Mint szeressek sziklagörgeteg mögül,
és hogyan ragyogjam át a félhomályt…
A majd reményt csitít, vélt valót odáz,
megöl. Rongyos lelkem mégis felröpül,
túl hetedhatáron át kivár, örül,
’ ahogy vigaszra lel a gyermek. Hová
a gondolat sodor, délibáb, fohász,
könnybe zárt fizetség vágyott bűnömül.
Mind az óhajom szigetre álmodom…
Tengerárt megélt kövekre úgy rovom,
hogy van tovább, hiszem, s míg elé megyek,
lábam vásik el, verítékcsepp eső
borít, nem tántoríthat el, lesz erőm
elég. A próba vár, nem veszíthetek.