Hosszú hajat akartam, mire elkezdem a középiskolát. Egyszer lófarokba fogtam, máskor meg két csurkát csináltam a sűrű szálakból, ahogy a többi tizenéves. Volt, hogy hiába kínlódtam, mert a tükörből csupán egy egyszerű kiskacsa bámult vissza. Hogy irigyeltem ilyenkor a közeli mozi plakátjain feszítő színésznőket azzal a vörös színű rúzsos szájjal, és hajkölteménnyel!
Ahogy már annyi iskolaszünetben, most is nénémhez készülődtem, hogy Lócival, unokabátyám nevelt fiával, és a pár évvel fiatalabb féltestvérével, Arcsival, az igazi másod unokatestvéremmel rosszalkodjuk végig a nyarat.
 
Gyerekszemnek hatalmas udvar volt a birodalmunk, csorbíthatatlan szabadságunk tere. Belső felén valaha jómódú család régi háza málladozott. Oldalához, L alakban lakhatóvá alakított egykori cselédlakások simultak.
A főépület nagyobbik felében két idős hölgy lakott, akik eleinte csak a nyarakat töltötték itt, de ahogy az évek múltak, végleg itt ragadtak. A lakók közül többen is bizonygatták, hogy csakis a valaha gazdag tulajdonos szegény rokonai lehetnek. Az apró lakásokat eleinte ők, később a  tanács adta bérleménybe a szegényebbjének. Itt kapott egyet Mari nagynéném is.
 
-Te tudtad, hogy új lakók jönnek Dénesék mellé? – kérdezte Lóci vigyorral a szeplős képén.
-Valamit mondott néném, de fogalmam sincs, mikor költöznek, meg hányan – méláztam.
-Mama azt mondja, velünk egyidős a lány, aki idejön, és van egy öccse. Az anyjáék meg elváltak.
-Lehet, de kit érdekel!?
-Jaj, ne legyél már ilyen izé…!
 
Soproniék, a jövendő lakók kíváncsian nézelődtek az apró lakásban. Minden helyiség szerényen kicsi volt, de válás után, két gyerekkel önállóan boldogulni, több volt a semmitől. Arról nem is beszélve, hogy a lakhatásért alig kértek valamit. A Szülőotthon mindössze pár lépésre volt, ideális lehetőség egy szülésznőnek.
Rika, a velünk egykorú kislány gyönyörű teremtés volt. Hosszú copfot viselt, és pörgős, rövid szoknyácskában sietett fel a lépcsőn, hogy ismerkedjen.
 
-Soproni Rika! – nyújtott nekem is kezet.
-Szia! Én meg Tilla! – mutatkoztam be.
 
Lóci azonnal beleszeretett. Egész délután róla áradozott, hogy milyen szép az arca, és hogy nevet még a szeme is, ha jókedvű, meg effélék. Rika szemmel láthatóan élvezte, hogy odavan érte. Csak a vak nem vette észre, ahogy gyakorta összevillant a szemük.
 
-De szemölcs van a szája fölött, és hamar bőg! – szóltam le a gyereklányt, mert bosszantott, hogy egyesekbe ilyen könnyen bele lehet zúgni.
 
Lóci kiröhögött, és hátba vágott. – De hülye vagy! – … és ment, hogy Petit, a Soproni fiúcskát jól kikérdezze.
 
Így öten jól eljátszottunk, és ügyet sem vetettünk a néném közvetlen szomszédságában lakó két fiúra, Dénesre meg Istvánra, akiket nem engedtek a hozzánk hasonló csórókkal vegyülni.
 
Akkora dzsumbuj volt az előkert helyén, hogy a gaz között elvesztünk. Amolyan gazdája nincs része volt ez az udvarnak, amit soha senki nem akart rendbe tenni. Nekünk meg kapóra jött, mert jókat bújócskázhattunk benne. …és a két szilvafa! Te jó ég, mennyi lógtunk, űrhajósoztunk rajta! Egyiken isteni finom termések értek, ha le nem legeltük idő előtt.
Máig sem értem, hogy bírtunk olyan sokáig görnyedve járni, meg a girbe-gurba gallyain ülni és játszódni.
 
-Tilla! – kiáltott Peti, Rika tesója a fa alól.
-Gyorsan felugrottam az ajtóküszöbről, és hozzá siettem.
-Figyi már, most mi játsszunk, kettesben! – szólt vigyorogva.
 
Nem nagyon értettem, miért akar pont velem. Már kezdtem azt hinni, tökmag létére csípi a burámat, amikor kinyögte: –  Te, Lóci meg Rika…, de persze semmi olyat, csak… érted, nem?! Tesóm mondta, hogy egy kicsit legyünk már így, de, persze, azért belesünk az ablakon, jó!? Arcsit ide ne engedd!
-Sejtettem, hogy ez lesz. Ha akarsz, te kukkolhatsz, én ugyan nem leskelődök, majd elmondod, ha akarod. Egyébként meg nem is vagyok rá kíváncsi!
-Te, ezek csókolóznak! – fordult röhögve felém.
-És? Akkor mi van? Gyere onnan, te, kis hülye, mert agyonvernek, ha észreveszik, hogy bámulod őket! – próbáltam suttogni.
 
Alig bírtam megállni, hogy oda ne lopózzak leskelődni, mert a kisördög nagyon munkált bennem, aztán elszégyelltem magam, és leültem a küszöbre.
Azt éreztem, valahogy mocskos ez a nyár.