Hiába hív a szó, kezem legyint. Míg
csendlepelbe bújt kopott hitem borít,
kivárok; hangom álmodom. Nem siklik
karcolat papírra, némaság szorít.
Ha majdan úgy fogok szonettet írni,
mint parány cipóról koldus álmodik,
a szónak akkor áldozom, s felizzik
ujjaim begyén betűje százszor is.
De addig még iszom szavát előknek,
halkan dúdolom: betűkre éhezem...
S ha újra vonz, mi játszva búj’ előlem
élet lapjain, ily dalba rímelem.
Miként zenész a hangszerén, dicsőre
vágyva vállalom, ha néha tévedek.
>
