puhatolózni tőle, miért viselkedik így, de csak fújt, mint a vadmacska. – Ez bolond! – gondoltam, de idővel rájöttem, szeretetéhes, akár csak én. Már nem voltam rá irigy, hogy Lóci odavan érte, inkább valamiféle jóvátételnek tartottam a nagybetűstől.
 
Óra múltán nyílt a nagynéném ajtaja. Rika volt az, félmosollyal a száján. Ránéztünk, de nem szóltunk egy szót sem.
-Peti küldött – szólalt meg - azt mondta, kérjek bocsánatot, amiért nem tudok viselkedni. Nem kérek bocsánatot, de, gyertek, csináltam nektek valamit!
 
Rika tesója a konyhaasztallal birkózott, épp egy jókora kockás ruhával akarta betakarni.
Vigyorogva lestük, hogy nagy igyekezetében még a nyelvét is kidugja. Nem állhattam, hogy oda ne szúrjak: - Úgy látom, nem álltál sokat az esőn, ezért maradtál ilyen földi tök! – Peti nekem esett, majd feldöntött, és két kézzel csépelt. – Nem elég, hogy ilyen gyagyás nővérem van, még te is kezded! – zrikált jókedvűen, és jókorát rántott a hajamon.
Gyorsan asztalhoz ültünk, és Rika szörpös almadarabkákkal teli tálkájából pusztítottunk. Ez valamiféle engesztelő étek volt, hát mi aztán jól kis is engesztelődtünk tőle. Igaz, aznap délután sorra támadtuk meg a kinti mellékhelyiségeket, de az már kit érdekelt.